47. Fejezet Ahol minden elkezdődött...

Őrület! Méghogy én férjhez menjek!? Ki van zárva. Eric sem gondolt bele igazán, különben el sem hangzik az a bizonyos mondat. Ő egy ismert popsztár. A karrierje úgy száguld felfelé, mint az üstökös. Bolond lenne épp a sikerei csúcsán, lekötni magát. Kár, is erre vesztegetni több gondolatot. Legyen csak Mirandáé a ház és a pénz is. Én megvagyok nélküle. Egyébként sem szándékozom, a közeljövőben sem eljegyezni magam, a házasságról már nem is beszélve.
Tagadhatatlan, ha nincs mellettem Eric, nem tudom hogyan vészelem át azt a hetet. Neki köszönhetem, hogy sikerült újra talpra állnom. Hálás vagyok és leszek is mindenért, amit értem tett, mégis úgy érzem a három hónap, akkor is túl nagy ár érte
„Három hónapot kérek az életedből, az én feltételeim szerint”
Hogy lehettem, ennyire ostoba? Miért nem tudtam erre is nemet mondani? Az elhamarkodott „házassági ajánlatát” , bezzeg kapásból elutasítottam. Mi a franc ütött belém, akkor ott a kocsiban?
A mi kapcsolatunk az a tipikus „Se veled, se nélküled” állapot. Fél éves ismeretségünk alatt, jó, ha másfél hónapot együtt töltöttünk. Ez alatt kétszer szakítottunk. Mi képtelenek lennénk, huzamosabb ideig együtt élni. Ha nem is mondta ki, de holtbiztos, most kihívást lát bennem. És ő szeret játszani. Nem adja fel egykönnyen. Nem nyugszik, amíg el nem éri a maga elé kitűzött célt. Jelen esetben az „eljegyzést”.

- Lexi, megérkeztünk. – Atyaisten! Teljesen megfeledkeztem a vendéglátómról. Ennyire bunkó is csak én lehetek.
Katja a temetés utáni héten hívott fel, nem sokkal Eric elutazása után. Róla a nyári kaland óta nem hallottam semmit, így meglehetősen gyanakvóan fogadtam a hívását. Végig ott motoszkált a fejemben a gondolat: Ez nem lehet véletlen.
Amilyen hirtelen fordult meg a fejemben, olyan gyorsan el is vetettem az összeesküvés elméletet. Katja, sem a költözésemről, sem a szüleim haláláról nem tudott. Nem ez más, mint a véletlenek egybeesése.
Hosszan beszélgettünk. Ő a nagypapáját veszítette el nemrég, így átérezte a helyzetemet. A beszélgetés vége felé felvetette: Mivel a téli időszakban, ő helyettesíti az édesapját így hát ő látja el a gondnoki feladatokat is,  szívesen venné, ha lenne társasága…
Én pedig kapva-kaptam az alkalmon és most itt vagyok, ahol minden elkezdődött.

A táj ugyanolyan szemkápráztató volt, ahogy emlékeimben élt, egyetlen dolog változott csupán. Ezúttal a hőmérő higanyszála jócskán fagyfok alá süllyedt, az üdülőfalut hó borította és a tavat, melyben néhány hónapja fürödtem, most vastag jégpáncél fedte. Még frissen éltek bennem az emlékek. A nyaralónk, a koncert, ahol Eric megnémult, a félresikerült sütési kísérlet, amiből végül "sült olaj" lett, Eric beköltözése a szomszédos nyaralóba, a rajongói levelek olvasása, Eric ölelésében és az a feledhetetlen első csók a parkolóban. Egytől-egyig olyan emlékek, amelyekre öreg koromban is emlékezni fogok.


