Boldog Szülinapot Drága Kisfiam!

Happy Birthday Bencus!

Visszatérés Hamarosan!!!

Sziasztok!

Üdvözlöm minden kedves olvasómat. :) Hamarosan újra lesznek fejezetek. Végre sikerül időt szakítanom az írásra a családom mellett is, amiért  hatalmas köszönettel is tartozom nekik. Az elmúlt egy évben, szinte egymást követték az újabb és újabb események. Úgy mint: Eljegyzés, Esküvő, Költözés és még sorolhatnám. Most végre eljutottam oda, hogy végre nyugodtan leülhettem a gép elé, és újra az írásra koncentrálhatok. Ebben nagy szerepet játszik a férjem is (aki most éppen pillanatragasztóval akar a székhez ragasztani. Rajtam akarja kipróbálni, hogy egy bizonyos márkájú ragasztó, valóban tudja-e azt, amit a reklámok állítanak.) Visszatérve a megkezdet mondatra, a férjem támogat az írásban és mindent meg is tesz ennek érdekében. Sőt, ő volt az, aki rávett arra is, hogy újra feltelepítsem a Word-ot és az íráshoz elengedhetetlen szótárakat. Nemrég pedig olyan ígéretet kaptam, szintén a Drága páromtól, hogy kapok egy saját laptopot, mégpedig azért, hogy akkor is tudjak írni, ha a Ő vagy Bencus a lefoglalja a az asztali számítógépet.

Mindenkinek nagyon köszönöm, a végtelen türelmet és megértést. Hamarosan, még ebben a hónapban, jelenkezem az új fejezettel. 

Üdv: Myka

Az első Hitvesi Csók!!!

ESKÜVŐ Valentin napon

h

Esküvői meghívónk

                                                          Kedves olvasóim! 

Életemben hatalmas változás állt be, amit szeretnék veletek is megosztani. Tavaly októberben, rámtalált az a bizonyos  "herceg, fehér lovon". 

Eljegyzésünk

A mi szerelmünk, Szerelem volt első látásra, amit rövidesen eljegyzés követett, és most Valentin napon, du 14h- kor - ami történetesen a születésnapon is - házassággal szentesítjük Szerelmünket. 

 Üdv: Myka (Mónika)

Visszatérés!

Sziasztok drága olvasóim!

Először is mindenkitől elnézést kérek a hosszú szünet miatt. Mint már jeleztem technikai és egyéb(családi) okok is közrejátszottak a hosszú kényszerszünet kialakulásában. Most viszont, jó hírrel jelentkezem. Október elejétől, (Október 3.-tól) ismét jönnek az új részek. Az addig fennmaradó 1 hónapban pedig, úgy tervezem, hogy előre megírok kb. 5-6  fejezetet, így folyamatosan lesz friss utánpótlás!

Szívből köszönöm a megértéseteket és a türelmeteket.
 .  
Üdvözlettel: Myka

47. Fejezet Ahol minden elkezdődött...

Őrület! Méghogy én férjhez menjek!? Ki van zárva. Eric sem gondolt bele igazán, különben el sem hangzik az a bizonyos mondat. Ő egy ismert popsztár. A karrierje úgy száguld felfelé, mint az üstökös. Bolond lenne épp a sikerei csúcsán, lekötni magát. Kár, is erre vesztegetni több gondolatot. Legyen csak Mirandáé a ház és a pénz is. Én megvagyok nélküle. Egyébként sem szándékozom, a közeljövőben sem eljegyezni magam, a házasságról már nem is beszélve.
Tagadhatatlan, ha nincs mellettem Eric, nem tudom hogyan vészelem át azt a hetet. Neki köszönhetem, hogy sikerült újra talpra állnom. Hálás vagyok és leszek is mindenért, amit értem tett, mégis úgy érzem a három hónap, akkor is túl nagy ár érte
„Három hónapot kérek az életedből, az én feltételeim szerint”
Hogy lehettem, ennyire ostoba? Miért nem tudtam erre is nemet mondani? Az elhamarkodott „házassági ajánlatát” , bezzeg kapásból elutasítottam. Mi a franc ütött belém, akkor ott a kocsiban?
A mi kapcsolatunk az a tipikus „Se veled, se nélküled” állapot. Fél éves ismeretségünk alatt, jó, ha másfél hónapot együtt töltöttünk. Ez alatt kétszer szakítottunk. Mi képtelenek lennénk, huzamosabb ideig együtt élni. Ha nem is mondta ki, de holtbiztos, most kihívást lát bennem. És ő szeret játszani. Nem adja fel egykönnyen. Nem nyugszik, amíg el nem éri a maga elé kitűzött célt. Jelen esetben az „eljegyzést”.

