Unatkozó Ismeretlen

Lehet hogy neked jó móka, hogy sorra töröd fel a blogokat, beleírogatsz vagy beletörölsz a fejezetekbe, tönkretéve a munkáinkat, amikért sokszor éjszakákat virrasztunk! Eddig senki nem hozta nyilvánosságra, mekkora károkat csinálsz, de én most megteszem! Nagyon rosszul tetted, hogy velem húztál ujjat. Ha azt hitted, majd én is szó nélkül hagyom, hát nagyot tévedtél. Remélem ezzel a kis bejegyzéssel sikerül megállítanom TÉGED, most hogy a Blogírók tudomására hoztam mit művelsz, megelőzve az újabb támadásaidat.

Most káromkodhatnék egy sort, de nem teszem mert nem akarok a te szintedre süllyedni...

Myka

11. Fejezet. Liseberg (Forró pillanatok)

Az idő elvesztette a jelentőségét a számunkra, s teljes odaadással viszonoztam Eric csókjait. Még sosem éreztem ilyen izgalmat, sosem vágytam ennyire arra, hogy megérintsem őt, hogy végigsimíthassak a bőrén. Kezem ösztönösen csúszott Eric tarkójára, majd besiklott a pólója alá, gyengéden végigszántva izmos vállán.
- Lexi – suttogta a nevemet Eric, miközben kioldotta a felsőmet tartó masnit, és ujjával óvatosan megérintette a szabaddá vált bőrfelületet a vállamon. Mindenről és mindenkiről elfeledkezve, viszonoztam a perzselő csókokat, amik úgy tűntek, soha nem akarnak véget érni. Egész valómat betöltötte a forró vágyakozás Eric ölelése után. Semmi sem számított, sem Josh, sem Anglia. Csak Eric létezett, lázas izgalma, a nyelve, amely az enyémmel játszott és izmos teste, ami a kanapéhoz szorított.
- Kívánlak, Lexi! - lehelte. - Annyira kívánlak.
Kapkodva szedtem a levegőt. Az, a hév, amellyel a csókjait viszonoztam, még engem is megdöbbentett.
- Igazán? - nyögtem kábultan.
- Fogalmad sincs róla, mit művelsz velem, igaz? - suttogta rekedten.
- Én? – hebegtem. Képtelen voltam világosan gondolkodni.
Eric ekkor olyan vadul csókolt meg, hogy elakadt a lélegzetem, ám amikor már úgy éreztem, hogy egy pillanattal sem bírom tovább ezt az édes kínt, amikor már semmire sem vágytam jobban, mint hogy végre egyesüljön a testünk, gyengéden, de határozottan eltolt magától.
- Igen, te - felelte mosolyogva. - De olykor az embernek erősnek kell lennie.
A magyarázatra már nem maradt idő, mert valaki erőteljesen megkopogtatta az ajtót.
- Eric, tíz perc múlva, kezdődnek a hangpróbák – ismertem fel Kevin vidám hangját, majd nevetve hozzátette: 
- Ideje véget vetni, az enyelgésnek és a munkára koncentrálni.
Eric még utoljára egy gyengéd csókot nyomott számra, majd sietve felkelt és a táskájához lépett.
- Erről beszéltem  – mutatott az ajtóra. – Amint elkezdődnek a próbák, egy percem sem lesz rád.
- Nem fogok unatkozni  – nyugtattam meg. -  Kevinnek hála, jó néhány embert megismertem, akikkel elég hosszan elbeszélgettem, így már van némi fogalmam arról, mi zajlik a háttérben a koncert során és tudom milyen fontosak a próbák.
- Csajszi, egyre jobban meglepsz – lépett ismét elém, arcomat a kezébe véve. – Már első nap, le kellett volna, szedjelek arról a buszról.
Az első találkozásunkra, tett megjegyzése, olyannyira meglepett, hogy a szemöldököm egyből felszaladt.
- Valóban megtetted volna?
- Megfordult a fejemben.
Megint rajtam volt a meglepődés sora.
- Mikor foglaltátok le a nyaralót? – tettem fel a kérdést, amit a már a vízparti találkozásunk óta szándékoztam feltenni.
Az arcára pillantva, a szája szegletében megbúvó titokzatos mosolyából tudtam a választ, így a kérdést én magam válaszoltam meg:
- Aznap amikor beálltatok a főépület elé. Ezért nem vártál választ a koncerten sem, igaz?
- Igen, és ha már itt tartunk, végig tudtam, hogy a bokrok mögött bujkálsz – lehelt egy apró csókot a nyakamra.
- Te tudtad?  - bámultam rá elképedve. – Legalább a többiek is észrevettek?
- Alex és a barátnőid, még csak nem is sejtették, amíg te saját magadat, le nem buktattad – nevetett halkan, de mégis szívből.
- Nem kellene készülnöd? – tereltem őt  vissza a jelenbe. – A megelőlegezett tíz perc mindjárt lejár.
Szavaimmal egy időben, a zenekar rá is kezdett, a már általam oly jól ismert, - Manboyra -, melyet hangos üdvrivalgás fogadott. Jelezve, hogy a nézőtér is kezd benépesülni.
Eric pillanatok alatt, megszabadult a fekete farmertől, amit fehér halásznadrágra cserélt le, a pólót viszont magán hagyta. Alig egy perc elteltével, már a színpadon álltunk, ami teljesen készen állt a koncertre és nyoma sem volt a vezetékeknek.