Négy nap telt el úgy, hogy a vendéglátómmal jóformán csak a főétkezésnél találkoztam. Katja ki sem látszott a munkából. Beszállítókkal tárgyalt, szobafoglalásokat intézett, s közben felügyelt arra, a néhány alkalmazottra aki, a téli szezonban is dolgozott. Én pedig mivel gyűlölöm a semmittevést, átvállaltam a gondnoklakás körüli teendőket és a főzést, emellett napjában kétszer, reggel és este, elkísértem a kötelező sétáira. Ezeken az utakon, minden egyes házba benéztünk, ellenőriztük a csapokat, a lefolyókat és a vízcsöveket is, lévén, hogy ezekben a házakban, nem volt fűtés, így fennállt a fagyás veszélye. Negyedik nap este, a szokásos körút végén, a kint repkedő mínuszok miatt, félig jégcsappá dermedve, telepedtünk le a nappaliban a szőnyegre a kandalló elé, kezünkben egy-egy bögre forró teával.  Miközben kortyolgattuk a forró italt, újfent szóba került a szüleim végrendelete valamint Eric kérése is, amelyről, még az a megérkezésem estéjén meséltem Katjának.
- Ha jól vettem ki a szavaidból, az az Eric Saade akiért, Európa szerte rengeteg lány rajong, többek közt én is…- itt némi szünetet tartott - Megkérte a kezedet, te pedig elküldted őt…
- Igen. – Katja úgy bámult rám, mintha nem is evilági lény lennék. – Hidd el Katja, Eric nem gondolta komolyan. Láttam rajta a megkönnyebbülést.
- Akkor, már csak egy dolgot magyarázz meg nekem. Ha nem akar tőled semmit, miért ragaszkodott annyira a három hónaphoz?
- Nem szeret veszíteni. Számára ez csupán egy újabb kihívás. Viszont nekem eszem ágában sincs részt venni ebben a játékban. Ezért is jöttem hozzád. Itt soha nem keresne.
- Ez igaz, itt biztosan nem fog keresni. De ha elfogadsz egy tanácsot, lenne egy javaslatom.
- Mondjad.
- Ha Eric játszhat, te miért ne tehetnéd ugyanazt?
- Ezt, hogy érted? – Katja ötlete felkeltette a figyelmemet.
- Eric minden bizonnyal, a csábítás minden trükkjét megpróbálja majd bevetni nálad…Bárcsak a helyedben lehetnék… – sóhajtott fel álmodozóan. Ezután fejét megrázva, hozzáfűzte:
-  Te pedig, eljátszhatnád a hűvös, tartózkodó nőt, akit hidegen hagy Eric becses személye.
Kérdő tekintetemet látva, belefogott elgondolása részletekbe menő magyarázatába.
- Nem akarod megkönnyíteni Eric dolgát, igaz? – bólintással jeleztem igenlésemet. – Eric viszont gyors, biztos győzelemre számít. Az, hogy esetleg ellenállnál meg sem fordul a fejében. Ezt a javadra fordíthatod.
Ha legközelebb támadásba lendül, nem kell mást tenned, mint elérhetetlennek látszani. Egy megközelíthetetlen nő, vörös posztó a pasik szemében. – kacsintott rám, hatalmas vigyorral az arcán.
Tetszett az elképzelés. Briliáns.
Katja újfent szólásra nyitotta a száját. Még nem ért közlendője végére.
- De mind nem ér semmit, ha itt bujkálsz. Tudatnod kell vele, hogy a közelében vagy.
- Még nem állok készen a vele való csatározásra. Márpedig , abban az esetben, ahogy felfedem a búvóhelyemet, ez elkerülhetetlenül bekövetkezik.
- Ácsi! Egy szóval sem mondtam, hogy hívd ide. – tette fel mentegetőzve a kezét. - Beszéltetek az elutazása óta?
Hm! Mikor jelentkezett utoljára? Van annak már több mint egy hete is. Ha Katja, nem hozza fel ezt a témát, eszembe sem jut utána számolni.
- Az utóbbi egy hétben nem hallatott magáról.
- Szóval egy hete? – töprengett hangosan, homlokát összeráncolva - Gonoszak leszünk - Már épp szólni, akartam, amikor tovább folytatta – Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Tehát megérdemel egy-két álmatlan éjszakát. Mivel ő urasága nem vette a fáradságot arra, hogy jelentkezzen, most kivételesen te fogsz írni neki. Homályosan utalj rá, merre lehetsz…Had egye a fene.
.
Este az ágyamban, kényelmesen hátradőlve, kedvenc szerzőm könyvét olvastam, s közben Katja szavai jártak a fejemben. Este tíz óra körül járhatott az idő, amikor a telefonom üzenet érkeztét jelezte.

„ Szia Szívem! Hogy vagy?”

Kilenc napig kámfort játszik és most, hogy nagy kegyesen méltóztatik ismét emberszámba venni, még egy bocsánatkérést sem képes megereszteni. Katjának igaza van. Édes lesz a bosszú. Talán még jót is tesz neki, néhány átvirrasztott éjszaka.

„ Köszönöm jól! És te?

A bevett sablon szöveggel válaszoltam. Fél perc várakozás után, érkezett a viszontválasz.

„Úgyszintén. A haverokkal leugrottunk a belvárosba, sörözni. De szívesebben lennék most nálad. Pokolian Hiányzol!!! Hol vagy most?

Egyértelmű! Ez a pasi, nem egészen józan.

„Már ágyban vagyok!

Szándékosan nem írtam neki, hogy nekem is hiányzik, ettől függetlenül, Eric üzenete villámgyorsan megérkezett.

„ Képzeld azt, hogy ott fekszem melletted…Kívánlak. Szeretkezni akarok veled Cicám. Ugye te is akarod?”

A forró hangvételű sms, elsöprő lavinát indított el, testem minden porcikájában. Remegő kézzel, harmadik nekifutásra sikerült, megírnom a választ. Hogy vigyem véghez a tervemet, amikor egy nyavalyás sms-től is elgyengülök?

„Álmos vagyok, megyek aludni. De mielőtt elbúcsúzom, elárulok valamit. Közelebb vagyok hozzád, mint gondolnád”

Búcsú üzenetnek tűnhetett, pedig nem annak íródott. Épp ellenkezőleg. Ezzel az sms-sel szándékoztam felrobbantani a bombát. Egyszer nem is olyan régen, lejátszódott, ez a jelenet. Akkoriban még Knutsfordban a különc városban laktam. Azon a napon az sms-ezésből csodaszép éjszaka kerekedett. Mérget vennék rá, ő is emlékszik arra a napra..
A szélsebes válaszból ítélve, sikerrel jártam. Nem felejtette el az akkori „Meglepetést”

„Hol? Itt vagy Svédországban? Stockholmban? Áruld el, kérlek!

Homályosan utalj rá. – villantak be elmémbe Katja szavai.

„Svédország: Talált – Stockholm – Mellé”

Talán ha húsz másodperc telt el, az sms küldése óta, máris megérkezett Eric új üzenete.

„Mond meg hol vagy! Ma este Látni akarlak!”

Na nem! El vagy tájolódva, ha azt hiszed, elárulom.

 „Eric, leragad a szemem, majd holnap folytatjuk. Jó éjszakát”

A válasz megint csak nem váratott magára.

„Cicám, kérlek, legalább egy támpontot adj. Ha egy kicsit is szeretsz, nem titkolózol tovább”

Ilyen kérésnek nem lehet ellenállni, vagy mégis? Részben. Lehetséges.

