1. Fejezet A turnébusz

 

                                       

Hihetetlen! Még most sem merem elhinni, hogy rávett Megan, erre az utazásra. Még két hete sincs annak, hogy a szépen megtervezett álmaim, egyik pillanatról a másikra romba dőltek. Mielőtt beütött a krah, boldogan tervezgettem Josh-sal, a mostanra már, ex-vőlegényemmel, a közös jövőnket. Megismerkedésünk után néhány hónappal, Josh megpendítette az összeköltözés témát, és én, mint a szerelmes kamasz, kapva kaptam az alkalmon. Azon a napon, amikor megkérte a kezemet, a földkerekség legboldogabb emberévé tett. Napjában többször is megcsodáltam az ujjamon a zafírköves gyűrűt, amivel, a szerelmesek napján lepett meg. Soha még álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a földöntúli boldogság, mint egy buborék pukkan szét. Rózsaszín ködfátylon keresztül szemléltem a világot, ezért nem vettem észre, mi zajlik a hátam mögött. Így történhetett meg, hogy Miranda, a húgom, magába bolondította Josht. Persze, most azzal vígasztalom magam, ha Josh valóban úgy szeretett volna, ahogy én őt, ellenáll a kísértésnek és foggal-körömmel ragaszkodik hozzám. De nem, ő Mirandát választotta. Bedőlt a húgom ármánykodásának, aki játszi könnyedséggel az ujja köré csavarta. Míg élek nem fogom elfelejteni, a látványt, amely azon a bizonyos estén fogadott. Alighogy beléptem a lakásba, furcsa, semmivel össze nem téveszthető neszek ütötték meg a fülemet. A hangos sóhajok és nyögések, a Josh-sal közös hálószobánkból szűrődtek ki. Ahogy közeledtem a szoba felé, a zajok is egyre erősödtek. Hirtelen mozdulattal feltéptem az ajtót, és a szemem elé táruló látványtól, szó szerint, felfordult a gyomrom. Josh és a húgom Miranda, anyaszült meztelenül ölelkeztek az ágyban. Abban az ágyban, amiben előző este még én feküdtem. 

Annyira elmerültek egymásban, hogy engem észre sem vettek. Az agyamat abban a pillanatban elöntötte az epe, majd a rákövetkező pillanatban, akkora erővel vágtam be az ajtót, hogy a benne lévő üveg, ezer apró szilánkra tört. A zajra mindketten felkapták a fejüket. Míg Josh arcán a hitetlenkedés és megbánás jelei mutatkoztak, addig Miranda, csupán egy kárörvendő vigyort küldött felém. A hülye ribanc! Megkapta amit akart, hát legyen vele boldog. Nem hagyhattam, hogy örömét lelje a csalódásomban, ezért megjátszva a közönyöst, lehúztam az ujjamról a gyűrűt és rövid úton, közéjük hajítottam, majd az ajtóból, flegma nemtörődömséggel még visszaszóltam.

- Megérdemlitek egymást! Legyetek nagyon boldogok.

A reakciójukat már nem vártam meg. Az önuralmam eddig tartott, és nem tovább. Tudtam minél előbb el kell tűnnöm, ha nem akarom, hogy szemtanúi legyenek az összeomlásomnak. Az ajtóüveggel együtt, a szívem is összetört.

Könnyek közt, rohantam ki a szakadó esőbe, és futottam, amerre a lábam vitt, szerencsére a tudatalattim a legjobb barátnőm, Megan házához vezetett. Kétségbeesetten feküdtem rá a csengőre, majd miután Megan behúzott a lakásba, az erőm a végére ért, és a lábaim összeroskadtak alattam. Tehetetlenül, könnyek közt, zuhantam a szőnyegre. A könnyeim patakokban folytak, csak sírtam, és sírtam, talán órákig, talán percekig. Nem tudom meddig. Az idő akkor elveszítette a jelentőségét. Lassan ahogy apadtak a könnyeim, úgy csökkent a fájdalom, ami a belsőmben tombolt. Ha nincs Megan, biztosan a diliházban kötök ki.

