43. Fejezet A bosszú mindig édes...Vagy mégsem!?

Kettőnké… Talán ha nincs az önelégült vigyor, még meg is hatódom, csakhogy Eric az elbizakodottságával éppen az ellenkező hatást érte el. Magabiztossága feldühített, legszívesebben a fejéhez vágtam volna valamit. A ház élénk színeivel – a sárga árnyalataival - egy szempillantás alatt elvarázsolt. Kivételt a hálószoba képezett, na nem azért mert az nem nyerte el a tetszésemet. Dehogy! Ez a szoba merőben elütött a ház többi helységétől. A nappaliban, a konyhában, sőt még a fürdőszobában is a világos színek voltak mérvadóak, ezzel szemben a hálószobában a fekete és a vörös játszotta a főszerepet, olyan érzést keltve az emberben, mintha egyenesen Dracula hálószobájába lépett volna be. Eric szándékosan hagyta ezt a szobát utoljára. Tudta, milyen hatást vált majd ki belőlem a sötét ágynemű látványa.

- Azt hiszed ezzel minden meg van bocsátva?  - kérdeztem végül keserűen, tekintetemet a fekete- vörös selyemre szegezve.
- Nem hiszem, tudom!  - Eric vállamra téve a kezét húzott magához.  Ajkán sokat ígérő mosoly játszott. - Ezt mindjárt be is bizonyítom.
- Kérlek, ne! - leheltem. - Eressz el!
- Ezt nem mondod komolyan! - Arcomat a tenyerébe véve kényszerített, hogy ránézzek. Barna szeme elhomályosult a vágytól. A következő pillanatban ajkai a számra tapadtak. Csókja részegítőbb volt, mint a legtüzesebb bor. Hiába küzdöttem az érzéseim ellen, képtelen voltam ellenállni. Ajkaim szétnyíltak Eric követelőző nyelve előtt. Forogni kezdett velem a világ. Nem sokkal később, azon kaptam magam, hogy testünk összesimul és alig egy lépésnyire vagyunk az ágytól.
Ám hirtelen eszembe jutott, a koncert és azt követő gyaláztos tette. Ez a gondolat azonnal kijózanított. Noha szédítő csókja most is lángra lobbantotta a testemet, kétségbeesetten tiltakozni kezdtem, s végül tényleg sikerült kiszabadulnom szoros öleléséből.

- Gyűlöllek – sziszegtem haragosan.
- Valóban? Akkor az imént miért remegtél a karomban, miért dobogott olyan vadul a szíved? Ha annyira gyűlölnél, mint ahogy állítod, utálaton kívül semmit sem éreznél! - Közel álltam hozzá, hogy a gúnyos vigyort egy csattanós pofonnal töröljem le az arcáról.
- Egy pillanatra elgyengültem, de biztos lehetsz benne, hogy többé nem fordul elő. – jelentetem ki a határozott hangon, s közben megfogadtam, bármi történjen is, tartom, magam ehhez az elhatározásomhoz.

Hatalmas csattanással vágtam be magam mögött az ajtót, de mielőtt elindultam volna a nappaliba, Eric nevetve utánam kiáltott.
- Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor haragszol?

Ezt szándékosan csinálta! Meg akarta mutatni, hogy nem tudtam becsapni, tisztában van az érzéseimmel. Arról azonban fogalma sincs, milyen szilárd az akaraterőm. Biztos vagyok benne, hogy mindent bevet majd annak érdekében, hogy az ágyába csaljon. Hoppá! Máris egy újabb gond. A házban csak egy hálószoba van. Márpedig ha meg akarom tartani a három lépés távolságot, nagy ívben el kell kerülnöm azt a szobát. El kell érnem, hogy külön aludjunk. De mégis hogyan? Ez az ő háza, nem túrhatom ki a szobájából…

Kényelmesen a lábaimat felhúzva helyezkedtem el a nappali kanapéján, eközben vettem észre, hogy a kanapé ággyá alakítható. Nem kellett tovább törnöm a fejem a megoldáson. Megszületett a döntés, itt a nappaliban fogom tölteni az éjszakákat. Nagy kérdés, hogyan fogadja majd a döntésemet a házigazda.
- Nagyon elgondolkodtál – lépett észrevétlenül a szobába minden bajom okozója.
- Az alvóhelyemet próbálgattam. – A burkolt célzásra arca elsötétült.
- Felejtsd el! - tekintete elárulta, hogy nagyon dühös.
- Nem! Ragaszkodom hozzá! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Tiéd a hálószoba, enyém a nappali. Itt maradtam, mert nincs más választásom. Elvetted az irataimat és a pénzemet. Nem önszántamból jöttem el veled és ezt te is nagyon jól tudod. Azok után pedig, amit tegnap este műveltél, nem szándékozom többé megosztani veled az ágyamat.
A bejelentésem olaj volt a tűzre. Eric pár lépéssel átszelte a szobát, és közvetlenül előttem megállt.
- Hibáztam! Belátom. De meddig akarod még a fejemre olvasni? - kérdezte nyersen, s közelebb hajolt; meleg lehelete az arcomat súrolta. – A különalvásról pedig hallani sem akarok. Velem alszol, fent a hálószobában.
- Te hallod amit mondasz? Meg akartál csalni! Ez nem egy aprócska ballépés…

