Egy hét telt el a hazautunk óta, és az óta az életem gyökeresen megváltozott. Beköltöztem egy olyan városba, ahol az emberek Rolls- Roys-szal és Bentley-vel járnak munkába, abba a városba, ami elnyerte a cseppet sem megtisztelő - Sznob város - címet, és ahol az első ember, akivel megismerkedtem, egy ismert popsztár volt. De hogy is történt mindez?
Alighogy elhagytuk Stockholmot a kedves idős urak és hölgyek, körénk gyűltek
és nem titkolva kíváncsiságukat, felváltva faggattak minket a Svédországban eltöltött napjaikról. A mi kis élménybeszámolónk után, ők is belekezdtek a magunk történetébe. Így telt el a hazaút első pár órája. Ami egy részről jól is jött, mert így nem maradt időm Ericen agyalni, másrészről viszont zavart, mert az oldalamat, már igencsak furdalta a kíváncsiság, mi történhetett Megan és Alex között, és persze az is mi lehet a dobozban, amit Erictől kaptam.
A négyszemközti beszélgetésre és a doboz felnyitására, órákkal később az Esbjergi kompon adódott csak lehetőség. Azon egyszerű oknál fogva, hogy miután, a mi kis nyugdíjasaink visszaültek a helyükre, Megan és én egyik pillanatról a másikra, bealudtunk.
Miután a kikötőben mindenki magához vette a legszükségesebb dolgait, Sam az üres busszal felhajtott a kompra, míg mi utasok, egy alapos vámvizsgálat után, elfoglaltuk a kabinjainkat.
Meganról már évekkel ezelőtt, kiderült, hogy rosszul tűri a hajón való utazást, ami ez alakalommal sem volt másképp. Épphogy felhúzták a horgonyt és kifutott a hajó a nyílt tengerre, Megan rosszul lett, ennek következtében a hat órás út, nagy részét a kabinunkban töltöttük. A beszálláskor kapott tablettáktól, némiképpen jobban lett, arról viszont hallani sem akart, hogy felmenjen a fedélzetre.
Végre eljött az idő, hogy megnézhessem Eric ajándékát.
Megan kíváncsi pillantásától kísérve, nyitottam ki a dobozt, amiben egy Ipod-ot találtam.
Levél nem volt hozzá. Kíváncsian hallgattam bele, tudva, hogy az ő hangját fogom hallani, viszont a zene ami felcsendült, teljesen ismeretlen volt, de ettől függetlenül nagyon tetszett.
Megan, türelmetlensége, és a fülelése mosolygásra késztetett. A kis kutya tekintetnek nem lehetett ellenállni, így az első szám meghallgatása után átadtam neki az Ipodot.
- Atya, Úr Isten! – kiáltott fel, sugárzó arccal. – Tudod milyen zene ez?
- Eric Saade? - adtam a butuskát, amivel sikerült mindig az őrületbe kergetnem.
- Ez a megjelenés előtt álló, új albuma – magyarázta teljes átéléssel, és kis idő múlva, újfent elmerült a zenehallgatásban.
Percek teltek el néma csendben, mígnem ismét felkiáltott és a kezembe nyomta a kis készüléket.
- Hallgass bele. Eric üzent neked.
Amint elindítottam a zene lejátszást, meghallottam a hangját, de most zene nélkül:
„ Lexi. A következő dal akár rólunk is szólhatna. Amikor íródott még nem ismertelek, de az a nagy szerelem, amiről a dal szól, valóban a levegőben van! Hiányzol Eric”
A meghatódottságtól a könnyeim kicsordultak és másodperceken belül, az eddig elfojtott sírás, utat tört magának. A könnyeim megállíthatatlanul kezdtek ömleni.. Fogalmam sincs, meddig itattam az egereket, csak ezt tudom, ezeket a könnyeket, képtelen lettem volna visszatartani.
Megan együtt érzőn, szorított magához, nem zavarta az sem, hogy a könnyeimmel összevizeztem a felsőjét.
- Mi van veled és Alex-szel? – tettem fel az órák óta halogatott kérdést.
- Olyan messzire nem mentünk, mint te és Eric – pironkodott Megan.
- Nem is kell többet mondanod – kacsintottam rá.
- Egy, két csók, tényleg elcsattant – sóhajtott nagyot. – Ok. bevallom egy kis tipi-tapi is volt, de nem feküdtem le vele. Nem úgy, mint te. Még a vak is láthatta, mit műveltetek a vízben. A sátorról már nem is beszélve.
- Na, jó, - állítottam le, újfent a kezébe adva az Ipod-ot. – Hallgasd inkább a zenét.