                                                                     ***

Az elmúlt két hétben ő tartotta bennem a lelket, buzdított az újrakezdésre és beszélt rá, erre a nem éppen szokványos módon indult kirándulásra. Ugyanis, már a turista busz kiválasztásánál, óriási bakot lőttünk, aminek következményeképp, zötykölődünk most egy nyugdíjas tánc csoport utazóbuszán, akik megállás nélkül énekelnek.

Egyikük, egy hetvenéves bácsika, többször táncra is perdült az út során. Alig két órája léptük át a svéd határt, és ha Isten is úgy akarja, hamarosan már a szállásunkon lehetünk. A két napos út alatt, csupán három- esetleg négy órát, ha sikerült aludnom, így már nagyon rám fér egy kiadós alvás. Ekkora hangzavarban, amit ezek az idős emberek műveletek, lehetetlenség pihenni, de be kell vallanom, megkedveltem őket. A hatalmas korkülönbség ellenére, már az első perctől, barátként fogadtak minket. A nagyim jut eszembe róluk, aki sajnos már nincs az élők sorában. Életvidám és végtelenül jószívű, épp olyan, mint ez a kedves kis társaság, amelynek a legidősebb tagja Scott, már a kilencvenedik évét tapossa. – mélázásomból egy hatalmas csattanás hangja rázott fel. A busz, hangos fékcsikorgással állt meg.

- Mi történt? – fordultam érdeklődve Meganhoz – Miért álltunk meg? 

- Én sem tudom, gyere, derítsük ki. – ugrott fel a helyéről, majd elindult a busz orra felé. 

A kíváncsiság bennem is motoszkált, így követtem a példáját. Megan teljes önkívületben kapott a karom után, amit nem tudtam mire vélni. Üveges tekintettel meredt, az előttünk veszteglő kisbuszra, pontosabban az utasaira.

- Megan. – ráztam meg a vállát – Úgy bámulod őket, mintha legalábbis a világ hét csodájának egyike állna előttünk.

- Látod azt a srácot? – mutatott a fekete bőrdzsekit és piros nadrágot viselő srácra. 

- Érdekes ízlése van, azt meg kell hagyni.

- Ne a ruháját, az arcát nézd! – súgta – Nem ismerős valahonnét?

- Minek kérdezed, ha te úgyis tudod? – tértem ki a válasz elől, bár fogalmam sem volt, ki lehet a Megan által, annyira megszemlélt pasi – Miért nem mész oda hozzá, és szólítod le? Legalább megtudjuk, meddig kell még várnunk.

A sofőrünk egyetértett velem, így már ketten voltunk, akik arra ösztönöztük Megant, hogy menjen le a kisbuszhoz.Barátnőm egy percig sem kérette tovább magát, kinyittatta a sofőrrel az ajtót, ezután határozott léptekkel, megindult a fiúk felé. 

Megan velem ellentétben, mindenkivel nyílt és közvetlen, nem lehet őt nem szeretni. Előtte nem léteznek akadályok, vagy ha mégis, azokat könnyedén veszi, mint alapjában véve az életet. Irigylem őt, az életfelfogásáért, amely így hangzik. „Éld úgy az életed, mintha a mai lenne az utolsó napod”

És ő ehhez is tartja magát. 

- Alexandra, a barátnője önnek integet, szerintem, azt szeretné, ha odamenne hozzájuk. – érintette meg a karomat Ron, a sofőrünk, aki ezzel a mozdulattal, kis híján a szívbajt hozta rám.

Megan két kézzel integetett, nekem azonban, nem fűlött a fogam egy báj csevelyhez, amit értésére is akartam adni. Épphogy felemeltem a kezem, a mozdulat félbe is maradt, mert a bőrdzsekis srác felém fordult, és én abban a pillanatban ledermedtem. Amint megpillantottam az arcát, amit eddig csak oldalról láthattam, abban a minutumban beugrott hol láttam őt.