A rákövetkező pillanatban , furcsa, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Telefon csörgés. Az én mobilom, Eric zsebében.
- Azonnal add vissza a telefonomat. Fel kell vennem, különben Patrick a rendőrséggel kezd el kerestetni. – reméltem, hogy a szavaim nem maradnak hatástalanok. Tévedtem. Vigyorogva húzta elő a telefont a zsebéből, és mélyen a szemembe nézve szólt bele.
- Hello Patrick. Lexi most nem ér rá.
Patrick valószínűleg rákérdezett a távollétem okára, Eric következő válaszából ez egyértelműen ki derült.
- Igen, alszik. Kimerítette az éjszaka.  – Úgy hazudott mintha könyvből olvasná.
Láttam a szemén, élvezi, hogy zavarba hozhat.
- Az alvás volt a legutolsó, ami eszünkbe jutott. - Hogy lehet ennyire nagyképű és hazug?
Eric gyorsan meggyőzte Patric-ket, aki gondolkodás nélkül bevette, a végig szeretkezett az éjszakáról szóló mesét. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt a nemtetszésemnek hangot adhattam volna, Eric tenyerét a számra szorítva fojtotta belém a szót.
- Egyébként már akartunk szólni, Lexi nem utazik haza…
Ismét Patrick magyarázott valamit.
- Ne aggódj, majd én intézkedem a hazaútjáról, nyugodtan visszarepülhetsz ma este.
Ma este? Ez nem lehet igaz! Eric most akadályozta meg a hazajutásomat. Ez már valóban revansot kíván.
A számat ugyan befoghatta, de kezem és a lábam szabadon maradt. Erre nem gondolt ez az öntelt hólyag, én pedig ezt azonnal ki is használtam. A karomat meglendítve a hasába bokszoltam, mire ő fájdalmasan felnyögött.
Na ebből hogy magyarázod ki magad?
A nyögés Patrick figyelmét sem kerülte el.
- Nekimentem a dohányzóasztalnak. Nem… Még nem, de amint felébred, átadom az üzeneted… Hamarosan jelentkezünk… Jó utat.
Csoda, hogy nem szakadt rá a mennyezet.
- Aha, szóval durvulunk? – nyögte fájdalmas mosollyal az arcán.
- Örülj, hogy nem váltottam be a fenyegetésemet – emlékeztettem a kocsiban történtekre.
- Képes lennél, életem hátralévő részére egy templomi kórusba száműzni?
- Miért ne? Megérdemelnéd.
- Nem hiszem, hogy valóban ezt akarnád. – Hajolt fölém, testével csaknem a kanapéhoz szegezett. Vágyának kemény bizonyítéka a csípőmnek nyomódott.
- Szeretlek Lexi. Mi képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni. Jó páros vagyunk az ágyban is. A szex eszméletlenül jó veled. Imádom, amikor benned vagyok, azt amikor vadul magadhoz rántasz szinte könyörögve, hogy mélyebben és gyorsabban mozogjak benned. Attól pedig végképp elveszítem a fejem, amikor hangosan sikoltozol élvezettől.
- Erről nem akarok beszélni. Ennek a társalgásnak semmi értelme! Nem lesz köztünk szex. Jobban teszed, ha kezded hozzászoktatni magad ehhez a gondolathoz.
Az arcom pillanatok alatt lángba borult. Eric olyan témát hozott elő - szándékosan – amely fölött nem lehet, könnyen elsiklani. Engem sem hagyott hidegen. Megremegtem, és zavaromban önkéntelenül kinyújtottam a lábam, ami közben véletlenül súrolta Eric meztelen lábszárát. Az ártatlan érintésre forró bizsergés futott végig a testemen.
- Lehet, viszont a témája annál izgalmasabb. - Eric szélesen mosolygott. Tisztában volt vele, mit váltottak ki belőlem a szavai. - De nem bánom, legyen, ahogy kívánod… - felelte rekedten, aztán felállt, és a homlokomra adott puszi után, kimért léptekkel a lépcső felé indult. A lépcső előtt egy pillanatra megállt, majd a legszexisebb mosolyát rám villantva hozzátette - legalábbis egyelőre…

Az erotikus töltetű párbeszédünket követően, úgy éreztem megfojt a ház levegője. A szabadba vágytam. Hallottam a hálószoba ajtajának csapódását, majd nem sokkal ezután, ahogy a fürdőben megnyitják a csapot . Az órámra pillantva, meglepetten állapítottam meg, milyen gyorsan eltelt a nap. A panziót kilenc óra tájban hagytam el, több mint egy órán keresztül bujkáltam Eric elől, nagyjából három óra telt el utazással, rövidesen pedig az első csillagok is megjelennek az égen. Én pedig, még egy falatot sem ettem. Ezt a gyomrom hangos méltatlankodással adta tudtomra. A nappaliból átsétáltam a konyhába, hogy szemügyre vegyem az élelmiszer készletet. Ebben az egyben nem kellett csalódnom. Gyorsan megtaláltam minden hozzávalót a vacsorához. Miután elkészítettem a tört krumplit, bepaníroztam a húst és beraktam a sütőbe, írtam egy cetlit Ericnek, ezután hatalmas – megkönnyebbült – sóhajjal lenyomtam a kilincset.