- Látod kislány! Mondtam én neked – lépett hozzánk Sam, körbemutatva a színpadon. – Nem lesz itt egy vezeték se, mire kezdődnek a próbák.
Eric hitetlenkedve nézett, hol rám, hol Samre.
- Nem akartam elhinni, hogy te és Lexi…– szólalt meg végül.
- Mi olyan hihetetlen ezen? – vigyorgott Sam.
- Molly-t nagy ívben kerülted – közölte vele Eric.
- Talán, mert meg volt rá az okom – vágott vissza dühösen Sam – Az a nő, lenézett minket és nem mulasztotta el egyszer sem az orrunk alá dörgölni, mi vagyunk az alázatos pórnép, és épp ezért kuss a nevünk.
Eric arcán harag suhant át, de Sam szavait nem kérdőjelezte meg.
- Miért nem szóltatok nekem?
- Próbáltunk, de te olyan szerelmes voltál, hogy meg sem hallgattál minket – magyarázta Sam.
- Mióta ment ez? – faggatta Eric, Samet.
- Két éve – jelentette ki Sam, majd megveregetve Eric vállait, hozzáfűzte: 
- Te semmiről nem tehetsz, és mostmár elárulhatom, hogy megfordult a fejünkben, a sztrájk lehetősége is. Ha máshogy nem, hát így biztosan sikerült volna felnyitnunk a szemed. De most, hogy minden tisztázódott, itt az ideje, hogy a próbákra összpontosítsunk. – indult meg a hangvezérlő pult felé.


Eric is gyorsan túltette magát, az imént hallottakon. Rövid utasításokat adott a zenészeknek, majd miután nagy sikítások közepette, a táncosokkal együtt elfoglalta a helyét a színpadon,  rövidesen felhangzottak, a Eurovíziós sikerdalának  a "Popular" - nak az első akkordjai.
A következő másfél órában, hang és táncpróbák követték egymást. Megan és Katja, az utolsó fél órában csatlakozott hozzám. Elmesélték, hogy rögtön azután, hogy Erichez indultam, nyakukba vették a várost. Minél inkább közeledett a koncert kezdete, annál melegebb lett a színpadon, amit szóvá is tettem a lányoknak.
- Nálam van egy ujjatlan felső, ha gondolod, szívesen odaadom – ajánlotta fel Katja.