- Lexi, megérkeztünk. – Atyaisten! Teljesen megfeledkeztem a vendéglátómról. Ennyire bunkó is csak én lehetek.
Katja a temetés utáni héten hívott fel, nem sokkal Eric elutazása után. Róla a nyári kaland óta nem hallottam semmit, így meglehetősen gyanakvóan fogadtam a hívását. Végig ott motoszkált a fejemben a gondolat: Ez nem lehet véletlen.
Amilyen hirtelen fordult meg a fejemben, olyan gyorsan el is vetettem az összeesküvés elméletet. Katja, sem a költözésemről, sem a szüleim haláláról nem tudott. Nem ez más, mint a véletlenek egybeesése.
Hosszan beszélgettünk. Ő a nagypapáját veszítette el nemrég, így átérezte a helyzetemet. A beszélgetés vége felé felvetette: Mivel a téli időszakban, ő helyettesíti az édesapját így hát ő látja el a gondnoki feladatokat is,  szívesen venné, ha lenne társasága…
Én pedig kapva-kaptam az alkalmon és most itt vagyok, ahol minden elkezdődött.

A táj ugyanolyan szemkápráztató volt, ahogy emlékeimben élt, egyetlen dolog változott csupán. Ezúttal a hőmérő higanyszála jócskán fagyfok alá süllyedt, az üdülőfalut hó borította és a tavat, melyben néhány hónapja fürödtem, most vastag jégpáncél fedte. Még frissen éltek bennem az emlékek. A nyaralónk, a koncert, ahol Eric megnémult, a félresikerült sütési kísérlet, amiből végül "sült olaj" lett, Eric beköltözése a szomszédos nyaralóba, a rajongói levelek olvasása, Eric ölelésében és az a feledhetetlen első csók a parkolóban. Egytől-egyig olyan emlékek, amelyekre öreg koromban is emlékezni fogok.


Négy nap telt el úgy, hogy a vendéglátómmal jóformán csak a főétkezésnél találkoztam. Katja ki sem látszott a munkából. Beszállítókkal tárgyalt, szobafoglalásokat intézett, s közben felügyelt arra, a néhány alkalmazottra aki, a téli szezonban is dolgozott. Én pedig mivel gyűlölöm a semmittevést, átvállaltam a gondnoklakás körüli teendőket és a főzést, emellett napjában kétszer, reggel és este, elkísértem a kötelező sétáira. Ezeken az utakon, minden egyes házba benéztünk, ellenőriztük a csapokat, a lefolyókat és a vízcsöveket is, lévén, hogy ezekben a házakban, nem volt fűtés, így fennállt a fagyás veszélye. Negyedik nap este, a szokásos körút végén, a kint repkedő mínuszok miatt, félig jégcsappá dermedve, telepedtünk le a nappaliban a szőnyegre a kandalló elé, kezünkben egy-egy bögre forró teával.  Miközben kortyolgattuk a forró italt, újfent szóba került a szüleim végrendelete valamint Eric kérése is, amelyről, még az a megérkezésem estéjén meséltem Katjának.
- Ha jól vettem ki a szavaidból, az az Eric Saade akiért, Európa szerte rengeteg lány rajong, többek közt én is…- itt némi szünetet tartott - Megkérte a kezedet, te pedig elküldted őt…
- Igen. – Katja úgy bámult rám, mintha nem is evilági lény lennék. – Hidd el Katja, Eric nem gondolta komolyan. Láttam rajta a megkönnyebbülést.
- Akkor, már csak egy dolgot magyarázz meg nekem. Ha nem akar tőled semmit, miért ragaszkodott annyira a három hónaphoz?
- Nem szeret veszíteni. Számára ez csupán egy újabb kihívás. Viszont nekem eszem ágában sincs részt venni ebben a játékban. Ezért is jöttem hozzád. Itt soha nem keresne.
- Ez igaz, itt biztosan nem fog keresni. De ha elfogadsz egy tanácsot, lenne egy javaslatom.
- Mondjad.
- Ha Eric játszhat, te miért ne tehetnéd ugyanazt?
- Ezt, hogy érted? – Katja ötlete felkeltette a figyelmemet.
- Eric minden bizonnyal, a csábítás minden trükkjét megpróbálja majd bevetni nálad…Bárcsak a helyedben lehetnék… – sóhajtott fel álmodozóan. Ezután fejét megrázva, hozzáfűzte:
-  Te pedig, eljátszhatnád a hűvös, tartózkodó nőt, akit hidegen hagy Eric becses személye.
Kérdő tekintetemet látva, belefogott elgondolása részletekbe menő magyarázatába.
- Nem akarod megkönnyíteni Eric dolgát, igaz? – bólintással jeleztem igenlésemet. – Eric viszont gyors, biztos győzelemre számít. Az, hogy esetleg ellenállnál meg sem fordul a fejében. Ezt a javadra fordíthatod.
Ha legközelebb támadásba lendül, nem kell mást tenned, mint elérhetetlennek látszani. Egy megközelíthetetlen nő, vörös posztó a pasik szemében. – kacsintott rám, hatalmas vigyorral az arcán.
Tetszett az elképzelés. Briliáns.
Katja újfent szólásra nyitotta a száját. Még nem ért közlendője végére.
- De mind nem ér semmit, ha itt bujkálsz. Tudatnod kell vele, hogy a közelében vagy.
- Még nem állok készen a vele való csatározásra. Márpedig , abban az esetben, ahogy felfedem a búvóhelyemet, ez elkerülhetetlenül bekövetkezik.
- Ácsi! Egy szóval sem mondtam, hogy hívd ide. – tette fel mentegetőzve a kezét. - Beszéltetek az elutazása óta?
Hm! Mikor jelentkezett utoljára? Van annak már több mint egy hete is. Ha Katja, nem hozza fel ezt a témát, eszembe sem jut utána számolni.
- Az utóbbi egy hétben nem hallatott magáról.
- Szóval egy hete? – töprengett hangosan, homlokát összeráncolva - Gonoszak leszünk - Már épp szólni, akartam, amikor tovább folytatta – Eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Tehát megérdemel egy-két álmatlan éjszakát. Mivel ő urasága nem vette a fáradságot arra, hogy jelentkezzen, most kivételesen te fogsz írni neki. Homályosan utalj rá, merre lehetsz…Had egye a fene.
.
Este az ágyamban, kényelmesen hátradőlve, kedvenc szerzőm könyvét olvastam, s közben Katja szavai jártak a fejemben. Este tíz óra körül járhatott az idő, amikor a telefonom üzenet érkeztét jelezte.