„Ott vagyok, ahol minden elkezdődött”

Ezen az éjszakán, nem jött álom a szememre. Nyugtalanul forgolódtam az ágyban, lerúgtam magamról a takarót, majd úgy hajnali öt óra tájban, végleg feladtam, az alvással való kísérletezgetést. Felkeltem, lezuhanyoztam, majd mielőtt, elindultam a konyhába, benéztem Katjához. Ő velem ellentétben, még az igazak álmát aludta.
Gondolataim szakadatlanul Eric és a tegnapi este történtek körül forogtak. Lelkiismeret-furdalás gyötört. Ami tegnap még jó ötletnek tűnt, mára nekem okozott fejfájást. Aljas dolog, így játszadozni vele.
Reggeli után, ismét a szobámban kötöttem ki. Remegő gyomorral kapcsoltam be a telefont. A kijelzőre pillantva, sajnos bekövetkezett az, amitől a leginkább tartottam. Három olvasatlan üzenet és mind Erictől.
Első üzenet: „Cicám! Ennyi infó nem elég”
Második: „Alszol?”
Utolsó üzenet: „Hívtalak! Ki vagy kapcsolva. Most békén hagylak, de legközelebb nem úszod meg ennyivel! Csak kerülj a kezeim közé…”

Három órával később, Katjával megkezdtük a reggeli körutat.
- Mesélj! Jelentkezett?
- Igen, írt. Szerintem a homályos célozgatás, rosszul sült el.
- Miből gondolod? Írt olyat, ami erre enged következtetni?
Hogy írt-e? Az utolsó üzenet tanúsága szerint, baromira felhúztam az agyát.
- Olvasd el! – nyomtam a kezébe a telefont, miután megnyitottam, ama szóban forgó üzenetet.  Barátnőmnek nyomban leesett, mekkorát hibáztunk.

A kis közjáték után, néma egyetértésben tettük a dolgunkat. Ebéd után, Katjának vendége érkezett. A kölcsönös bemutatkozást követően – tekintettel svéd nyelvtudásom hiányára - Jenny és Katja angolul folytatták a beszélgetést. Meghatott ez a kedves gesztus. Mint kiderült Jenny a helyi Saade fanclub vezetője és hatalmas szívességet szeretne kérni barátnőjétől.
- Képzeld, hosszú hónapok győzködése után végre, sikerült rábeszélnünk Ericet, egy rajongói találkozóra.
- Ez maga a csoda. Mivel értétek el, hogy beadta a derekát?
Katjával egyetemben engem is felettébb kíváncsivá tett.
- Nem tudom, de nem is érdekel. Csakis az számít, hogy hajlandó találkozni velünk. Kat. Tudod mit jelent ez? – Jenny gondolatban már egy egészen más dimenzióban járt.
- Teljesül a leghőbb vágyunk.
Na, már csak hiányzott. Jenny után, Katja is révületbe esett.
Egyszeriben összeállt a kép a fejemben. Felismertem, az összefüggést a találkozó és Jenny még el nem hangzott kérése között. A hely. Ide a rozsdás bökőt, hogy Jenny az üdülő falut szemelte ki, ideális helyszínnek.
- Hol tartjátok az összejövetelt?
A két lány üveges tekintettel bámult rám. Megismételtem a kérdést.
- Basszus! Jó hogy mondod! Ezért vagyok itt – kapott a fejéhez vendégünk – Kat. Szeretnénk kölcsönkérni holnap estére, a nagy ebédlőt. Lehet róla szó?

Beletrafáltam.
Az ominózus épület, a falu közepén helyezkedett el. biztos távolságban a gondnoki lakástól. Katja ahogy azt előre megjósoltam magamban, igent mondott, ráadásul a vendéglátást is átvállalta.
Jenny, miután megkapta Katja beleegyezését, válaszolt Eric levelére amelyben megírta a találkozó helyét és idejét. Mindketten a monitorra tapadva, lesték imádott sztárjuk válaszát. Fél órányi idegőrlő várakozás után, megérkezett a hőn áhított levél. Az email svéd nyelven íródott,  ezért egy kukkot sem értettem belőle, viszont a hangos sikításból, és a nappaliban lejtett örömtáncból, számomra is nyilvánvalóvá vált Eric válasza. Miután némileg lehiggadtak, ismételten elmerültek a Saade találkozó tervezgetésében. Nem sokkal ezután, a beleegyezésemet kérve átváltottak a saját anyanyelvükre. Ezt használtam ki, hogy észrevétlenül kisurranjak a szobából.

Katjával legközelebb másnap reggeli körutunk során találkoztam.
- Ugye megértesz Lexi – mentegetőzött. – Olyan régóta várunk erre a találkozóra. Őrültség lenne elszalasztani.
- Tudom, és hidd el egyáltalán nem zavar…
Beszélgetésünket, Eric legismertebb slágere a „Popular”  felcsendülése, szakította félbe. Katja fogadta a hívást. Svédül.
Tegnap délelőtt még nem zavart, hogy nem beszélem a nyelvüket, azóta ellenben változott egy s más. Szó szerint gyötört a tehetetlenség.
Mikor végtelen hosszúságúnak tűnő percek után, letetette a telefont, arca ideges fintorba torzult.
- Katja, történt valami?  - szegeztem neki a kérdést.
- Az előbb Jenny hívott…– nyögte ki nagy nehezen. -  Miattad. Azt hiszem Lexi, most nagy bajban vagyunk.
-Nem értem…Kifejtenéd bővebben? – Katjának nehezére esett válaszolni, én pedig már kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Kezdtem rosszat sejteni a hosszas hallgatásából.
- Azt mondtad miattam? – próbáltam óvatosan puhatolózni, talán így szóra bírhatom.
- Eric ma este szeretné megismerni az „angol” vendégemet, - rajzolt idézőjelet a levegőbe…