Gondolkodás nélkül elfogadtam, a felajánlott felsőt, és a magammal hozott szoknyával együtt, bevágtattam az első utamba kerülő női mosdóba. A sárga-fehér felsőnek egyetlen hátránya volt csupán, mégpedig az, hogy nem lehetett alá melltartót venni. De most ez sem érdekelt, így miután megszabadultam a zavaró ruhadarabtól, felvettem a farmer miniszoknyát és a tükörben megszemléltem az összhatást. Reggel indulás előtt sokat vacilláltam, a sport és a vászoncipő mellett, míg végül utóbbi mellett, tettem le a voksomat, ami most jó választásnak bizonyult. Míg én a hajamat rendezgettem, megkezdődött a koncert, ezért igyekeztem minél gyorsabban visszaérni Katjához és Meganhoz.
- Az anyját! – mért végig elismerő tekintettel Megan. – Nem félsz, hogy megint megnémul szegény?
- Már miért némulna meg? – értetlenkedtem.
Fura volt, hogy a nagy hangzavar ellenére, sem kell üvöltenünk ahhoz, hogy megértsük egymás szavát.
- Csupán két okból… – és rögtön sorolni is kezdte. - Egy: Nincs rajtad melltartó, ami minden pasinak köztük Ericnek is szemet fog szúrni. És ha ez nem lenne elég, jön a második ok: Ez a rövid szoknya, alig takar belőled valamit.
- Megan, most őszintén, - kértem ki a véleményét – hogy nézek ki?
- Vadítóan, még egy angyalt is kísértésbe vinnél – szólalt meg a hátam mögött Sam, mire Megan, egyetértően bólogatott.
- Oké, most, hogy ezt megvitattuk, nem figyelhetnénk inkább a koncertre? – zártam le, az egyre kínosabbá váló témát.


Sam rövidesen visszatért a keverőpulthoz, míg Megan, Katja, és én a tőlünk néhány méterre zajló eseményeket figyeltük. Eric időközben átöltözött, így talpig feketében táncolta és énekelte végig az első számot amit, eddig még nem hallottam tőle, viszont a refrénből sikerült kikövetkeztetnem, hogy a címe „Sleepless”. Míg mindenki más a zenére és a táncra figyelt, addig én kizárólag csak Ericet néztem. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Az önfeledt tánca, a mozdulatai, a szája, a szeme, mind-mind rabul ejtett. A rejtekhelyemről, jól láttam a nézőteret is ami zsúfolásig megtelt. Másodikként, a „Manboy” következett, majd ezt követte, az én személyes kedvencem az „Its gonna rain”. A negyedik és ötödik számot, szintén nem ismertem, de Megan a segítségemre sietett, megsúgva a dalcímeket, amelyek az „Upgrade” és a „Radioactive” címeket kapták. Elnéztem a sikoltozó, őrjöngő, visító lányokat, és az jutott eszembe: Ezek élve meglincselnének, ha megtudnák, hogy Ericnél lakom, arról nem is beszélve, hogy nem csak - baráti - szálak fűznek össze minket.

Egy röpke pillanatra, elbizonytalanodtam, de elég volt egy pillantás Ericre, aki a színpad szélén, az egyik hangfalon ült, hogy ezek a nyomasztó gondolatok, tovaszálljanak. Szándékosan úgy helyezkedtem, hogy Eric, ne láthasson, de én őt igen. Abban a pillanatban, ahogy a zenekar belekezdett a próba alatt is hallott, Popularba, Eric lassú léptekkel, megindult a színpad közepén elhelyezett emelvény felé, majd mikor a zene felgyorsult és a táncosok is megjelentek a háttérben, olyan fergeteges showt mutatott be, amitől padlót fogtam. A dal vége felé, két halogéntáblával és füstgéppel, helyettesítették, a már annyira ismerté vált üveg törést. Így amikor először elhangzott az „I will be popular” , kigyulladt a jobb oldali spotlámpa, a következő mondatnál a baloldali, és a legvégén amikor, Eric kimondta, „I’m gonna get there”, mindkét lámpa egyszerre villant fel, működésbe hozva a színpad két szélén elhelyezett füstgépet.