Amíg Megan a zenét hallgatta, én felmentem a fedélzetre és a korlátra könyökölve figyeltem, a végtelen tenger, fodrozódó hullámait. A friss levegőn, észre sem vettem az idő múlását, így a hajóút, utolsó két órája szinte elröppent, olyan gyorsan eltelt. Harwich-ból, ismét busszal folytattuk az utunkat. Vasárnap késő éjjel érkeztünk Exeterbe. Megan már alig állt a lábán, és engem sem kellet elringatni. A zuhany alatt, már alig tudtam nyitva tartani a szemem. Gyorsan megtörölköztem, pizsama gyanánt, felevettem az Erictől kapott pólót és már aludtam is, mint a bunda.
Másnap reggel, az ébresztőóra hangos csörgésére ébredtem. Kissé kótyagosan, ásítozva indultam a konyhába kávét főzni. A konyha felé menet, bekukkantottam Meganhoz is, aki épp abban a pillanatban fordult a másik oldalára. Szívem szerint én is visszabújtam volna az ágyba, de a kötelesség tudatom, erősebbnek bizonyult. Az éltető kávéadagom elfogyasztása után, felvettem a még a lefekvés előtt kikészített ruháimat, és zsebemben a felmondásommal elindultam a stúdióba, Szándékosan indultam hamarabb a szokásosnál, hogy még Josh előtt beérjek. A parkolóban, megkönnyebbülten állapítottam meg, sikerült megelőznöm Josht, így lesz időm felkészülni, a rám váró megpróbáltatások sorára. Ami ezután történt, azt soha nem fogom elfelejteni. Azokban a percekben, kaptam egy újabb esélyt a boldog, gondtalan életre.
A gondolataimba merülve indultam el a bejárat felé, amikor valakinek nekiütköztem, és az a valaki, erélyesen rám is förmedt.
- Nem tudsz a szemed elé nézni? – azonnal tudtam, csakis Stacy a főnököm lehet az.
- Sajnálom – mentegetőztem.
- Látom rajtad, hogy nyomaszt valami – szólalt meg ismét, békülékenyebb hangon. – Hallottam a szakításotokról. A közös munkától tartasz, igaz?
- Mi nem fogunk tudni együtt dolgozni Josh-sal. Ezért is adom be a felmondásomat. – közöltem a főnökömmel – Gondolom Josh már tájékoztatott róla!
- Nem – nézett rám meghökkenve. – Miért mit kellett volna elmondania?
Őszintén ledöbbentem azon, hogy Josh nem rúgatott ki, de a döntésemen ez mit sem változtatott. Kitartottam a felmondás mellett.
- Á, semmi! Hagyjuk – tereltem el a beszélgetés menetét.
Stacy szerencsére vette a lapot és nem kérdezősködött tovább. Azonban alig, hogy elfoglaltam a helyem a számítógépem előtt, megjelent az ajtóban.
- Gondolkodtam a kettőtök dolgán, és arra a döntésre jutottam, hogy nem fogadom el a felmondásodat.
- Stacy – fordultam felé könyörgő tekintettel. – Josh mindent meg fog tenni, hogy megkeserítse az életemet.
- Ki mondta, hogy együtt kell dolgoznotok? Még csak nem is fogtok találkozni.
A főnököm nem fogadja el a felmondásomat, és azt állítja, ha maradok nem kell egy levegőt szívnom Josh-sal. Ezt mégis, hogy érti? Egy ilyen kis helyen, óhatatlanul is bele botlok. Már nem tudtam mit higgyek, nem értettem semmit.
- Lenne egy ajánlatom számodra – lépett közvetlenül elém.
- Meghallgatom, de nem ígérek semmit – szögeztem le még az elején.
- James a bátyám, két napja utazott el a családjával az Egyesült Államokba. Engem bízott meg azzal, hogy találjak valakit, aki a távollétükben, vigyáz a házra és rendben tartja. Szerintem te lennél erre a legmegfelelőbb személy.
Nem tagadhattam, tetszett az ötlet, bár éreztem, hogy a java még csak most jön.
- Miért éppen, rám gondoltál?
- Mert túl jó munkaerő vagy ahhoz, hogy hagyjalak elmenni. James irodája, mindennel fel van szerelve, egyedül a programot amivel dolgozol, kell feltelepíteni a gépre, így otthonról is dolgozhatnál.
Stacy ajánlata elgondolkodtatott. Ha igent mondok, megmarad a munkám, és Megantól is elköltözhetek. Ilyen lehetőség, csak egyszer adódik az életben, nem szalaszthatom el. Már csak az a nagy kérdés hova és mennyi időre? A választ a ki nem mondott kérdésekre, szinte azonnal meg is kaptam:
- James háza Knutsfordban van és egy teljes évig lakhatnál ott.
- Knutsford? – meredtem rá elképedve. Angliában, csak az nem tudta, milyen híre van Knutsfordnak, aki soha nem nézett tévét és nem olvasott újságot. Már pedig ennek esélye, 1:1000000 – hoz, vagyis szinte nulla
- Igen a különc város. – felelte a kezét a vállamra téve. – Hozhatom a kulcsot?
