11. Fejezet. Liseberg (Forró pillanatok)

Az idő elvesztette a jelentőségét a számunkra, s teljes odaadással viszonoztam Eric csókjait. Még sosem éreztem ilyen izgalmat, sosem vágytam ennyire arra, hogy megérintsem őt, hogy végigsimíthassak a bőrén. Kezem ösztönösen csúszott Eric tarkójára, majd besiklott a pólója alá, gyengéden végigszántva izmos vállán.
- Lexi – suttogta a nevemet Eric, miközben kioldotta a felsőmet tartó masnit, és ujjával óvatosan megérintette a szabaddá vált bőrfelületet a vállamon. Mindenről és mindenkiről elfeledkezve, viszonoztam a perzselő csókokat, amik úgy tűntek, soha nem akarnak véget érni. Egész valómat betöltötte a forró vágyakozás Eric ölelése után. Semmi sem számított, sem Josh, sem Anglia. Csak Eric létezett, lázas izgalma, a nyelve, amely az enyémmel játszott és izmos teste, ami a kanapéhoz szorított.
- Kívánlak, Lexi! - lehelte. - Annyira kívánlak.
Kapkodva szedtem a levegőt. Az, a hév, amellyel a csókjait viszonoztam, még engem is megdöbbentett.
- Igazán? - nyögtem kábultan.
- Fogalmad sincs róla, mit művelsz velem, igaz? - suttogta rekedten.
- Én? – hebegtem. Képtelen voltam világosan gondolkodni.
Eric ekkor olyan vadul csókolt meg, hogy elakadt a lélegzetem, ám amikor már úgy éreztem, hogy egy pillanattal sem bírom tovább ezt az édes kínt, amikor már semmire sem vágytam jobban, mint hogy végre egyesüljön a testünk, gyengéden, de határozottan eltolt magától.
- Igen, te - felelte mosolyogva. - De olykor az embernek erősnek kell lennie.
A magyarázatra már nem maradt idő, mert valaki erőteljesen megkopogtatta az ajtót.
- Eric, tíz perc múlva, kezdődnek a hangpróbák – ismertem fel Kevin vidám hangját, majd nevetve hozzátette: 
- Ideje véget vetni, az enyelgésnek és a munkára koncentrálni.
Eric még utoljára egy gyengéd csókot nyomott számra, majd sietve felkelt és a táskájához lépett.
- Erről beszéltem  – mutatott az ajtóra. – Amint elkezdődnek a próbák, egy percem sem lesz rád.
- Nem fogok unatkozni  – nyugtattam meg. -  Kevinnek hála, jó néhány embert megismertem, akikkel elég hosszan elbeszélgettem, így már van némi fogalmam arról, mi zajlik a háttérben a koncert során és tudom milyen fontosak a próbák.
- Csajszi, egyre jobban meglepsz – lépett ismét elém, arcomat a kezébe véve. – Már első nap, le kellett volna, szedjelek arról a buszról.
Az első találkozásunkra, tett megjegyzése, olyannyira meglepett, hogy a szemöldököm egyből felszaladt.
- Valóban megtetted volna?
- Megfordult a fejemben.
Megint rajtam volt a meglepődés sora.
- Mikor foglaltátok le a nyaralót? – tettem fel a kérdést, amit a már a vízparti találkozásunk óta szándékoztam feltenni.
Az arcára pillantva, a szája szegletében megbúvó titokzatos mosolyából tudtam a választ, így a kérdést én magam válaszoltam meg:
- Aznap amikor beálltatok a főépület elé. Ezért nem vártál választ a koncerten sem, igaz?
- Igen, és ha már itt tartunk, végig tudtam, hogy a bokrok mögött bujkálsz – lehelt egy apró csókot a nyakamra.
- Te tudtad?  - bámultam rá elképedve. – Legalább a többiek is észrevettek?
- Alex és a barátnőid, még csak nem is sejtették, amíg te saját magadat, le nem buktattad – nevetett halkan, de mégis szívből.
- Nem kellene készülnöd? – tereltem őt  vissza a jelenbe. – A megelőlegezett tíz perc mindjárt lejár.
Szavaimmal egy időben, a zenekar rá is kezdett, a már általam oly jól ismert, - Manboyra -, melyet hangos üdvrivalgás fogadott. Jelezve, hogy a nézőtér is kezd benépesülni.
Eric pillanatok alatt, megszabadult a fekete farmertől, amit fehér halásznadrágra cserélt le, a pólót viszont magán hagyta. Alig egy perc elteltével, már a színpadon álltunk, ami teljesen készen állt a koncertre és nyoma sem volt a vezetékeknek.