46. Fejezet A Végrendelet

/Eric szemszög/


Számtalanszor állított az élet, komoly döntési helyzet elé. Ezidáig sikerrel is vettem ezeket az akadályokat. Azonban ez mind eltörpült amellett, amelybe Glenfargba érkezésem után kerültem. Lexi szenvedését látva, első gondolatom az volt: Leülök mellé, és felajánlom a vállamat. Ezzel szemben a józan eszem más sugallt. Nem játszhatom a gáláns lovagot, mert minden valószínűség szerint, ezzel a nemes cselekedettel, a teljes búskomorságba taszítom Őt, amiből talán soha nem lábal ki. Mérlegelnem kellett: A szív vagy az ész parancsát kövessem. Végül győzött a józan paraszti ész.
- Lexi – léptem be a szobába. Jóllehet rendkívül nehezemre esett, mégis keményen rápirítottam. – Most azonnal felkelsz abból az ágyból és elmész fürdeni.
A hatás frenetikus volt. Lexi, hatalmas, tágra nyílt szemekkel bámult rám. A könnyei egy szempillantás alatt elapadtak.  Kétséget kizáróan elértem a célomat. Sikerült felráznom. Gyűlölködő pillantásából tudtam, e-pillanatban, a pokol legsötétebb bugyraiba kíván.
- Eric – ült fel még mindig hitetlenkedve. - Hogy lehetsz ilyen gonosz? – szipogta a szemét törölgetve.
- Lehet hogy most gonosznak tartasz, de hidd el, később hálás leszel érte. – közelebb léptem az ágyhoz, majd határozott hangon, folytattam a mondandómat. – Ha nem kelsz fel, most rögtön és nem indulsz el a fürdőszobába, letépem rólad a ruhát, aztán én magam raklak be a zuhany alá.
A kemény szavak megtették hatásukat. Lexi, mint a villám, pattant ki az ágyból és tűnt el a fürdőszoba ajtó mögött. Adtam neki, két percet, majd hallva a vízcsobogást, benyitottam a fürdőbe. Testének körvonalai, tisztán kirajzolódtak a zuhanyfüggönyön keresztül. A vérem nyomban egy bizonyos testrészembe áramlott. Annyi elég, hogy a közelemben legyen. Ha csak rá gondolok, őrült erővel tör rám a vágy, felforr a vérem és az ágyékom bizseregni kezd.
- Tíz perc múlva lent várlak a konyhában – Ezúttal én éreztem úgy, hogy azonnal el kell tűnnöm.
- Nem megyek – morogta – Nem vagyok éhes.
Számoltam az nyakasságával, ezért már kész válasszal álltam elő.
- Ha nem vagy lent tíz perc múlva, feljövök érted…
- Utállak. – sziszegte ingerülten.
- Jó, akkor utálj. – hagytam rá.
Inkább engem gyűlöljön, mint hogy depresszióba essen. Amíg ilyen erős érzelmekkel viseltetik irányomban, eszébe sem jut szomorkodni.

A konyhában egy tálban húslevest, két másikban pedig burgonya salátát és hideg sültet találtam. Sandra és Max előrelátóan gondoskodtak Lexiről. Ebből is látszik, mennyire a szívükön viselik a sorsát. Lexi - ahogy az várható is volt – megmakacsolta magát. Nem jött le a konyhába. A szobájában az ágyon ülve, egy képzeletbeli pontra meredve, találtam rá. Elnézve őt, rájöttem, itt már kevés az erélyes hang. Jelentősen drasztikusabb lépésekhez kell folyamodnom.
- Sandra készített neked ebédet. Lejössz enni? – ujjamat az álla alá téve, emeltem fel a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Te csak ne parancsolgass nekem! – fakadt ki bosszúsan – Különben sem vagyok éhes. Utóbbi kijelentését rögtön megcáfolta, hangosan korgó gyomra.
Valahogy rá kell vennem az evésre. Nem éhezhet tovább. Nem tehetek mást, egy enyhe sokk, talán észhez téríti.
- Ez az utolsó szavad?
- Igen. Nem eszem! Hiába is erőlködsz!
Majd meglátjuk, akkor is ezen a véleményem leszel-e, ha bevetem a nagy adumat?!
- Rendben. Akkor azt hiszem, az én feladatom ezennel véget is ért – ráérősen az ajtóhoz sétáltam.
- Ezt hogy érted? – Hangjából eltűnt a gőg.
- Semmi értelme tovább maradnom. Te a fejedbe vetted, hogy mindenben ellentmondasz nekem. – igyekeztem hideg, személytelen hangot megütni.
- El akarsz menni? De hát, csak most érkeztél. – nézett rám értetlenül.
- Lexi, neked nincs rám szükséged. Csak azt nem értem, miért hívtál, ha úgysem hallgatsz rám. – feleltem, sértődöttnek szánt hangon, összefont karokkal, hátat fordítva neki. – Szerintem az lesz a legjobb, ha én most elbúcsúzom tőled és hazamegyek.
Na, drágám, erre mit lépsz? Színpadias mozdulattal, kisétáltam a folyosóra, s közben magamban számoltam a másodperceket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét…
Mire nyolchoz értem, kirohant a szobából elkapta a karomat és maga felé fordított. Szemtől szemben állva, bűnbánó tekintettel nézett rám.
- Eric…kérlek…könyörgöm, nem menj el. - kérlelt bátortalan hangon. – Mostantól mindenben hallgatni fogok rád. Bármit megteszek. Csak kérlek….maradj.