Én pedig gondolkodás nélkül igent mondtam. Stacy ragaszkodott hozzá, hogy még aznap elutazzak és beköltözzek a bátyja házába, aminek örömmel tettem eleget. A Josh-sal való találkozást viszont nem sikerült elkerülnöm. A munkához szükséges felszereléseimet raktam egy dobozba, amikor Josh mint egy kiskirály becsörtetett a stúdióba. Egyenesen hozzám ette a fene.
- Te meg mit csinálsz itt? – dörrent rám, gúnyosan elhúzva a száját. – El akarod lopni a programot? – emelte ki a dobozból a Stacy-től kapott lemezt.
- Nem, ez a program mostantól hivatalosan is az enyém, ugyanis Stacy saját kezűleg adta oda.
- Na ne hazudj, addig nem mész innét sehova, amíg ezt le nem tisztáztam a főnökkel! – lökött le a székre, és indult meg Stacy irodája felé.
Stacy ezt a pillanatot választotta a színre lépésre, lerombolva ezzel Josh túlontúl, nagy egóját.
- Nem lesz rá szükség – mosolygott kedvesen. – A programot, csakugyan én adtam Lexinek.
- De, hát… felmondott – hápogott megdöbbenve.
- Nem Josh – intette le őt Stacy – Lexi továbbra is a csapatunk tagja, annyi különbséggel, hogy otthonról fog dolgozni.
- Aha, mégiscsak Megannal maradsz! – vigyorgott kárörvendve.
- Tévedsz Josh! – feleltem teljes lelki nyugalommal – Elköltözöm, méghozzá jó messzire Exetertől.
- Hova? – rándult meg egy izom az arcán a visszafojtott dühtől.
- Na, azt végképp nem kötöm az orrodra! – Részemről, lezártnak tekintettem a beszélgetést.
Megan együtt örült velem, amikor meséltem neki a költözésről. Jó barátnőhöz illően, segített bepakolni és a kocsimhoz hordani a dobozokat. Mielőtt elindultam, megígérte, hogy amint tud, meglátogat. Egy papírra lefirkantottam a címet, és belevágtam életem második legnagyobb kalandjába.
Három órányi autókázás és térképolvasás után, késő este végre megérkeztem a Stacy által megadott címre. Már amikor befordultam az utcába, még az utcai lámpák halvány fénye ellenére is láttam, hogy ezeket a házakat tehetősebb emberek lakják. A házak előtt parkoló méregdrága autók is erre engedtek következtetni. Az ideiglenes otthonom, sem sokban tért el a többitől. Talán csak annyiban, hogy első pillantásra nem tűnt, annyira hivalkodónak.
Úgy döntöttem, hogy beállok a garázsba és majd onnét felhordom a dobozokat. De más eltervezni és megint más megvalósítani az eltervezett dolgot. Na, éppen így jártam én is. Az a fránya, kulcs az istenért sem akarta kinyitni a garázsajtót. Már-már ott tartottam, hogy feladom amikor a távolból lépteket hallottam közeledni, majd kisvártatva, egy zseblámpa fénye szegeződött rám.
- Meg ne mozdulj! – harsogta hangosan egy fiatal férfi hang.
Hát ez nem lehet igaz! Ilyen nincs! Mondja valaki, hogy csak álmodom! Ez a pasi betörőnek néz. Mi jöhet még?
- Alexandra Smith vagyok, James húgánál dolgozom, és én fogok vigyázni a házra – hadartam el egy szuszra, remélve, hogy ezzel megakadályozhatom, hogy az ismeretlen férfi rám uszítsa a rendőrséget.
A férfiparfüm illatából éreztem, hogy a „fogvatartóm” közelebb lépett hozzám. A következő pillanatban, a karomnál fogva maga felé fordított. A szemem-szám elállt a csodálkozástól, amikor ráeszméltem, kivel állok szemben. Az első gondolatom az volt, a srácot megpillantva, hogy biztosan csak egy hasonmás. Az -igazi - nem lakhat itt.
- Tudod valamivel igazolni az állításodat? – hajolt közelebb, mélyen a szemembe nézve.
Más ötletem nem lévén felhívtam Stacy-t.
- Szia! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak! De valaki beszélni szeretne veled – nyomtam a srác kezébe a telefont.
- Hello, Gareth vagyok. – Na, ekkor kezdett világossá válni számomra, hogy nem egy hasonmással vad dolgom, a beszélgetés további részében pedig a vezetéknevére is fény derült. Stacy ugyanarra gondolhatott a Gareth név hallatán amire én, és biztos, hogy feltette a kérdést „Gareth mi?”
- Gates, - érkezett meg a válasz, majd röviddel ezután a teljes név - Gareth Gates.
Észrevettem, hogy, sokan nem tudjátok ki ő. Ezért felraktam róla két videót.
.