Mire eloszlott a füst, ami rövid időre megfosztott minket a tájékozódás lehetőségétől, Eric eltűnt a színpadról. Ebből egyértelművé vált számomra, Eric eltűnése, egyet jelent a szünet beálltával.
Megan és Katja is észrevétlenül meglógtak mellőlem, így nem tehettem mást, mint a keresésükre indulni. Viszont alig tettem meg, pár lépést, két kar fonódott a derekam köré, megállásra késztetve. Nem kellett, hátranéznem, hogy tudjam, kinek a mellkasa nyomódik a hátamhoz.
- Hova, hova? - suttogta a fülembe Eric.
- A lányokat akartam megkeresni, akik a füstfelhőben köddé váltak – rebegtem, el-el, csukló hangon.
- Nem láttalak – fordított maga felé, és mélyen a szemembe nézett, majd tekintette lejjebb siklott a melleimre, onnét pedig a szoknyámra.
- Végig itt álltam. És mint láthatod, rajtam kívül, mindenki fel is szívódott.
Egy szó nélkül, a derekamon tartva a kezét, húzott magával a sötét folyosóra, s testével a falnak szorított. Egyik karja a derekamon maradt, a másik azonban, a combomra vándorolt, le egészen a szoknya széléig.
- Tudod, mit tennék most veled? – lehelete perzselt, mint a tűz.
- Van sejtésem, de le kell mondanod róla – próbáltam lehűteni a vágyait. Valakinek meg kellett őriznie a hidegvérét. Ez esetben ez nekem ment könnyebben:  
- Pár perc és kezdődik, a második felvonás.


Alighogy kimondtam „második felvonás” a zenekar jelezve, hogy újra elfoglalta a helyét, rázendített a „Masqurade-ra”. Áldottam az eszemet, a józanságomért. Együtt mentünk vissza a színpadra, én a rejtekhelyemre, Eric pedig az emelvényre,ahol még az utolsó pillanatban, sikerült magára öltenie az ehhez, a számhoz elengedhetetlen kelléket, az arany színű maszkot. Még mindig a folyosón tett kiruccanásunk hatása alatt álltam, magamon érezve ujjainak érintését. A Masqurade után következett az a szám, amiben engem is felvitt a színpadra. Most viszont senkit nem hívott fel a közönség soraiból, de ismerve őt, várható volt, hogy nagy dobásra készül. Ami be is igazolódott, amikor az emelvény közepén vetkőzni kezdett és lassan mintegy sztriptíz táncot lejtve szabadult meg fekete felsőjétől, ami alatt csak egy fehér trikót viselt, mely láthatóvá tette izmos karjait és mellkasát. A közönség, köztük én is egy emberként sóhajtott fel, elalélva Eric vetkőző számától.

Türelmetlenül, vártam, hogy végre felkonferálják az utolsó számot, s mikor ez bekövetkezett, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel torkom mélyéről.
Egy utolsó tapsvihar és éljenzés után, mindenki szedelődzködni kezdett. Katja és Megan, viszont még mindig nem került elő. Még néhány percig figyeltem, ahogy fokozatosan kiürül a nézőtér, s közben a délután megismert munkások is, megkezdték a felszerelés szétbontását, s mivel nem akartam láb alatt lenni, elindultam Eric öltözője felé...

10. Fejezet Liseberg 1.

Ericcel, azután, hogy immár harmadszor is eljátszotta, a - nem várok választ csak lépek - nevű játékát, aznap már nem is találkoztam, csak másnap reggel, amikor a napi éltető kávé adagomért indultam a konyhába. Alighogy felpattantak a szemhéjaim még, arra sem vesztegettem az időt, hogy felöltözzek, így a kedvenc pizsimben, egy combig érő pólóban, sétáltam ki a konyhába, és csak a legutolsó pillanatban, amikor már elkéstem a visszavonulással, vettem észre Ericet, aki békésen kávézgatott, a konyhát és a főzőhelyiséget elválasztó pultnál. 
- Jó reggelt – vigyorgott csibészesen, miközben pillantásával tetőtől talpig végigmért.
- Neked is – viszonoztam az üdvözlést.
- Este még benéztem hozzád – nyújtott felém egy csésze kávét. – De úgy aludtál, mint a mormota.