„ Szia Szívem! Hogy vagy?”

Kilenc napig kámfort játszik és most, hogy nagy kegyesen méltóztatik ismét emberszámba venni, még egy bocsánatkérést sem képes megereszteni. Katjának igaza van. Édes lesz a bosszú. Talán még jót is tesz neki, néhány átvirrasztott éjszaka.

„ Köszönöm jól! És te?

A bevett sablon szöveggel válaszoltam. Fél perc várakozás után, érkezett a viszontválasz.

„Úgyszintén. A haverokkal leugrottunk a belvárosba, sörözni. De szívesebben lennék most nálad. Pokolian Hiányzol!!! Hol vagy most?

Egyértelmű! Ez a pasi, nem egészen józan.

„Már ágyban vagyok!

Szándékosan nem írtam neki, hogy nekem is hiányzik, ettől függetlenül, Eric üzenete villámgyorsan megérkezett.

„ Képzeld azt, hogy ott fekszem melletted…Kívánlak. Szeretkezni akarok veled Cicám. Ugye te is akarod?”

A forró hangvételű sms, elsöprő lavinát indított el, testem minden porcikájában. Remegő kézzel, harmadik nekifutásra sikerült, megírnom a választ. Hogy vigyem véghez a tervemet, amikor egy nyavalyás sms-től is elgyengülök?

„Álmos vagyok, megyek aludni. De mielőtt elbúcsúzom, elárulok valamit. Közelebb vagyok hozzád, mint gondolnád”

Búcsú üzenetnek tűnhetett, pedig nem annak íródott. Épp ellenkezőleg. Ezzel az sms-sel szándékoztam felrobbantani a bombát. Egyszer nem is olyan régen, lejátszódott, ez a jelenet. Akkoriban még Knutsfordban a különc városban laktam. Azon a napon az sms-ezésből csodaszép éjszaka kerekedett. Mérget vennék rá, ő is emlékszik arra a napra..
A szélsebes válaszból ítélve, sikerrel jártam. Nem felejtette el az akkori „Meglepetést”

„Hol? Itt vagy Svédországban? Stockholmban? Áruld el, kérlek!

Homályosan utalj rá. – villantak be elmémbe Katja szavai.

„Svédország: Talált – Stockholm – Mellé”

Talán ha húsz másodperc telt el, az sms küldése óta, máris megérkezett Eric új üzenete.

„Mond meg hol vagy! Ma este Látni akarlak!”

Na nem! El vagy tájolódva, ha azt hiszed, elárulom.