- Látod kislány! Mondtam én neked – lépett hozzánk Sam, körbemutatva a színpadon. – Nem lesz itt egy vezeték se, mire kezdődnek a próbák.
Eric hitetlenkedve nézett, hol rám, hol Samre.
- Nem akartam elhinni, hogy te és Lexi…– szólalt meg végül.
- Mi olyan hihetetlen ezen? – vigyorgott Sam.
- Molly-t nagy ívben kerülted – közölte vele Eric.
- Talán, mert meg volt rá az okom – vágott vissza dühösen Sam – Az a nő, lenézett minket és nem mulasztotta el egyszer sem az orrunk alá dörgölni, mi vagyunk az alázatos pórnép, és épp ezért kuss a nevünk.
Eric arcán harag suhant át, de Sam szavait nem kérdőjelezte meg.
- Miért nem szóltatok nekem?
- Próbáltunk, de te olyan szerelmes voltál, hogy meg sem hallgattál minket – magyarázta Sam.
- Mióta ment ez? – faggatta Eric, Samet.
- Két éve – jelentette ki Sam, majd megveregetve Eric vállait, hozzáfűzte: 
- Te semmiről nem tehetsz, és mostmár elárulhatom, hogy megfordult a fejünkben, a sztrájk lehetősége is. Ha máshogy nem, hát így biztosan sikerült volna felnyitnunk a szemed. De most, hogy minden tisztázódott, itt az ideje, hogy a próbákra összpontosítsunk. – indult meg a hangvezérlő pult felé.


Eric is gyorsan túltette magát, az imént hallottakon. Rövid utasításokat adott a zenészeknek, majd miután nagy sikítások közepette, a táncosokkal együtt elfoglalta a helyét a színpadon,  rövidesen felhangzottak, a Eurovíziós sikerdalának  a "Popular" - nak az első akkordjai.
A következő másfél órában, hang és táncpróbák követték egymást. Megan és Katja, az utolsó fél órában csatlakozott hozzám. Elmesélték, hogy rögtön azután, hogy Erichez indultam, nyakukba vették a várost. Minél inkább közeledett a koncert kezdete, annál melegebb lett a színpadon, amit szóvá is tettem a lányoknak.
- Nálam van egy ujjatlan felső, ha gondolod, szívesen odaadom – ajánlotta fel Katja.


Gondolkodás nélkül elfogadtam, a felajánlott felsőt, és a magammal hozott szoknyával együtt, bevágtattam az első utamba kerülő női mosdóba. A sárga-fehér felsőnek egyetlen hátránya volt csupán, mégpedig az, hogy nem lehetett alá melltartót venni. De most ez sem érdekelt, így miután megszabadultam a zavaró ruhadarabtól, felvettem a farmer miniszoknyát és a tükörben megszemléltem az összhatást. Reggel indulás előtt sokat vacilláltam, a sport és a vászoncipő mellett, míg végül utóbbi mellett, tettem le a voksomat, ami most jó választásnak bizonyult. Míg én a hajamat rendezgettem, megkezdődött a koncert, ezért igyekeztem minél gyorsabban visszaérni Katjához és Meganhoz.
- Az anyját! – mért végig elismerő tekintettel Megan. – Nem félsz, hogy megint megnémul szegény?
- Már miért némulna meg? – értetlenkedtem.
Fura volt, hogy a nagy hangzavar ellenére, sem kell üvöltenünk ahhoz, hogy megértsük egymás szavát.
- Csupán két okból… – és rögtön sorolni is kezdte. - Egy: Nincs rajtad melltartó, ami minden pasinak köztük Ericnek is szemet fog szúrni. És ha ez nem lenne elég, jön a második ok: Ez a rövid szoknya, alig takar belőled valamit.
- Megan, most őszintén, - kértem ki a véleményét – hogy nézek ki?
- Vadítóan, még egy angyalt is kísértésbe vinnél – szólalt meg a hátam mögött Sam, mire Megan, egyetértően bólogatott.
- Oké, most, hogy ezt megvitattuk, nem figyelhetnénk inkább a koncertre? – zártam le, az egyre kínosabbá váló témát.


Sam rövidesen visszatért a keverőpulthoz, míg Megan, Katja, és én a tőlünk néhány méterre zajló eseményeket figyeltük. Eric időközben átöltözött, így talpig feketében táncolta és énekelte végig az első számot amit, eddig még nem hallottam tőle, viszont a refrénből sikerült kikövetkeztetnem, hogy a címe „Sleepless”. Míg mindenki más a zenére és a táncra figyelt, addig én kizárólag csak Ericet néztem. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Az önfeledt tánca, a mozdulatai, a szája, a szeme, mind-mind rabul ejtett. A rejtekhelyemről, jól láttam a nézőteret is ami zsúfolásig megtelt. Másodikként, a „Manboy” következett, majd ezt követte, az én személyes kedvencem az „Its gonna rain”. A negyedik és ötödik számot, szintén nem ismertem, de Megan a segítségemre sietett, megsúgva a dalcímeket, amelyek az „Upgrade” és a „Radioactive” címeket kapták. Elnéztem a sikoltozó, őrjöngő, visító lányokat, és az jutott eszembe: Ezek élve meglincselnének, ha megtudnák, hogy Ericnél lakom, arról nem is beszélve, hogy nem csak - baráti - szálak fűznek össze minket.

