9. Fejezet Összezavarodva

Örökre lekötelezettje leszek Ericnek ezért a sorsfordító pillanatért. A csók, ami sárba döngölte a húgomat, alig néhány másodpercig tartott, de még mindig ott égett az ajkaimon. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen módon, vághatok vissza a ennek az öntelt perszónának. Tudom, nem illik egy vér szerinti testvérre ilyet mondani, de mit csináljak, ha egyszer így érzek?  Szerintem. tízből, kilenc ember, ugyanazon a véleményen lenne, mint én. Ha nem fognám vissza magam, a képébe mondanám, mit gondolok róla, de azok nyomdafestéket nem tűrő szavak lennének. Szívesen meg is tenném, de mivel tudom, hogy épp ezt várja tőlem, nem fogok a kedvére tenni. Szégyen vagy nem, boldogan néztem végig a megaláztatását, s közben Joshról, akivel kis híján összekötöttem az életemet, teljesen meg is feledkeztem. Látni akartam az ő reakcióját is, de féltem is a látványtól.

Valahol a szívem mélyén, egy icipicit szántam őt, hisz a két év alatt, amíg együtt voltunk, egyetlen egyszer sem lépett félre. Mindig a kedvemet kereste. Tudta mivel szerezhet örömet, amit gyakran meg is tett. Soha egy rossz szóval sem bántott, sőt így utólag belegondolva, a kapcsolatunk maga volt a megtestesült tökéletesség. Egyedül Mirandának nem tudott ellenállni, az viszont végzetes hibának bizonyult. A kíváncsiság nem hagyott nyugodni, ezért lopva vetettem rá egy pillantást, amit abban a szent pillanatban, meg is bántam. Josh, a tenyerét az arcába temetve, rogyott le a székre, vállai beestek és megrázkódtak, ami csak egyet jelenthetett: férfi létére, elsírta magát és nem szégyelli a könnyeit. Ha eddig nem is vettem komolyan, amit az érzéseiről mondott, most kénytelen voltam belátni: Valóban szeretett.
Képtelen voltam tovább nézni a szenvedését, ezért egy gyors hátra arccal, a kocsi felé vettem az irányt.


Eric pár lépés után beért és a karomnál fogva maga felé fordított.

- Még mindig szereted?

- Nem! – emeltem rá a tekintetem, s próbáltam elnyomni, a torkomat fojtogató sírást.

- Akkor miért szaladtál el? – vont kérdőre, majd mint aki gyanít valamit, tette fel az újabb kérdést:
- Mióta vagytok külön?

- Két hete.

- Basszus! – csapott a homlokára. – Így már érthető!

- Mi érthető? – kérdeztem most én rá, miután beszálltunk a kocsiba.

- A menekülésed.

- A menyasszonya voltam. Ezt nem lehet csak úgy egyik napról a másikra, kitörölni. De épp te ne tudnád ezt, aki alig egy hónapja, egy négy éves kapcsolatot zárt le? – Kijelentésemmel rávilágítottam az ő helyzetére is.

                                            ***

Ezután már egyikünk sem erőltette a beszélgetést, de tudtam, ezzel még koránt sincs lezárva a téma és amit becsukódik mögöttük, Eric lakásásnak ajtaja, újra szóba fog kerülni, a Josh-sal való kapcsolatom, aki mióta beszálltam a kocsiba, szüntelenül kísértett a gondolataimban.

Negyed óra elteltével, már a bejárati ajtó előtt álltunk, viszont Ericnek nem akaródzott kinyitni az ajtót. Gondolatban egészen messze járt, amit én idéztem elő, azzal, hogy szóba hoztam a Molly-val való kapcsolatát.

- Föld hívja Ericet! – lengettem meg a kezemet a szeme előtt, amivel sikerült halvány mosolyt csalnom az arcára.