Nem mertem mélyen bemerészkedni az erdőbe, lévén, hogy nemsokára rám esteledik, és persze tartottam attól is, hogy esetleg eltévedek, ezért nem messze a ház felé vezető ösvénytől, ültem le egy kidőlt farönkre. A friss, tiszta levegőből nagyokat szippantottam, melynek következtében egy időre sikerült megfeledkeznem Ericről és vele együtt, minden nyomasztó gondolatról. Sajnos, nem sokáig élvezhettem ezt a nyugalmat. A sötét erdőben való sétának, még a gondolatára is kirázott a hideg, így még mielőtt eltűnt a nap a látóhatáron, visszaindultam a kis házhoz.

Ericre a konyhában találtam rá. A konyha, úgy mint a többi helyiség is igencsak aprócska volt. Asztal gyanánt egy gránittal borított pult, ülőalkalmatosságként pedig a pult mindkét oldalán egy- egy bárszék szolgált. A konyhába belépve kellemes meglepetés fogadott. Amíg az erdőben sétáltam, Eric megterítette az aszalt, kiszedte egy tálra a krumplit és a húst, ezen felül még hangulatfényről – egy a pult közepére állított vörös gyertya - is gondoskodott. A vacsora kellemes, oldott hangulatban telt. Kerültük a kínos témákat, a személyeskedést, mondhatni úgy ültünk ott mint két jó barát. A vacsora végeztével Eric felpattant és a hűtőhöz indult.
- Mit szólnál egy kis pudinghoz? – érdeklődött.
- Milyen ízű?
- Kókuszos
- Nagyszerű. Jöhet.
Eric egy kis tálkával tért vissza, de ahelyett hogy visszaült volna a helyére, a széket áthúzta az én oldalamra, ezután közvetlenül előttem ült le ismét.
-  Miben sántikálsz? - kérdeztem rosszat sejtve.
-  Megetetlek...
-  Nem kell segítség! Megy az egyedül is.
-  De így kényelmesebb. Mindössze annyit kell tenned, hogy időről időre kinyitod a szádat.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a számba tegyen egy kanállal. Felséges volt! Krémes és édes, pont olyan, ahogy szeretem. Aztán váratlanul a száját éreztem meg a kanál helyén, s a következő pillanatban már a nyelve is ajkaim közé hatolt - mintegy a rajtuk és mögöttük megbújó édesség után kutatva.
- Tényleg nagyon finom - szólalt meg csillogó szemmel, megismételve az előbbi játékot.
Testemet szűnni nem akaró, forró borzongás járta át.
- Kérlek, hagyd ezt abba!  - sóhajtottam.
- De hiszen érzem, hogy jólesik... Mondd csak, miért nem vágunk egyszerűen bele?
- Micsodába?
- A közös életünkbe...
- Tessék? – kiáltottam fel. Azt hittem rosszul hallottam.
- Kicsim, költözz hozzám! Ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Szeretlek, te is szeretsz engem. Szóval, akkor miért is ne?
Dermedten pillantottam rá.
- Nem Eric, te csak hiszed hogy szeretsz engem!  - feleltem reszkető hangon. – Ha valóban szeretnél, meg sem fordul a fejedben, hogy akárcsak egy éjszakára is mást keress.
Eric letette a pudingos  tálat az asztalra, majd gyengéden végighúzva ujja hegyét, cirógatta meg az arcomat.
- Tiszta szívemből szeretlek, és nincs még egy ember a világon, akiben annyira bíznék, mint tebenned.  Ráadásul nagyszerűen megértjük egymást az ágyban...
- Gondolod, hogy az összeköltözés megoldaná minden problémánkat?
- Hidd el, jól meglennénk…

Volt  idő, amikor mindent megadtam volna egy ilyen ajánlatért.  Most
azonban már  egészen más volt a helyzet.
- Ne haragudj, de ez így nem megy. Nem akarom feladni az otthonomat. - Közöltem vele lemondó arccal.
Jelen pillanatban a kapcsolatunk meglehetősen ingatag lábakon állt, amiből Eric jó szándékúnak hangzó javaslata sem jelentett kiutat. Nem mertem a biztosat a bizonytalanért kockáztatni.
- Köszönöm, de nem élek az ajánlatoddal…
Eric arcán mélységes fájdalom suhant át, látszott rajta, hogy nem számított elutasító válaszra.
- Vedd úgy, hogy ezt meg sem hallottam! Hamarosan újra meg foglak kérdezni, akkor viszont sokkal nyomósabb érvekkel állok majd elő és nem fogadok el nemleges választ.

42. Fejezet A Házikó

Miért? Miért épp velem történik mindez? Mintha valaki átokkal sújtana. Egy átokkal, amely bőkezűen osztogatja a pofonokat. Az élettől újabb keserves leckét kaptam. Megtapasztalhattam milyen érzés, mindössze néhány óra leforgása alatt, a mennyből a pokolba kerülni.