Lexi állta a szavát. Nem volt több ellenkezés. Az első nap, még ímmel-ámmal alig pár falatot, majd napról napra egyre többet és jó étvággyal evett. A temetés napjára visszanyerte erejét és javarészt az életkedvét is. Lexi magyar nagybátyja, Steve, már a szülők halálhírét követő napon, Londonba utazott, magára vállalva minden – a temetéssel kapcsolatos – ügyintézést, ezzel levéve az óriási terhet unokahúga válláról. A temetés előtt egy nappal, mi is útnak indultunk Londonba. Kora hajnalban, vágtunk neki a tizenkét órás útnak. Hosszabb-rövidebb pihenőket beiktatva, késő délután parkoltuk le a kocsit, London szívében egy kétszintes kertvárosi ház előtt. Lexi ragaszkodott ahhoz, hogy az éjszakát itt töltsük. Minden este a karjaimban aludt el ez ezen az éjszakán sem változott. A temetés reggelén, én ébredtem hamarabb. Lexi feje a mellkasomon pihent, karjaival a derekamat kulcsolta át. Roppantmód vissza kellett fognom magam, hogy ne csókoljam meg, csábító ajkait. Az elmúlt egy hétben, mellőztünk mindenfajta intim kapcsolatot – ámde ezen a reggelen, a vágyaim ismételten a felszínre törtek. Óvatosan, nehogy felébresszem, lefejtettem magamról a karjait, visszafektettem a párnákra, ezután, megkeresve a fürdőszobát, beálltam a jéghideg víz alá. A fogaim összekoccantak a hideg vízsugártól, de férfiasan tűrtem, mert tűrnöm kellett. A zuhany alatt állva, ráébredtem a nagy igazságra. Azért utasítottam vissza minden egyes felkínálkozást, mivel minden porcikám utána vágyakozott. Egyedül Őt akarom, senki mást.

 Miután, sikeresen lejegeltem ágaskodó férfiasságomat, felöltöztem, elkészítettem a reggelit - ami pirítósból, vajból, lekvárból és narancsléből állt - ezután egy szájra puszival ébresztettem Lexit. Álmosan nyöszörögni kezdett, majd fél percen belül laposakat pislogva kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt Szívem! Hoztam reggelit.
- Drága vagy! Köszönöm – mosolyogott, majd karját a nyakam köré kulcsolva, puszit nyomott az arcomra.
A csók, ami után ébredés óta sóvárogtam, még mindig váratott magára.
Reggeli után, betoppant Steve a nagybácsi. Beszámolt a temetés előkészületeiről a szülők ügyvédjéről valamit a végrendeletről, amiről mostanáig senki nem tudott, s melynek tartalmát, homály fedte. Rövidesen mindketten a temetéshez öltözve, - Lexi tetőtől talpig  feketében, én pedig, sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben – indultunk el, a gyászszertartásra. Steve autóját követve jutottunk el a temetőig. A szertartás alatt, egy pillanatra sem engedtem el Lexi derekát. Féltem, hogy a szülei koporsója fölött, összeomlik. Szerencsére ez nem következett be. Időnként el-elpityeredett, viszont mindent összevetve, derekasan tartotta magát. A temetés után, a részvétnyilvánítás közben a háttérbe húzódtam, mégsem kerülhettem el a fura, kérdő pillantásokat. Utolsóként, egy a harmincas évei elején járó, férfi lépett Lexihez. Ő hosszabban beszélgetett vele. Volt egy olyan megérzésem, ő a híres ügyvéd, aki hamarosan ismerteti a végrendelet tartalmát.

A hazaúton a kocsiban beigazolódott a feltevésem. Lexi mesélt az ügyvéddel folytatott beszélgetéséről.
- Találkoztam apu ügyvédjével, Simonnal. Biztos láttad, magas, sötét hajú férfi, hosszú fekete kabátban. Holnap délelőtt tízkor, vár az irodájában. Kaptam tőle névjegykártyát, azon rajta van az ügyvédi iroda címe is.
Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni. Az a pasas, tüske volt a szememben. Lexi nem vette észre, miben mesterkedik. Ő nem egyszerű ügyfelet látott benne, hanem a vadászra váró zsákmányt. Kevésen múlt, hogy nem ragadtam meg a grabancát és vágtam bele, az egyik frissen ásott sírgödörbe. Baromira berágtam rá. Holnap ez a nagyképű díszhím egyedül lesz Lexivel. Ha csak egy ujjal is hozzáér, addig él…
- Eric, valami baj van? – borús gondolataimnak, Lexi kérdése vetett véget.
- Nem! Miért?
- Az előbb kérdeztem valamit, de nem válaszoltál.
- Elméláztam, ne haragudj. Megismételnéd a kérdést?
- Egy hete, itt vagy Angliában és a mai napig nem fedezte fel senki. Hogy lehet ez? Máskor, ha csak a lakásodból kiteszed a lábad, sajtóhír keletkezik belőle.
- Ez valóban jó kérdés. Még nem gondolkodtam rajta. Talán túl jól álcázom magam az pedig fel sem merül a firkászok fejében, hogy egy olyan pici városban, mint Glenfarg, keressenek.
- Akárhogy is van. Örülök neki, hogy itt vagy. – ahogy rám emelte tekintetét, ott nekem végem is volt. Elvesztem.

A szülők házához érve, kezdtem helyteleníteni Lexi viselkedésmódját. Egész úton, egyszer sem említette sem a temetést, sem a szüleit. Alig csukódott be mögöttünk a szoba ajtaja, azon melegében hangot adtam nemtetszésemnek.
- Szívem, amikor megérkeztem hozzád, magadon kívül voltál a bánattól. Ezúttal azonban, semmi nyomát nem látom a gyásznak.
Lexi, mosolyogva, emelte rám csillogó tekintetét.
- Én még otthon, Glenfargban elbúcsúztam a szüleimtől. Örökké élni fognak… - kezét a szívére szorította - itt a szívemben. De tovább kell lépnem. Tudom és érzem, ők is így akarnák.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam: Soha többé nem engedem el magam mellől.