- Üdvözöllek idegen, a Föld nevű bolygón! Már csak egy ajtó választ el, a mi csodás világunktól, amit a kezedben tartott, kulcsnak nevezett, fém tárggyal nyithatsz ki  – folytattam tovább a bohóckodást, hátha veszi az adást és végre kinyitja az ajtót, ami előtt, már jó öt perce szobroztunk.

Örömmel nyugtáztam, hogy bejött a tervem, mert a bejárati ajtó rövidesen kitárult, s egyúttal a halovány mosolyból, hangos nevetés lett.


A lakásba belépve, Eric a hálószobáját én pedig a vendégszobát céloztam meg. Pillanatok alatt ledobáltam magamról a nyomasztó göncöket, majd a táskámból előszedtem egy halványkék térdnadrágot és egy hozzá illő világos felsőt, és a mai napon, immár harmadszor átöltöztem. Eric mintha tudta volna, hogy öltözöm, kopogtatás nélkül, nyitott be.

- Nemsokára megint el kell mennem. Ma még lesz két interjúm és az ügynököm előtt is jelenésem van.

- Gondolom minden perced, be van osztva! – kérdeztem, teljesen feleslegesen.

Eric egy népszerű popsztár, hatalmas rajongótáborral, akire kíváncsiak az emberek. Ebből adódóan interjúk, fellépések, fotózások sora vár rá… - válaszoltam meg magamban a kérdést -  Már hogy a francba, ne lenne beosztva az ideje?

- Úgy valahogy. – ült le az ágyamra, miközben tekintetével szinte felfalt. – Viszont addig, még van két szabad óránk és szeretnék többet megtudni rólad.

- Kérdezz nyugodtan.

- Azt már tudom, hogy Exeterben laksz, és másfél éve össze is költöztetek Josh-sal, de most hogy vége, mik a terveid a jövődre nézve?

Furcsállottam ugyan, hogy alig pár napos ismeretség után a terveimre kíváncsi, de nem éreztem úgy, hogy ne válaszolhatnék a kérdésre:

- Amint ismét Angliában leszek, első dolgom lesz lakást keresni, utána új munkahely után is kell néznem.

- A barátnődnél nem maradhatsz? – húzta fel kérdőn a szemöldökét.

- Maradni, maradhatnék, de nem akarom kihasználni Megan szívjóságát, és szükségem van egy saját kis odúra, ahova munka után hazatérhetek.

- A lakást megértem, viszont a munkahely váltást, nem érzem szükségszerűnek.

- Pedig nagyon is az – ültem le az ágy végébe. – Ha maradnék, akarva akaratlanul is összefuthatnék Josh-sal. Ez egy közös munkahelyen, sajnos elkerülhetetlen. Szeretem a munkámat, de kénytelen leszek feladni…

- Egy reklám stúdióban dolgozol, ha jól emlékszem. – Ha ezt is tudja, valóban nem sok titkom maradt előtte.
- Jól emlékszel.

- Miből gondolod, hogy nem Josh lesz az, aki idő előtt, otthagyja az állását?

- Mert ismerem. Önszántából, soha nem válna meg a munkájától.

                                   ***

Eric egy villámgyors mozdulattal az ölébe húzott, megszüntetve a kettőnk közti távolságot.

- A jelenetből, aminek ma szemtanúja voltam, arra következtettem, hogy még mindig odavagy Joshért.

- Bagoly mondja verébnek! – emlékeztettem a megérkezésünkre, s közben tudatosan kerültem vágytól sötétlő pillantását.

- Gondolkodtam azon, amit az exeinkről mondtál! – emelte fel az államat, hogy kénytelen legyek a szemébe nézni. - Négy évet, tényleg nem lehet, a szőnyeg alá söpörni.

- De két évet sem.

- Csakhogy mi Molly-val békés úton váltuk szét. Nem úgy, mint te és Josh – célzott a panzió előtt történtekre.