A fájdalom, ami összeszorította a szívemet, egyre elviselhetetlenebb volt. Könnyek égették a szemem és sírás fojtogatta a torkomat. Önkontrollt erőltetve magamra, sétáltam el a recepciós lány előtt, nem akartam, hogy bárki is szemtanúja legyen a bensőmet marcangoló kínnak. Remegő kezekkel nyitottam ki a szobám ajtaját, majd abban a pillanatban ahogy becsukódott mögöttem, a lábaim összecsuklottak, testemből elszállt minden erő és lassan lecsúsztam a földre a fal mentén. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem…

Másnap reggel ébredéskor először azt sem tudtam, hol vagyok, kábán ültem fel, és dörzsöltem meg a szemem. Tekintetem végighordoztam a szobán, és abban percben, ahogy tudatára ébredtem, nem a saját szobámban és nem a saját ágyamban fekszek, az emlékeim is  fokozatosan kezdtek visszatérni. Az utazás, a koncert, Eric aljassága és végül a menekülésem. Pillanatok alatt világossá vált, a tegnap történteket nem csak álmodtam. Nem, ez a kíméletlen valóság...

A apró fürdőszobából, motoszkálás zajai ütötték meg a fülemet. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy azon nyomban megfeledkezzek a nyomasztó gondolatokról és végleg kirepüljön az álom a szememből. Villámgyorsan kiugrottan az ágyból majd óvatosan, mondhatni settenkedve lépdeltem az a zajforrás irányába. Már szinte a kilincsen volt a kezem, amikor az ajtó feltárult és Eric vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- Még van képed ide jönni? - kiabáltam reszketve az felindultságtól. – Nem volt elég a tegnapi kis akciód?
Nem fért a fejembe, hogy volt mersze titokban belopózni a szobámba… Ennyire vastag lenne a bőr a képén? Nincs benne semmi szégyenérzet?
Eric egy röpke pillanatra, bosszúsan felhúzta a szemöldökét, majd mintha mi sem történt volna, az ablakhoz sétált.
- Öltözz fel! – A hangja nem tűrt ellentmondást. Csak kívülről tűnt nyugodtnak. Arcán és nyakán megfeszülő izmai, is zaklatottságról árulkodtak.
- Te nekem nem parancsolgatsz. Mi már végeztünk egymással. – rivalltam rá, mire ő egy szempillantás alatt magához rántott és karjaimat a hátam mögé feszítve, dühtől szikrázó tekintettel, mélyen a szemembe nézett. – Tévedsz, Mi még korántsem végeztünk egymással. És be is fogom bizonyítani. Kapsz öt percet, hogy felöltözz. A kocsiban várok rád!
Csak szeretnéd! Tőlem akár ítéletnapig is aszalódhatsz a nyamvadt kocsidban. – morogtam magamban. Öltözködés közben, azon agyaltam, hogyan tűnhetnék el észrevétlenül. Eric mielőtt elhagyta a szobát, az ajtóban megállt, és a szavaival porrá zúzta, szökésről szőtt terveimet.
- Arról pedig ne is álmodj, hogy megszöksz előlem. Amíg aludtál, magamhoz vettem az irataidat, a telefonodat, és a pénztárcádat is.

Soha nem láttam, még ennyire határozottnak. Ez nem az az Eric volt, akit a nyáron megismertem.
Az imént nem egy huszonéves srác lépett ki az ajtón, hanem egy ízig-vérig férfi, aki pontosan tudja mit akar és akivel jobb nem ujjat húzni. Akármennyire is haragudtam rá, azt azért el kellett ismernem ez a változás nekem is imponál. Tetszik, a magabiztos fellépése.

Miután kicsit felfrissítettem magam, magamhoz vettem a hátizsákom és bezártam az ajtót, elindultam a földszintre, hogy leadjam a kulcsot. Félúton a szobám és a recepció közt, jutott eszembe, hogy Eric az irataimmal együtt a pénztárcámat is magával vitte, ezzel pedig iszonyatosan kínos helyzetbe hozott. Hogy a francba fogom kifizetni a számlát? Gőzöm sem volt róla, hogy fogok ebből kimászni.

A recepcióhoz közeledve, a kezem ökölbe szorult a szemem elé táruló látványtól. Míg én amiatt idegeskedek, hogyan magyarázom ki magam, ebből a felettébb  kínos szituációból, addig  őurasága kedélyesen cseverészik és autógrammokat osztogat.
- Hogy pukkadnál meg! – szaladt ki a számon, önkéntelenül, mire minden jelenlévő rám kapta a tekintetét. Nagy levegőt véve – Ericet egy pillantásra sem méltatva – léptem a recepcióhoz, átadtam a kulcsot és már kezdtem volna a magyarázkodást, amikor a hölgy egy „Csak ne bízd el magad, hamarosan úgyis dobni fog” mosoly kíséretében, közölte:
- A mi drága Eric-ünk már rendezte a számlát.
Mostmár értem, hogy jutott be a szobámba – gyúlt világosság hirtelen a fejemben. – Elég volt csupán egy mosolyt villantania, a recepción álldogáló leányzóra, és ő máris itta minden szavát. Így nem is csoda, hogy megkaparintotta a pótkulcsot.