Egy röpke pillanatra, elbizonytalanodtam, de elég volt egy pillantás Ericre, aki a színpad szélén, az egyik hangfalon ült, hogy ezek a nyomasztó gondolatok, tovaszálljanak. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy Eric, ne láthasson, de én őt igen. Abban a pillanatban, ahogy a zenekar belekezdett a próba alatt is hallott, Popularba, Eric lassú léptekkel, megindult a színpad közepén elhelyezett emelvény felé, majd mikor a zene felgyorsult és a táncosok is megjelentek a háttérben, olyan fergeteges showt mutatott be, amitől padlót fogtam. A dal vége felé, két halogéntáblával és füstgéppel, helyettesítették, a már annyira ismerté vált üveg törést. Így amikor először elhangzott az „I will be popular” , kigyulladt a jobb oldali spotlámpa, a következő mondatnál a baloldali, és a legvégén amikor, Eric kimondta, „I’m gonna get there”, mindkét lámpa egyszerre villant fel, működésbe hozva a színpad két szélén elhelyezett füstgépet.


Mire eloszlott a füst, ami rövid időre megfosztott minket a tájékozódás lehetőségétől, Eric eltűnt a színpadról. Ebből egyértelművé vált számomra, Eric eltűnése, egyet jelent a szünet beálltával.
Megan és Katja is észrevétlenül meglógtak mellőlem, így nem tehettem mást, mint a keresésükre indulni. Viszont alig tettem meg, pár lépést, két kar fonódott a derekam köré, megállásra késztetve. Nem kellett, hátranéznem, hogy tudjam, kinek a mellkasa nyomódik a hátamhoz.
- Hova, hova? - suttogta a fülembe Eric.
- A lányokat akartam megkeresni, akik a füstfelhőben köddé váltak – rebegtem, el-el, csukló hangon.
- Nem láttalak – fordított maga felé, és mélyen a szemembe nézett, majd tekintette lejjebb siklott a melleimre, onnét pedig a szoknyámra.
- Végig itt álltam. És mint láthatod, rajtam kívül, mindenki fel is szívódott.
Egy szó nélkül, a derekamon tartva a kezét, húzott magával a sötét folyosóra, s testével a falnak szorított. Egyik karja a derekamon maradt, a másik azonban, a combomra vándorolt, le egészen a szoknya széléig.
- Tudod, mit tennék most veled? – lehelete perzselt, mint a tűz.
- Van sejtésem, de le kell mondanod róla – próbáltam lehűteni a vágyait. Valakinek meg kellett őriznie a hidegvérét. Ez esetben ez nekem ment könnyebben:  
- Pár perc és kezdődik, a második felvonás.


Alighogy kimondtam „második felvonás” a zenekar jelezve, hogy újra elfoglalta a helyét, rázendített a „Masqurade-ra”. Áldottam az eszemet, a józanságomért. Együtt mentünk vissza a színpadra, én a rejtekhelyemre, Eric pedig az emelvényre,ahol még az utolsó pillanatban, sikerült magára öltenie az ehhez, a számhoz elengedhetetlen kelléket, az arany színű maszkot. Még mindig a folyosón tett kiruccanásunk hatása alatt álltam, magamon érezve ujjainak érintését. A Masqurade után következett az a szám, amiben engem is felvitt a színpadra. Most viszont senkit nem hívott fel a közönség soraiból, de ismerve őt, várható volt, hogy nagy dobásra készül. Ami be is igazolódott, amikor az emelvény közepén vetkőzni kezdett és lassan mintegy sztriptíz táncot lejtve szabadult meg fekete felsőjétől, ami alatt csak egy fehér trikót viselt, mely láthatóvá tette izmos karjait és mellkasát. A közönség, köztük én is egy emberként sóhajtott fel, elalélva Eric vetkőző számától.

Türelmetlenül, vártam, hogy végre felkonferálják az utolsó számot, s mikor ez bekövetkezett, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel torkom mélyéről.
Egy utolsó tapsvihar és éljenzés után, mindenki szedelődzködni kezdett. Katja és Megan, viszont még mindig nem került elő. Még néhány percig figyeltem, ahogy fokozatosan kiürül a nézőtér, s közben a délután megismert munkások is, megkezdték a felszerelés szétbontását, s mivel nem akartam láb alatt lenni, elindultam Eric öltözője felé...