Másnap reggel tíz óra előtt, öt perccel értünk az ügyvéd által megadott címre. Ezen a reggelen, nem értem be, egy szimpla szájra puszival. Mielőtt beengedtem Lexit, az oroszlán barlangjába, magamhoz húztam és hosszan forrón megcsókoltam. Hosszú percekig nem váltak el egymástól az ajkaink, rengeteg pótolni valónk volt…
A vészesen megfogyatkozott oxigén, okozta fulladásveszély, bírt rá minket a csók megszakítására. Zihálva, levegő után kapkodva, bontakoztunk ki a szenvedélyes ölelkezésből. Lexi ajkai a tüzes csóktól megduzzadtak, szemei úgy ragyogtak mint a legcsodálatosabb smaragd.
- Itt várok rád – nyomtam még utoljára egy lágy csókot az ajkára. – Aztán semmi rosszalkodás.
Tekintetén láttam, meglepte az utolsó mondatom. Kiszállt a kocsiból majd kisvártatva eltűnt a széles, cirádákkal díszített kapu mögött. Hátradőltem az ülésben, tekintetemet az órámra szegezve, figyeltem a percek múlását, várva, Lexi felbukkanását. Féltem. Ha Simon, beveti, minden sármját, amiből, bőven jutott neki, Lexi igen nagy csábításnak lesz kitéve. De az is lehet, hogy ő is meleg. Nem kizárt.  Patrick-ről sem feltételezné első ránézésre senki, hogy az erősebbik nemhez vonzódik.

Húsz percnyi elmélkedést követően, Lexi, pokoli dühösen, füstölgő fejjel viharzott ki a kapun. Min húzta fel ennyire magát? Csak nem az ügyvéd? Ha ez alak egy ujjal is hozzáért, bemegyek és kitekerem a nyakát. Lexi, beült mellém, és mély hallgatásba burkolózott. Akkor is kiszedem belőle, határoztam el. Félreálltam, a legelső kis utcában, majd Lexi arcát két tenyerem közé véve, rákérdeztem.
- Szívem, mondj már valamit. Bántott valaki?
- A végrendelet… hogy tehették ezt? – suttogta kétségbeesetten.
- Szívem, már nemegyszer elmondtam, most megismétlem…Rám mindig számíthatsz.
- Tudom... – kezdett bele akadozva – De most te sem segíthetsz. - sóhajtott szomorúan.
Nagyon elkeseredettnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyeneket mondjon.
- Mond el, mi történt az irodában.
- Simon felolvasta a végrendeletet. Mindent én örököltem. Miranda a távolmaradásával, mindentől elesett.
Nem értem, mi ebben a rossz? Miranda megkapta méltó büntetését.
- Ettől vagy ennyire kiborulva?
- Dehogy! A záradéktól. – szemei szikrát szórtak, keze ökölbe szorult. Szemmel láthatóan, majd szétrobbant az idegtől.
- Milyen záradék?
Nem tagadom, fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Kizárólag abban az esetben kaphatom meg a 25 ezer Eurót és a szüleim házát, ha három hónapon belül eljegyzett menyasszony leszek.
Te jó szagú úristen! Ez tényleg gáz!
- És ez még nem minden – folytatta tovább – További 50 ezer Font üti a markomat, ha fél éven belül, férjhez megyek és ezt házassági anyakönyvi kivonattal bizonyítom.
- Szívem, ez valóban húzós. Mi történik akkor, ha egyik feltétel sem teljesül?
- Mirandáé lesz a ház és a pénz is…
Te jó ég. Még hogy azé a hárpiáé! Na, abból nem eszik. Erről gondoskodom. És már tudom is hogyan.
- Megvan a megoldás - hajoltam hozzá, ajkainkat csupán néhány centi választotta el. - Feleségül veszlek.
- Jó vicc! Eric, ne haragudj, de most nem vagyok vevő a humorodra. - sóhajtott lemondóan.
- Lexi. Nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki viccel? Most kértem meg a kezedet.
Tekintetünk összekapcsolódott néhány másodperc erejéig,
- Ez most komoly? Te valóban feleségül akarsz venni. - Arcáról lehervadt a mosoly.
- Csakhogy leesett. Nos? Hozzám jössz?
Türelmetlenül vártam a válaszát.
Lexi válasza két hosszú, végtelennek tűnő percig váratott magára.
- Köszönöm Eric. Igazán megtisztelő, de...nem. Nem megyek hozzád.
Tudat alatt, kezdettől fogva erre a válaszra számítottam. Sejtettem, hogy nemet fog mondani. Pusztán az örökség miatt, nem fog férjhez menni. A nemleges válasszal, Kihívás elé állított.
- Rendben elfogadom a döntésed. Talán emlékszel még rá,  nem is olyan régen említettem, ára van az ittlétemnek.
Ezt a kérést, nem utasíthatja vissza. Ezzel ő is tisztában van.
- Igazad van. - látta be -  Mi az ára?
- Három hónapot kérek az életedből, az én feltételeim szerint.
- Megkapod. - hajtotta le a fejét beletörődve.
Zöld utat kaptam. A mai nappal kezdetét veszi a "Csábítás" nevű hadművelet. Mindent, bevetek a siker érdekében lépésről-lépésre haladva fogom magamba bolondítani, úgy ahogy a kedvenc könyvében olvastam. Ő még csak nem sejti, hogy üres óráimban, mind a négy kötetet elolvastam. A történelmi regényben, amelyből nem hiányzik a fülledt erotika sem, a hercegeknek két hét alatt, kell meghódítaniuk szívük hölgyét.
 (szerk megjegyzése: A könyek nem fikciók. A szerzőjük Nicole Jordan, aki korhű történelmi regényeket ír)

Nekem három hónap áll rendelkezésemre. Izgalmas hónapoknak nézünk elébe.
- Köszönöm. - Ujjaimmal az álla alá nyúltam, felemeltem, hogy újra egymás szemébe nézhessünk. - Lexi. Akarlak és nem csak az ágyamban. Mire letelik a három hónap, az ujjadon lesz a gyűrűm...