Gyilkos pillantások kereszttüzében léptem ki az ajtón. Az ünnepelt popsztár, pedig abban a biztos tudatban, hogy a parkolóban fogom várni, mint valami pincsikutya, tovább vihorászott a pultnak támaszkodva. A végtelenül megalázó helyzet után, úgy éreztem, nem bírok tovább egy percet sem a közelében. Nem érdekelt, hogy elvette az irataimat a telefonomat és a pénzemet. Legyen vele boldog. Ha sikerül eljutnom Patrick szállodájáig, nyert ügyem van. Eric nem tudja, hogyan és miképp érkeztem az országba, így nem tud Patrick-ről sem, ez viszont számomra most igen nagy előny.

A gyors elhatározást, tett követte. Futva tettem meg az utat, az utca végéig. Egy járókelő útbaigazítását követve, - mily nagy szerencse, hogy második anyanyelvük az angol -  indultam el a szálloda felé, s közben többször is beugrottam a kapualjakba, amint gyanús, az Ericéhez hasonló járművet pillantottam meg. Közeledve a célom felé, egy kereszteződésben, minden zsigeremben megéreztem Eric jelenlétét. Csupán egy pillanatra feledkeztem meg az óvatosságról, de ez a másodpercnyi kiesés is elég volt ahhoz, hogy észrevegyen.
A gyalogátkelőnél vártam a szabad jelzésre, míg ő az orrom előtt hajtott el. Hiába álltunk, vagy húszan a járdán, biztos voltam benne, hogy meglátott. Amint a lámpa zöldre váltott, rohantam át a zebrán. és azt tettem, amit, néhány perc alatt legkevesebb hatszor – beugrottam a soron következő kapualjba. Ezt rövid idő alatt művészi tökélyre fejlesztettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy el-el tűnögetek. Ahogy arra számítani lehetett, Eric fekete BMW- je, alig néhány perc múltán ismét feltűnt, csakhogy rossz irányból – egyirányú forgalom, megspékelve egy lerobbant autóval - melynek hála én kerültem helyzeti előnybe. Ezt az előnyt, nyomban ki is használtam, így amíg ő türelmesen várakozott, előbújtam rejtekemből és emelt fővel elsétáltam mellette. A hátamban éreztem, dühtől izzó pillantását és bevallom, soha nem élveztem még ennyire, hogy húzhatom egy pasi agyát.
A szálloda körvonalai már látszottak a távolból, de még egy akadály előttem állt. Nevezeten a park, amin átvágva, közvetlenül a szálloda előtt kötök ki. Éber tekintettel lestem Eric kocsiját, mialatt a park bejárata felé igyekeztem. Szerencsére, a fekete BMW- nek nyoma sem volt. A megkönnyebbüléstől hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. A bujkálás, mely állandó elővigyázatossággal párosult kifárasztott. Lerogytam az egyik padra, hogy egy picit kifújjam magam, de alighogy szusszantam néhány lélegzetvételnyit , egy kb. tíz főből álló leánycsapat jelent meg nem messze tőlem. Svédül beszéltek, de nyelvtudás ide vagy oda, Eric Saade nevét így is megértettem. Nem kellett Einsteinnek lennem, ahhoz, hogy tudjam, újabb rajongókkal hozott össze a sors, és nagy valószínűséggel, rövidesen imádatuk tárgya is meg fog jelenni a színen. Utóbbi következtetést a heves gesztikulálásból és a bejáratot fürkésző tekintetükből vontam le.