Udvariatlanságnak számított volna, ha miután, elfogadom a kávét, gyorsan hátat fordítok neki, és visszamegyek a szobámba, ezért leküzdve az egyre növekvő zavaromat, leültem a mellette lévő székre.
- Köszönöm! 
- Szívesen – villantotta rám huszonnégy karátos mosolyát. – Hogy aludtál?
- Mint már, azt te is megállapítottad, mint a mormota. – Ilyen pihentető alvásban, már régen volt részem. – És te?
- Az én éjszakám közel sem volt nyugodtnak mondható  – hangszínének változására, meglepetten kaptam fel a fejem. 
- Miért? Történt valami?
- Hiányzott valaki az ágyamból. – A burkolt célzás egyértelműen rám vonatkozott és érdekes módon, egyáltalán nem zavart.


Tegnap este ez a kijelentés még dühített volna. A magányosan töltött órák alatt azonban volt időm átgondolni, a Josh-sal való kapcsolatomat, és az esetleges újrakezdés lehetőségét, amit  alapból el is vetettem. Gondolatban összehasonlítottam Josht, Erickel, és a mérleg nyelve minden esetben Eric felé mozdult el. A Josh iránt érzett szánalom, ami bizonytalanná tett a döntésben, se perc alatt eltűnt, ahogy gondolatban újra és újra lejátszottam magam előtt, a Josh lakásában történteket. A döntésemet még az sem befolyásolta hogy, három nap múlva, hazautazom és ismét a szürke hétköznapi életemet fogom élni. Sőt talán épp ezért határoztam úgy, hogy a hátralévő napok minden percét ki fogom élvezni, és végre egyszer az életben kockáztatok, nem agyalok a jövőn, csakis a mának élek. 


A kis erotikus töltetű beszélgetésünk után nem sokkal, útnak is indultunk. Eric az utazáshoz, szürke farmert, és egy fehér pólót vett fel. Én pedig épp az ő javaslatára öltöztem lengébben. A szoknyára nem sikerült rábeszélnem magam, ezért egy világos térdnadrág és egy nyakban megkötős halványkék felső mellett döntöttem. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, a felsőmhöz színben is passzoló, miniszoknyát is bepakoltam a táskámba, ugyanis a hetedik érzékem azt súgta, szükségem lesz rá. Eric gondoskodott róla, hogy az öt órás út alatt, egy percig se unatkozzak. Folyamatosan szóval tartott, kérdezett a családomról, a munkámról, a magyar rokonaimról, azonban Josht egy szóval sem említette. Ő maga viszont, továbbra is rejtély maradt előttem. Csupa általánosságokat mesélt az életéről, én pedig jobbnak láttam nem kérdezősködni. A kedvemet, még a rossz időjárás sem tudta elrontani. Már Stockholmban az indulásunkkor szemerkélt az eső, fél óra elteltével, pedig felhőszakadássá fokozódott. Az ablaktörlő, alig győzte, a szélvédőre zúduló vizet. Szerencsére, ahogy közeledtünk úti célunk felé, úgy tűntek el viharfelhők is és tisztult ki az ég.


Kora délután érkeztünk meg Lisebergbe, majd miután átküzdöttük magunkat a forgalmi dugókon, végre behajtottunk a város főterére, amit kordonokkal zártak körbe. Addig a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a fedett színpadot, amely méreteit tekintve, akár otthont adhatott volna egy kisebb színházi előadásnak is, még csak elképzelésem sem volt, milyen nagyszabású koncertre készülnek. A színpad mögött, már ott állt a metál színű kisbusz, az utasait azonban hiába kerestem, nem láttam sehol. Eric a kisbusz takarásában állította le a kocsit, de mielőtt elhagytuk volna, a biztos menedékként szolgáló BMW-t, feltette azt a kérdést, amit már régóta vártam:
- Úgy gondolom, elég időt hagytam, hogy eldöntsd, mit akarsz – pásztázta az arcomat fürkésző tekintettel – Most viszont, hallani akarom a válaszodat!
- Melletted maradok – jelentettem ki, a leghatározottabban.  


Arca lassan közeledett az enyémhez, de a várva várt csók elmaradt. 
- Nem tehetem azt, amihez most nagy kedvem lenne, de ami késik, nem múlik – suttogta, szinte már a számba, a szavakat.