45. Fejezet Szükségem van Rád!

/Alexandra szemszöge/

- Ön Alexandra Smith? – lépett közelebb az idősebb rendőr.
- Igen. Uram.
- William Brands őrmester vagyok, a társam pedig Scott Meldon. – A kölcsönös bemutatkozást követően a legésszerűbbnek azt, ha behívom őket a lakásba.
A szívem mélyén éreztem, hogy a két rendőr megjelenése, kihatással lesz a jövőmre. Nem is olyan régen, egy filmben láttam hasonló jelenetet. Ebben a filmben a rendőrök, egy édesanyával közölték: meghalt a fia. A legszörnyűbb gyanú ébredt ekkor bennem. Most nálam, az én házamban, ismétlődik meg a filmbéli jelenet. Csakis a családomról lehet szó.
Kezem lábam remegett, a gyomrom, maroknyira szűkült, tudtam, hogy valami borzasztó dolognak kellett történnie.
- Alexandra, - szólalt meg újfent James, abban a pillanatban, ahogy leültem a kanapéra. A társa az ajtóban várakozott, míg James néhány lépésre tőlem állt meg – Morgan és Laura Smith…
Jézus Mária! A szüleim!
- Mi történt a szüleimmel? – vágtam a szavába. - Ugye nem…Ugye nem.
- Sajnálom Alexandra. A szülei tegnap este tragikus balesetben elhunytak Őszinte részvétem…

A rendőrök távozása után, még annyi erőm maradt, hogy felvonszoljam magam a szobámba. Tehetetlen bábként rogytam le az ágyra. A fájdalom acélpántként szorította a mellkasomat, a testemből elszállt minden erő. Nincsenek többé szüleim. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Már soha nem mondhatom el nekik, mennyire szerettem őket. Tekintetem az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett képre tévedt, amelyen még boldog családként öleltük át egymást. A szüleim boldog, önfeledt mosolya láttán, könnyek gyűltek a szemembe, majd néhány pillanattal később éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak a szememből, és lassan legördülnek az arcomon. A szüleim képét a szívemhez szorítva, beletemetkezve a bánatba, zokogtam. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, eláztatva a párnámat is. Amikor lassacskán elapadt a szűnni nem akaró könnyáradat, és némileg sikerült megnyugodnom, már biztosan tudtam, képtelen leszek ezzel a fájdalommal egyedül megbirkózni. Egyetlen ember van, aki most segíthet. És csak reménykedhetek benne, hogy szóba áll még velem...


/Eric szemszöge/


Egy újabb elcseszett nap. Ez már a hatodik csaj akit ágyba vihettem volna. – vágtam be magam dühösen a kocsiba - Mi a franc van velem? Bomba nő, bomba testtel, mégis visszautasítottam. Fáradságra hivatkozva. Röhej! Ki kell szabadulnom Lexi bűvköréből. Beszélnem kell vele újra. Képtelen vagyok addig becsajozni, amíg végleg le nem zárom a múltat. Férfi vagyok, egészséges vágyakkal és mégsem tudok élni vele. Ha nem lebegne folyton a szemem előtt Lexi érzéki teste és gyönyörű arca, már az első héten lefektettem volna a dögös kis vöröst aki a koncert után nyíltan meginvitált az ágyába. Ki kell vernem a fejemből. Ha a másnaposságra bevált a mondás: Kutyaharapást, szőrével. Miért nem válhatna be nálam is? A gyógyír pedig Lexi teste lesz. Újra meg kell őt kapnom. Így véget vethetek ennek az áldatlan állapotnak.
Azon a napon a parkolóban eszembe sem jutott vele szakítani, Csupán néhány hetet kértem, hogy átgondolhassam: mi legyen velünk. A kapcsolatunk azon az utolsó éjszakán fordulópontjához érkezett. Ez mindketten éreztük és tudtuk. A kapcsolat lezárása mellett Ő döntött. Amikor az arcomba vágta: eltűnik az életemből, elsőször azt hittem, így akar rám ijeszteni. Tipikus nő praktika. Tévedtem. Halálosan komolyan gondolta. Sajnos későn esett le a tantusz, így mire észbe kaptam, ő már eltűnt a szemem elől. Ha akkor gyorsabban kapcsolok, berángatom a kocsiba, keresek egy elhagyatott mellékutat és addig szeretkezem vele, amíg a döntését meg nem változtatja. Bár, ha jobban belegondolok erről még nem most sem késtem le. Ha meglátogatom, hasonló kocsit fogok bérelni, mint az enyém. Igen, ez egész jó ötlet.

Hazaérve első utam a hűtőhöz vezetett, ezután egy üveg hideg sörrel a kezemben letelepedtem az nemrég vásárolt fotelba. Nemcsak a fotel volt új. A lakás is amelybe alig egy hónapja költöztem be. Ebben a házba nő még nem tette be a lábát. A berendezésre nem jutott időm, így ezzel egy lakberendezőt bíztam meg, és el kell ismernem, jó munkát végzett. Erről a lakásról még Lexi sem tud. Vajon tetszene neki? Tessék! Már megint Ő!.Ez nem mehet így tovább. – töprengésemből a telefonom hangos csengése riasztott fel.
Döbbenten, egyszersmind hitetlenkedve néztem a kijelzőn a nevet. Gondolataim fogva tartója Vajon mit akarhat? Nem tűnt fel neki, mennyi az idő? Hajnali háromkor nem illik senkit zaklatni.
- Szia! Lexi. Netán elromlott az órád? – Nem bírtam ki, oldalvágás nélkül.
Nem jött válasz.
- Ne szórakozz velem. Nyögd ki, miért hívtál. – Úgy döntöttem, ha továbbra sem szólal meg, leteszem a telefont, függetlenül attól, hogy ő hívott.
- Eric! Szükségem van rád.
Mi ez? Valami rossz vicc? Mert ha az, én nem vagyok rá vevő.
- Lexi, utoljára kérdezem, mit akarsz tőlem - Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Nincsenek többé… Jaj, Eric, miért pont velem történik ez?
Alig forog a nyelve. Összefüggéstelenül beszél. Csak nem részeg?
- Lexi, mennyit ittál?
- Semmit sem ittam. Egy kortyot sem. Pedig most nagyon rám férne.
Mi viselhette meg ennyire?
- Lexi! Most leteszem…
- Eric… könyörgök, ne tedd le.
- Nyugi! Mindjárt visszahívlak. Addig pedig próbálj kicsit megnyugodni.
Ki kell derítenem, mi folyik itt. Ez nem az a Lexi, akit én ismerek. Ez a lány, teljesen kikészült. De mitől?
Két perc várakozás után tárcsáztam a számát. Első csörgés után felvette.
- Köszönöm Eric – hangja remegése árulkodott lelkiállapotáról.
- Nincs mit! Most pedig, szeretném hallani, miért hívtál hajnalok hajnalán.
- Egy órája megjelent két rendőr a lakásomon…A szüleimet baleset érte…
Mondanom sem kell letaglóztak a hallottak.
Hosszú csend. Úgy tűnt nem képes folytatni. Nem is volt rá szükség. Ennyiből is leszűrtem a lényeget. Így már értelmet nyert mire mondta: Nincsenek többé. Rögtön tudtam, mit kell tennem.
- Szívem, pihenned kell. Ha másképp nem megy, vegyél be egy szem altatót. Te is tudod, hogy a neheze még csak ezután jön.
- Eric… Ha nagyon egyedül vagyok, azért néha felhívhatlak? – Szegény kicsi lány, mennyire kétségbe van esve.
- Persze bármikor…De felesleges.
- Felesleges…Mi..mi..ért? - hangja megtörten csengett, amibe belesajdult a szívem.
- Mert még ma nálad leszek…Az első géppel indulok, amire sikerül jegyet szereznem…