Tudtam, villámgyorsan el kéne húznom innét, ha nem akarok Eric-kel összefutni, de képtelen voltam rászánni magam az indulásra. Úgy határoztam, bőven elég akkor szednem a sátorfámat, ha Eric feltűnik.
Azt pedig a lányok viselkedéséből úgy is észreveszem. Eltelt öt, majd tíz perc, de semmi. Eric sehol.
A lánycsapat szétszéledt, nem sokkal ezután én is felszedelődzködtem.
- Élvezted a macska – egér játékot? – szólalt meg egy hang – Eric hangja - a fülem mellett, majd választ sem várva, megragadta a karomat és maga felé fordított.
Egy pillantás az arcára és tudtam, ezúttal túl feszítettem a húrt. Gyönyörű barna szemeiből sütött a harag, mondhatni szikráztak a dühtől.
- Hogy találtál meg? - motyogtam megsemmisülten.
- A kocsiból láttam, hova igyekszel.
- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. – Be kell mennem abba a szállodába.
- Miért? Vár ott valaki téged? – A szorítás a karomon egy pillanatra sem lazult. A hangja sem kecsegetett semmi jóval.
- Patrick! – Na, erre mit lépsz?
- Ő hogy jön a képbe?
Nocsak! Elbizonytalanodott?
- Patricknek köszönhetem, hogy itt vagyok.
- Kifizette a repülőjegyed? Önzetlenül? Na ne nevettess! - Létezik, hogy egy meleg pasira féltékeny?
- Nem, meg kellett dolgoznom érte…
A beszélgetés arra a rövid időre -  amíg a kocsihoz értünk, amit egy a park melletti kis utcában állított le - megszakadt.
- Mesélj! Mit várt tőled ezért az útért. – Szólalt meg ismét, miután besorolt a forgalomba.
- Egy hatalmas ocsmány pókot kellett elviselnem és a kezemben tartani, egy sorozatfotó erejéig. Leküzdöttem a félelmemet és az undort, azért hogy veled lehessek.
- Miattam? – próbálta megemészteni a hallottakat.
Arcáról lefagyott a gúnyos mosoly.
- Igen! Miattad! Csakis azért, hogy meglephesselek. – A szemem könnybe lábadt, de nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért, ha komoly erőfeszítés árán is, de visszanyeltem a könnyeimet.
- Miattam! – ismételgette elgondolkodva. Arcán fájdalom suhant át, gyönyörű barna szeméből eltűnt a csillogás. – Én pedig elszúrtam.
- De el, ám – Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni.
A kettőnk közt lezajlott beszélgetés, olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak akkor vettem észre, hogy elhagytuk a várost, amikor ráhajtottunk az autópályára.
- Eric… Azonnal fordulj vissza! – parancsoltam rá.
- Kicsim…Egy autópályán nem lehet forgolódni.
- A következő lehajtónál fordulj vissza…Haza kell mennem. – suttogtam kétségbeesetten.
- Sajnálom kicsim, de nem engedlek el addig, amíg nem beszéltünk egymással – Ujjával végigsimított a kézfejemen. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.
- Itt is beszélhetünk.
- Nem.  – Eric ragaszkodott a tervéhez, amitől semmi és senki nem tántoríthatta el. - Nyugodt körülmények közt. A hely, ahova most megyünk tetszeni fog neked. Ezt garantálom.
- Eric, értsd meg, nem maradhatok – fogtam könyörgőre a dolgot, bár tagadhatatlan, hogy lelkem mélyén vágytam a kettesben töltött napokra. A remény apró szikrája, felcsillant előttem. Talán még nincs minden veszve?

Nem kaptam választ. Úgy tűnt jó darabig nem szándékozik megszólalni. én pedig hogy kicsit eltereljem a figyelmemet róla és a tegnap történtekről a  szélvédőnek támasztva a fejem, figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Eric a sűrű erdővel szegélyezett útra összpontosította minden figyelmét. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek.

Rövidesen elhagytuk az autópályát, majd egy jó óra elteltével, egy pici, de tüneményes házikó előtt állította le a kocsit. Első pillantásra bele szerettem, ami Eric figyelmét sem kerülte el.
- Kicsim, gyere megmutatom belülről is. – karját gyengéden a derekamra fonva, terelt be az aprócska előtérbe, majd onnét tovább a konyhába, a fürdőszobába és legvégül a ház egyetlen hálószobájába.
- Hogy tetszik? - Szemeiből olyan gyengédség sugárzott hogy válaszként pillangók százai kezdtek röpködni a gyomromban.
- Nem találok szavakat! – feleltem elragadtatottan.
- Én is ugyanezt érzem! Pontosan ezért tettem rá vételi ajánlatot.
- A tiéd? –  A meghatódottságtól elcsuklott a hangom.
Apró, finom érintést éreztem az arcomon, mintha csak egy gyengéd szellő cirógatott volna. Furcsán felemelő érzés kerített a hatalmába. Azt kívántam, bár soha nem érne véget ez a pillanat.
- Még nem… - Áthatón nézett rám, barna szemei ragyogtak. Két tenyerébe fogta arcomat, szemembe fúrta a tekintetét, és nagyon komolyan minden szót kihangsúlyozva, fejezte be a megkezdett mondatot:
De hamarosan a miénk lesz...Kettőnké.

41. Fejezet Elhibázott lépés

A feledhetetlen hét – melyben sok – sok szerelmes órában volt részünk, mondhatni ki sem keltünk az ágyból -  egykettőre véget ért és azon vettük észre magunkat, hogy eljött a búcsú napja. A hazautazásomat követő második napon, ismét beindultak a tánc és ének próbák, és rövidesen a koncertek is. A csapatom minden tagja, lázasan készült a Skanzenben tartandó, évadzáró nagy koncertre, amelyben helyet kaptak a Masqurade és Made of Pop album legnépszerűbb dalai is. A nap mint nap ismétlődő, éjszakába nyúló próbák, minden erőmet kiszívták. Esténként holtfáradtan – a koncertet megelőző két napban, pedig izomláztól elgyötörten - estem be az ágyamba. A fellépés napján a kelleténél tovább lustálkodtam az ágyban, próbáltam elodázni a felkelés időpontját, akkor még nem sejtettem, milyen katasztrofális napnak nézek elébe.