Elég volt egy pillantás az arcára és gyönyörű barna szemeire, tudtam, ma este olyan élményben lesz részem mellette, ami örökre nyomot fog hagyni bennem.


Ericet még abban a percben megrohamozta egy kisebb fogadó bizottság, ahogy észrevették, hogy nyílik a kocsi ajtaja. Még sikerült feltűnés nélkül kiugranom a kocsiból, elkerülve a kínos találkozást, a kis csapattal.
- Lexi – hallottam meg Megan hangját. Tekintetemmel, azonnal a hang tulajdonosát kezdtem keresni.
Megan néhány méterre tőlem, a kordonnak támaszkodott és hatalmas mosollyal az arcán, integetett. Sietős léptekkel indultam felé, még egy utolsó pillantást vetve Ericre, akit időközben közrefogott a néhány fős társaság. Mintha megérezte volna, hogy nézem, egy röpke pillanatra, fogva tartotta a tekintetemet, és rám kacsintott. Mindezt úgy, hogy a körülötte állók, semmit sem vettek észre. 
- Mesélj! – ölelt át a barátnőm. – Mi történt veled?
- Megan, csak egy napja, jöttem el – emlékeztettem a tegnap hajnali, kényszerű távozásomra. 
- A srácoktól tudom, hogy Josh, és a ribanc húgod is ideutazott – nézett rám kérdő tekintettel. – Remélem, kiadtad az útját, annak a…   


Megan szájából csak úgy záporoztak a válogatott káromkodások.
- Már vége, Megan! Josh tegnap óta nem létezik számomra.
- És a húgod? – nem lepett meg, hogy Eric magán akciójáról, nincs tudomásuk.
- Őt Eric szerelte le.


Megant annyira meglepte a hír, hogy még a szája is tátva maradt.
- Utálom, hogy úgy kell harapófogóval kiszedni belőled mindent.
- Eric eljátszotta előttük, hogy egy pár vagyunk. Ezzel pofára ejtve Josht és a húgomat – vázoltam fel a tényeket, persze csak körvonalakban, majd gyorsan hozzáfűztem: 
- Állítólag itt lesznek ma.
- Na, ne már! Hogy az a…  – hüledezett Megan, újabb szitok áradatot zúdítva, Joshra és Mirandára. – Nagyon remélem, hogy nem merik ide tolni a képüket!
- Nem vagy egyedül a véleményeddel. Eric viszont azt mondta: Mérget vehetek rá, hogy itt lesznek – idéztem a tegnapi beszélgetésünkből.
- De mit akarhat ezzel, hogy idehívja őket? 
- Ezen én is sokat törtem a fejem – fejtettem ki a véleményemet. – Szerintem, ez részéről valamilyen teszt. Talán látni akarja, hogyan reagálok Josh jelenlétére. Más öltetem nincs. 
- Miért? Történt valami, amiről én nem tudok? – faggatózott ismételten.
- Tegnap a Josh iránti szánalom, kicsit összezavart, azonban ez az érzés, gyorsan el is illant, amint felidéztem, a hálószobai kettősüket. 
- Huh… - fújta ki a levegőt megkönnyebbülten Megan.
- Nyugi! – tettem a vállára a kezem. – Josh a múlté. 
- Elcsattant már az bizonyos csók? – tudakolta, nem rejtve véka alá a kíváncsiságát.
- Kétszer csókolt meg, de egyik sem tartott tovább, néhány másodpercnél. Az, az igazi csók viszont, amire ti fogadásokat kötöttetek, még nem csattant el. 
- Majd ma este! – jelentette ki mindentudóan Megan. – Most azonban, jobb lesz, ha megkeressük a többieket, és szerzünk neked is egy belépő kártyát, mielőtt a biztonságiak felfigyelnek rád – mutatott a nyakában fityegő - Backstage - feliratú kártyára. 