Hát, persze! Hogy eddig nem vettem észre a hasonlóságot. Ez a srác képviselte, néhány hónapja Svédországot, az Eurovisión. Így már cseppet sem meglepő, Megan reakciója. Neki szurkolt. Miért nem jut eszembe a neve? Várjunk csak! Megvan! 

- Eric Saade. – csúszott ki a számon, félhangosan, ami éppen elég volt ahhoz, hogy a nyugdíjas csoport felfigyeljen rá. 

                                                                    ***

Innentől viharos gyorsasággal peregtek az események. A korukat meghazudtolva, ugrottak fel a székekből, és furakodtak az ajtó felé. Csak ámultam és bámultam, egyszerűen felfoghatatlannak tűnt, hogy még ezek az idős emberek is tudják ki ő. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az unokáiknak szeretnének örömet szerezni, az autógrammokkal, amivel időközben lerohanták a svéd énekest. 

Akaratlanul is elnevettem magam. Ron úgyszintén, amikor megpillantottuk Eric döbbent arcát. A kis csoport körbe állta őt, és ki, amit talált, arra kérte az aláírást. Egy röpke pillanatra ismét rám nézett, és kezével hívogató mozdulatot tett, amire egy egyszerű fejrázás volt a válaszom. Tekintetemmel Megant kerestem, aki mint mindig, most is feltalálta magát. Eric táncosaival beszélgetett és élvezte a rá irányuló figyelmet, a fiúgyűrű közepén.

Lassacskán, kezdtek visszaszállingózni az emberek a buszba, így azt is megtudhattuk, hogy a kényszerpihenőnek, semmi köze Eric kisbuszához. Az igazi ok, az hogy néhány száz méterre előttünk, két személyautó frontálisan karambolozott, onnét hallatszott a csattanás is. Tekintetemmel újfent Ericet kezdtem keresni, aki, miután kiosztotta az autógrammokat, csatlakozott a táncosaihoz és Meganhoz. Észrevettem, hogy, Eric a buszunkra mutogat és Megan, fülig érő mosollyal, válaszol a kérdéseire. Mivel nem vagyok olyan merész, hogy lemenjek közéjük, jobbnak láttam, ha visszamegyek a helyemre. Még egy utolsó pillantást vetettem rájuk, és elindultam a busz végébe. Néhány perc elteltével megjelent Megan, levakarhatatlan vigyorral az arcán, két jegyet lengetve az orrom előtt.

- Ugye tudod, hogy mi ez?

- Nem vagyok vak! Koncertjegyek. – hiába próbáltam közömbösséget színlelni, Megan túl jól és túl régóta ismert már.

- Eric ahhoz a feltételhez kötötte, hogy te is ott leszel és az első sorban, csápolsz neki.

- Ezt ő mondta? – valahogy nem akaródzott elhinnem a hallottakat.

- Na jó, a csápolást nem kell szó szerint venni, de a többi mind igaz. Látni akar téged.

- Egy dologról megfeledkeztél. – világosítottam fel egy igen jelentős tényről.

- Éspedig?

- Van barátnője. 

- Na és? Attól még elmehetünk a koncertjére.

- Pontosan melyik koncertre szólnak a jegyek? – puhatolóztam

- V.I.P jegyeket kaptunk. Ami azt jelenti…

- Bármelyik koncertjére bemehetünk. – fejeztem be a megkezdett mondatát.

- Pontosan.

                                                                 ***

Az Ericről szóló eszmecserét követően, hamarosan ismét megindult a forgalom, így mi is tovább fojtathattuk az utunkat. Kettős érzés munkált bennem, Eric meghívását illetően. Egyik felem azt súgta, ne foglakozzak vele és felejtsem el, hisz ő egy ismert popénekes, akinek komoly barátnője van. A másik kíváncsibb, felem viszont, épp az ellenkezőjét tanácsolta. Menjek el a koncertre, így legalább az is kiderül, mit akar, tőlem, egy egyszerű, angol lánytól, a dalfesztivál óta, már nemzetközileg is elismert, a lányok, százezreinek szívét megdobogtató, nem mellesleg rendkívül jóképű énekes.