Mire nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elvonszoltam magam a fürdőbe, megszólalt a déli harangszó is. Most először fittyet hányva a koreográfus intelmeire – miszerint fellépés előtt csak könnyű ételek megengedettek, úgy mint saláta, müzli, párolt húsok, esetleg hal - első utam a a Mc’Donaldsba vezetett, ahol elpusztítottam egy adag sült krumplit, mellé pedig egy sajtos hamburgert. Na és persze a Kóla sem maradhatott ki. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok és rövidesen meg lesz ennek a böjtje, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek.
A délután villámgyorsan eltelt. Öt órakor megnyíltak a kapuk, és csak úgy özönlött be a rengeteg ember. Első ránézésre is feltűnt, sokkal többen jöttek el most, mint a nyári koncertre.
Egy utolsó hang és fénypróbát követően, elindultam az öltözőmbe, ahol a hangulatomnak megfelelő fekete felsőt és  farmert kaptam magamra. Ugyanis időközben fellázadt a gyomrom a zsíros kaja miatt, és ha ez még nem lett volna elég, Lexi hiánya is kezdte az elviselhetetlenség határát súrolni.


Abban a  pillanatban ahogy felcsendültek a már unalomig játszott Masqurade dallamai, felvettem az aranyszínű maszkot és elindultam a színpad felé, ahol Alex és Kevin, előzőleg már megteremtették az alap hangulatot. A közönség szokás szerint hangos sikoltozással és őrjöngéssel fogadta a belépőmet. Máskor az üdvrivalgás felvillanyoz és büszkeséggel tölt el, most viszont ezek az érzések elmaradtak. Boldog mosolyt kényszerítve az arcomra, emeltem a számhoz a mikrofont, és kezdtem bele a dalba. Egy laikus szemlélő szemében, boldognak és örömtelinek tűnhettem, pedig belül nem éreztem mást csak kongó ürességet. A közönségem is csak azt látta, amit én láttatni akartam velük. A második versszaknál – egy megmagyarázhatatlan erő hatására, amely mint a mágnes vonzott - indultam a színpad L alakú kiszögellése felé, ahol még abban a percben kiszúrtam a rövid, barna hajú lányt, aki a haját leszámítva a megszólalásig hasonlított Lexire. Ha nem tudom biztosan, hogy Lexi Angliában van, még abba a hitbe ringatom magam, persze tévesen, hogy Ő a titokzatos lány. Csakhogy ennek lehetőségét nyomban el is vetettem, amint felidéztem a beszélgetés perceit.
Nem sokkal a Skanzenbe való érkezésem után, hívtam fel, mert pokolian vágytam arra, hogy hallhassam a hangját.
- Szia szívem. Nagyon Hiányzol – Szóltam bele, miután felvette a telefont.
- Szia! Te is nagyon hiányzol nekem – Szavai megdobogtatták egyszersmind melegséggel is töltötték el a szívemet.
- Most éppen mi jót csinálsz? – Hülye kérdés, de jobb e - percben nem jutott eszembe.
- Fekszem az ágyon – Na, ez az amit nem kellett volna megemlítenie. A szemem előtt képek sorozata villant fel, mégpedig olyan képeké, melyeket egy férfi és nő az ágyban művelhet. Elég csupán egy véletlenül elejtett utalás és máris úgy gerjedek mint egy villany pózna. De ezt egyes egyedül Lexi, képes kiváltani belőlem.
- Szívesen lennék most melletted… Megmasszíroználak .- A vágy, hogy mellette lehessek, őrült erővel tört rám.
- De jó is lenne… - sóhajtott fel halkan de egyben kihívóan is, majd gyorsan az esti koncertemre terelte a szót.
- A Skanzenben lesz ma fellépésünk. Ott ahol az első randink volt. Bárcsak te is itt lehetnél – Mit meg nem adtam volna, hogy ezen az estén ő is itt lehessen velem?
A beszélgetésünknek Sam felbukkanása vetett véget.

A fellépés során, gondolataim minduntalan visszatértek a barna hajú lányhoz. Egy percre sem tévesztettem szem elől.
Meg akartam ismerni, érinteni, csókolni. Megbabonázott, elbűvölt, így ismeretlenül is. Észveszejtően festett a hímzett farmerban és kabátban. Mellének domborulatait és combjainak kecses ívét, kiemelte a testére feszülő ruha, én pedig mint egy kis taknyos tini, nyálcsorgatva bámultam gyönyörű testét.

Egy hang a fejemben azt skandálta – Hé Eric, Gondolj Lexire, ő szeret téged és Rád vár. De villámgyorsan elhallgattattam a lelki ismeretemet. Úgy döntöttem a bűntudatommal ráérek később is elszámolni. Ezúttal a vágy, hogy a barna lány közelébe kerülhessek mindennél – még a Lexi iránt érzett  szerelmemnél is erősebbnek bizonyult. Az értelem fölött a vad férfias ösztönök vették át az irányítást és izgatottan vártam, hogy a koncert végén, valamilyen ürüggyel megszólíthassam.