Amint sikerült Lexit rábeszélnem, a pihenésre, felhívtam a repteret megrendeltem a jegyet és egy füst alatt béreltem kocsit is. Az alvás ezek után szóba sem jöhetett, hiszen alig két órám maradt, hogy elérjem a korai reggeli menetrendszerinti járatot. A gép indulása előtt, Felhívtam Max-et.
- Hello Eric! Miben segíthetek ezen a korai órán?
- Ha megkérlek, ránéznél most Lexire?
- Persze! Miért? Történt vele valami? - Vajon miért nem lepett, meg hogy nem tud semmiről?
- Ma hajnalban, két rendőr a szülei halálhírével állított be hozzá.
- Atya Úristen! - Max-et sokkolták a hallottak. - Azt mondtad pár órája történt? Hogy nem vettük észre?
- Ha jól vettem ki a szavaiból, hajnali két óra körül járhattak nála.
- Aha. És mond csak, hogy a fészkes fenébe fordulhatott az elő, hogy te hamarabb tudtad, mint mi?
- Engem hívott fel.
Max közölte, elindult Lexihez. Hallottam, a bejárati ajtó jellegzetes hangját, majd Max lépteit.
- Lexi alszik, de nagyon rossz bőrben van.
Alszik ez jó hír.
- Kösz Max. Nemsokára indul a gépem. Legkésőbb délre ott leszek Glenfargban.

Kora délelőtt landolt a gép Glasgowban. A parkolóban, ahogy azt előre egyeztettem a kölcsönzővel, ott állt a bérelt terepjáró. A  repülőn, és a Glenfargba vezető úton is szünet nélkül Lexi körül forogtak a gondolataim.
Két hónapja nem láttam őt. Akkor a parkolóban nem épp a legnagyobb barátságban váltunk el. Akárhogy is van, most valóban szüksége van rám. Én pedig mellette leszek.

A városka házai, ismerősként köszöntek rám. Épphogy befordultam a kis utcába, melynek végén állt Lexi háza,a sarkon Max várt rám. Heves kézmozdulattokkal jelezte, álljak félre.
- Sandra, egész délelőtt vele volt. Egy falatot sem evett. Csak sír és sír. Megállás nélkül itatja az egereket. Rossz nézni, ahogy emészti magát…
A beszélgetésben beállt pillanatnyi szünet, arra engedett következtetni, ez volt a kisebbik rossz és a jéghegy csúcsa, csak most következik.
- Ismered a húgát?
- Mirandát? Persze.
- Az a nő, a velejéig gonosz…
Lám, lám. Ismét képbe került a boszi. Ezúttal vajon, mit követett el?
Max szitkozódott egy sort, mielőtt rátért a lényegre.
- A gonosz boszorka nem vesz részt a temetésen, mondván: Semmi kedve megszakítani a nyaralását, Bora Borán.
- Ezzel nem mondasz újat. Mit vársz egy olyan nőszemélytől, aki lenyúlta a nővére vőlegényét?
- Hogy az a megveszekedett…Csak kerüljön a kezem közé az a… – Max ontotta magából, az ízesebbnél ízesebb káromkodásokat.
- A temetést bízzátok rám. Mindenben Lexi segítségére leszek. – nyugtattam meg a még mindig hőbörgő, két méteres óriást.
- Nem tartalak fel tovább. Lexinek szüksége van Rád. – vigyorgott mind a harminckét fogát megvillantva. – Téged hívott, holott mi a közvetlen szomszédságában lakunk…Ezen jó lesz ha elgondolkozol. Csodálkozom rajta, hogy nem veszitek észre, ti egymásnak vagytok teremtve.

Max, jócskán adott gondolkodni valót. Viszont ezen ráérek rágódni majd akkor, ha túl leszünk a temetésen. Addig azonban, nem lesz egy nyugodt percem se. Most az első és legfontosabb, megakadályozni, hogy Lexi belebetegedjen a bánatba.

Türelmetlenül téptem fel a kocsi ajtaját. majd kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohantam fel az emeltre. A hálószoba ajtaja, félig volt behajtva. Szívszaggató látvány tárult a szemem elé. Lexi az ágyon feküdt, kezében egy bekeretezett fényképet szorongatott. és ezt suttogta: Szeretek Apukám! Szeretlek Anyukám...


(Folytatás: Május 4. Péntek)