- Megviselt a viszontlátás. Miranda megjelenése pedig csak olaj volt a tűzre – vallottam be töredelmesen – Abban viszont megerősítést nyertem, hogy a Josh iránti érzelmeim végleg kihunytak. Nem érzek mást, csak szánalmat.


A lelkem mélyén tudtam, ez egy meggondolatlan kijelentés volt részemről, hisz ha hidegen hagyna Josh, úgy ahogy azt az előbb állítottam, nem forognának körülötte a gondolataim. Még most is látom magam előtt, és a szívem sajdul bele, ahogy a széken összegörnyedve, kezét az arcába temetve ül és zokog.

- Ez hamarosan úgyis kiderül – suttogta az ajkaimtól, néhány centire. – Ugyanis küldtem nekik két jegyet, a holnap esti koncertre.


Ericnek  a kérdéseivel sikerült összezavarnia, amit az utolsó mondatával még tetézett is.. Mit mondott, hol lesz a következő koncert? – próbáltam felidézni a város nevét, de nem jártam sikerrel, így nem tehettem mást, mint megkérdezni az illetékestől.

- Lisebergben – fonta karjait a derekam köré – És mint már mondtam, te is velem jössz.

- Milyen messze van innét ez a város? – Titokban reméltem, hogy jó messze, ahhoz, hogy elvegye Josh és Miranda kedvét az utazástól.

- Kocsival öt óra.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amire ő is felfigyelt.

- Ott lesznek! Erre akár mérget is vehetsz– közölte magabiztosan, és a következő pillanatban az ágyra döntött.

Már amikor az ölébe ültetett, sejtettem, csak idő kérdése és a baráti csevelynek, hamarosan vége szakad, és Eric a tettek mezejére lép, de ilyen vehemens támadásra, nem számítottam. Testével félig rajtam, félig az ágyon feküdt, combjával leszorítva a lábaimat. A szívem úgy vert mint a légkalapács, majd ki szakadva a mellkasomból. A levegőm is igencsak megfogyatkozott, a torkomban csomót képezve. Úgy éreztem ajkaim is kicserepesedtek, így önkéntelenül nedvesítettem meg a nyelvemmel, Eric vágytól fűtött pillantásától kísérve.

- Lisebergbe a kisbusszal megyünk? – próbáltam elodázni, az elkerülhetetlent.

- Alex, Kevin, Megan és Katja, megy a turnébusszal, mi pedig a BMW-vel – nézett mélyen a szemembe.

Örültem, hogy felhoztam ezt a témát, mert az valóban érdekelt, mégis hogyan képzeli el az utazást és az ottlétemet, amire gyorsan rá is kérdeztem.

- Délelőtt kilenc óra tájban indulunk, mert a koncert kezdete előtt, két hangpróbát és egy táncpróbát is meg kell ejtenünk – magyarázta, miközben lassan az egész testével, az ágyhoz szorított.


Szorosan összesimuló testünket, csupán a rajtunk lévő ruha választotta el. A hangom már közel sem volt olyan nyugodt és tiszta, mint a beszélgetésünk kezdetén, inkább hasonlított valami elfúló ziháláshoz.

- A délutáni programot már tudom  – vettem egy nagy levegőt, hogy folytatni tudjam a megkezdett mondatot. – És este?

Eric szintén küzdött a légvétellel. Szeme szinte izzott, hangjából vágy csendült ki.

- Már megint ködösítesz – ajkai titokzatos mosolyra húzódtak.

- Hol leszek a koncert alatt? – tettem fel az engem leginkább foglalkoztató kérdést.

- Hol szeretnél lenni? – felelt a kérdésre, kérdéssel.

- Nekem mindegy!

- Ha akarsz, elvegyülhetsz a közönség soraiban, de előlem úgysem bújhatsz el. Nem is gondolnád, mi mindent látok, fentről a színpadról - csillant meg egy huncut szikra a szemében. – Én viszont azt szeretném, ha a közelemben maradnál és a szünetben megosztanád velem az öltözőmet…