Megkönnyebbülten, borzongató várakozással énekeltem és táncoltam végig a záró számot, majd miután elült a tapsvihar és lassan kezdett szétszéledni a tömeg, rohantam az öltözőbe. Kis híján letéptem magamról a fellépő ruhát, öt perc elteltével pedig már a kocsimban ülve a kijáratot lestem. A barna hajú lány az utolsók között távozott a Skanzen területéről és nagy mázlimra, gyalogosan indult el a belváros irányába. Ismertem a várost mint a tenyeremet, így azt is tudtam, hol vághatok elé.
Egy kisebb mellékutcában, végre támadásba lendülhettem. Lehúzódva az útpadkára, figyeltem mikor fordul be az utcába, és amint elhaladt a kocsi mellett, kinyitottam a kocsiajtót és megtettem, amire azóta vágytam, mióta megpillantottam: megszólítottam. Az anyanyelvemre nem reagált, ezért az angollal próbálkoztam és láss csodát az az ismeretlen lány megtorpant, én pedig a pillanatnyi habozását kihasználva, mellé léptem.
- Tudom, most azt kérdezed magadtól, miért követtelek és vajon mit akarok tőled? – kezdtem bele a nagy monológomba – Mi még nem ismerjük egymást, de mint látod, azon vagyok, hogy ezen az állapoton változtassak. Első lépésként szeretném felajánlani a kocsimat és vele együtt sofőri szolgálataimat. Elfogadod?
- Igen – felelte halkan.

Siker! Máris egy lépéssel közelebb kerültél a meghódításához. Azonban több dolog is nyugtalanított.
Egy: Az ismeretlen lány is angol, és a hangja is hasonlít Lexiéhez.
Kettő: Miért van olyan érzésem, hogy Lexi ül mellettem és életem legnagyobb baklövését készülök elkövetni?

Az est folyamán rövid idő alatt, immár másodszor söpörtem agyam legtávolabbi zugába, az aggodalmaskodó gondolatokat és magyaráztam egyszerű paranoiával a különös egybeeséseket.

A szemem sarkából figyeltem minden rezdülését. Feszengett mellettem, szemmel láthatóan kínosan érezte magát. Én is, de egészen más okból feszengtem: a nadrágomban dúló vihar miatt. Iszonyatosan nehéz volt visszafognom magam a közelében. Amennyiben csakis az ösztöneimre hallgatok, megállok egy sötét félreeső utcában és azon nyomban rávetem magam. Csakhogy, ha úgy vesszük, mi ketten idegenek vagyunk egymás számára – még ha sokszor olyan érzetem is kelt bennem, mintha közelről ismernénk egymást. Mégpedig nagyon közelről.

Nem sokkal azután, hogy  a névtelen lány, elmondta a címet, ami jelen esetben egy a lakásomhoz közeli panzió volt – rövidesen úton is voltunk a szállása felé.
- Elárulod a neved? – furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Mandy. – Tisztán csengő hangja éppúgy elvarázsolt, mint gyönyörű, formás teste.
- Szép, akárcsak a tulajdonosa.
- Eric, valóban szeretném tudni, miért jöttél utánam és a mi a célod ezzel bájcsevellyel.
Mandy szemében egy röpke pillanatra a harag szikrája gyúlt fel, a felindultságából azt szűrtem le: Ez a lány, azért haragszik rám, mert úgy véli, - és valljuk be, jól -  egy éjszakás kalandot akarok tőle. Ezt gyorsan meg kell cáfolnom, még mielőtt faképnél hagy, és kárba vesznek az eddigi erőfeszítéseim. Ő egy kellemes kaland semmi más. Szeretem Lexit, viszont ennek a lánynak lehetetlenség ellenállni.
- Másra sem tudok gondolni, mióta megláttalak a koncerten, mint rád. Éppen ezért szeretnélek jobban megismerni.

Időközben megérkeztünk a panzió elé. A kocsit a panzió melletti parkolóba kormányoztam és leállítottam a motort, ezzel is jelezve, részemről még nem ért véget az este.
- Van barátnőd? – szegezte nekem a kérdést, félig felém fordulva.
Erre mit válaszoljak? Ha az igazat mondom, elmenekül, ha viszont hazudok, fennáll a veszélye, hogy elveszítem Lexit. Bár ha jobban belegondolok, igen csekély az esélye, hogy Lexi tudomást szerezzen a félrelépésemről. Némi hezitálást követően, mélyen Mandy szemébe nézve kijelentettem:
- Nincs barátnőm.

Az események e perctől viharos fordulatot vettek. A hazugságom jutalmaként, hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Ezt miért kaptam? – néztem rá ledöbbenve. Ahelyett hogy a nyakamba ugrana, lekever egy jókora maflást.
- Mert hazudtál! – fújtatott dühösen.
- Mandy… – próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem vagyok Mandy… -
Ha szemmel ölni lehetne, én ott helyben meghaltam volna. A pofon és a lány gyűlölködése kötötte le minden gondolatomat, így csak jókora fáziskéséssel jutott el a tudatomig, amit a nevéről mondott „Nem vagyok Mandy”.  Nem csak én hazudtam, ő sem mondott igazat.
- Rendben, akkor most kezdjük újra. – megfogtam a kezét, hogy még csak véletlenül se menekülhessen el. – A nevem Eric Saade, énekes, dalszövegíró. Most te jössz.
Néhány másodpercnyi idegőrlő várakozás után, szólalt meg újra. Amikor kimondta a nevét, rögtön tudtam, helyrehozhatatlan hibát követtem el, amire nincs bocsánat.
- Alexandra Smith…Eric Saade exbarátnője....És ha most rögtön nem veszed le rólam a mocskos kezeidet teszek róla, hogy életed végéig szopránt énekelj, egy egyházi kórusban.