Megannal a színpad felé vettük az irányt, ahol Kevin vett minket pártfogásába, végigmutogatva a színpadi berendezést, és bemutatott, legalább egy tucat embert köztük, technikusokat, zenészeket, hangmérnököket. A színpad úgy festett, mint amin egy tornádó söpört végig, de Sam, az egyik technikus megnyugtatott, mire a hangpróbák elkezdődnek, nyoma sem lesz, a sok, lógó és kiálló vezetéknek. Furcsállottam, hogy nekem magyarázkodik, aminek az okára hamarosan fény is derült, mégpedig Kevin jóvoltából. Mint utólag kiderült, Molly egy alkalmat sem hagyott ki, hogy ne kössön bele a munkásokba, amikor Eric magával vitte a fellépéseire. Valahogy eddig sem volt a szívem csücske, ez a Molly nevű leányzó, de ezzel, amit Kevin mesélt, végleg elásta magát előttem. A színpadon töltött egy óra alatt, sok mindent megtanultam, a technikai háttérről, és Sammel is összebarátkoztam. Így neki köszönhetem azt is, hogy a Saade Team tiszteletbeli tagjává fogadtak, amit Mollynak nem sikerült elérnie. 
A zenészekkel, beszélgettem a Brüsszeli élményeikről, amikor Alex és Katja is csatlakozott hozzánk. 
- Téged kereslek! – lépett elém Alex, sejtelmes vigyorral az arcán. – Eric barátunk azt szeretné, ha meglátogatnád az öltözőjében. 
- Hallottad Lexi, Eric látni akar! – nevetett Megan. – Vesd be minden bájad, és bűvöld el.
- Oké megkeresem, csak nem tudom, merre induljak – csóváltam meg a fejem tanácstalanul.
Alex készségesen útba igazított, de mielőtt elindultam volna, még halkan a fülembe súgta: 
- Ha lehet, ne fáraszd ki nagyon… 


Pipacsvörös fejjel indultam a megadott irányba, azonban túl gyorsan megtaláltam az ajtót, - amin Eric neve díszelgett - ahhoz hogy az árulkodó vörös foltok eltűnjenek az arcomról. Kopognom sem kellett, mert az ajtó kitárult, és a következő pillanatban, a kis öltöző szobában találtam magam. Eric karba tett kézzel támaszkodott az ajtónak. 
- Hívtál, hát itt vagyok – mosolyogtam mézédesen. – Bár ha jól emlékszem, az esti koncert szünetére, kérted, hogy osszam meg veled az öltözőt.
- Nem akartam addig várni – vigyorgott szemtelenül, miközben elfordította a zárban a kulcsot.
A szívem nagyot dobbant, amikor ráeszméltem mire készül, de eszemben sem volt tiltakozni.
- Nem fáraszthatlak le… – csúszott ki önkéntelenül a számon, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. Fejemet lehajtva hátráltam, és rogytam le az ablak alatt elhelyezett keskeny kanapéra.
Nem elég, hogy Alex tanácsába belepirultam, most, még Eric tudomására is hoztam. Én hülye, miért nem tudom tartani a számat?  
- Ne félj, nem fogsz – ült le mellém. Tekintete tele volt vágyakozással. – Körülnéztél a színpadon?
- Igen, mindenki nagyon kedvesen fogadott, még egy barátot is szereztem – meséltem boldogan.
- Nocsak! – vonta fel a szemöldökét. – És ki az?
- Az egyik technikusod, Sam.
- Na ne viccelj! – hitetlenkedett.
- Pedig így igaz! – jelentettem ki büszkén. – Nem mellesleg, ő kezdeményezte azt is, hogy a csapatod tiszteletbeli tagjává fogadjanak.
Eric hátradőlve a kanapén, pillantásával, szinte levetkőztetve bámult rám.
- Üdvözöllek a Saade Teamben – ölelte át a derekamat, közelebb húzva magához. – És most végre megteszem azt, amit már a kocsiban is akartam.


Egy gyors mozdulattal hanyatt döntött a kanapén, testével leszorítva az enyémet és minden eddig elfojtott szenvedélyét beleadva, csókolt meg, nyelvével lágyan végig simítva az ajkaimat, melyek készségesen nyíltak meg, kutató nyelve előtt…