 „Eric, leragad a szemem, majd holnap folytatjuk. Jó éjszakát”

A válasz megint csak nem váratott magára.

„Cicám, kérlek, legalább egy támpontot adj. Ha egy kicsit is szeretsz, nem titkolózol tovább”

Ilyen kérésnek nem lehet ellenállni, vagy mégis? Részben. Lehetséges.

„Ott vagyok, ahol minden elkezdődött”

Ezen az éjszakán, nem jött álom a szememre. Nyugtalanul forgolódtam az ágyban, lerúgtam magamról a takarót, majd úgy hajnali öt óra tájban, végleg feladtam, az alvással való kísérletezgetést. Felkeltem, lezuhanyoztam, majd mielőtt, elindultam a konyhába, benéztem Katjához. Ő velem ellentétben, még az igazak álmát aludta.
Gondolataim szakadatlanul Eric és a tegnapi este történtek körül forogtak. Lelkiismeret-furdalás gyötört. Ami tegnap még jó ötletnek tűnt, mára nekem okozott fejfájást. Aljas dolog, így játszadozni vele.
Reggeli után, ismét a szobámban kötöttem ki. Remegő gyomorral kapcsoltam be a telefont. A kijelzőre pillantva, sajnos bekövetkezett az, amitől a leginkább tartottam. Három olvasatlan üzenet és mind Erictől.
Első üzenet: „Cicám! Ennyi infó nem elég”
Második: „Alszol?”
Utolsó üzenet: „Hívtalak! Ki vagy kapcsolva. Most békén hagylak, de legközelebb nem úszod meg ennyivel! Csak kerülj a kezeim közé…”

Három órával később, Katjával megkezdtük a reggeli körutat.
- Mesélj! Jelentkezett?
- Igen, írt. Szerintem a homályos célozgatás, rosszul sült el.
- Miből gondolod? Írt olyat, ami erre enged következtetni?
Hogy írt-e? Az utolsó üzenet tanúsága szerint, baromira felhúztam az agyát.
- Olvasd el! – nyomtam a kezébe a telefont, miután megnyitottam, ama szóban forgó üzenetet.  Barátnőmnek nyomban leesett, mekkorát hibáztunk.

A kis közjáték után, néma egyetértésben tettük a dolgunkat. Ebéd után, Katjának vendége érkezett. A kölcsönös bemutatkozást követően – tekintettel svéd nyelvtudásom hiányára - Jenny és Katja angolul folytatták a beszélgetést. Meghatott ez a kedves gesztus. Mint kiderült Jenny a helyi Saade fanclub vezetője és hatalmas szívességet szeretne kérni barátnőjétől.
- Képzeld, hosszú hónapok győzködése után végre, sikerült rábeszélnünk Ericet, egy rajongói találkozóra.
- Ez maga a csoda. Mivel értétek el, hogy beadta a derekát?
Katjával egyetemben engem is felettébb kíváncsivá tett.
- Nem tudom, de nem is érdekel. Csakis az számít, hogy hajlandó találkozni velünk. Kat. Tudod mit jelent ez? – Jenny gondolatban már egy egészen más dimenzióban járt.
- Teljesül a leghőbb vágyunk.
Na, már csak hiányzott. Jenny után, Katja is révületbe esett.
Egyszeriben összeállt a kép a fejemben. Felismertem, az összefüggést a találkozó és Jenny még el nem hangzott kérése között. A hely. Ide a rozsdás bökőt, hogy Jenny az üdülő falut szemelte ki, ideális helyszínnek.
- Hol tartjátok az összejövetelt?
A két lány üveges tekintettel bámult rám. Megismételtem a kérdést.
- Basszus! Jó hogy mondod! Ezért vagyok itt – kapott a fejéhez vendégünk – Kat. Szeretnénk kölcsönkérni holnap estére, a nagy ebédlőt. Lehet róla szó?

Beletrafáltam.
Az ominózus épület, a falu közepén helyezkedett el. biztos távolságban a gondnoki lakástól. Katja ahogy azt előre megjósoltam magamban, igent mondott, ráadásul a vendéglátást is átvállalta.
Jenny, miután megkapta Katja beleegyezését, válaszolt Eric levelére amelyben megírta a találkozó helyét és idejét. Mindketten a monitorra tapadva, lesték imádott sztárjuk válaszát. Fél órányi idegőrlő várakozás után, megérkezett a hőn áhított levél. Az email svéd nyelven íródott,  ezért egy kukkot sem értettem belőle, viszont a hangos sikításból, és a nappaliban lejtett örömtáncból, számomra is nyilvánvalóvá vált Eric válasza. Miután némileg lehiggadtak, ismételten elmerültek a Saade találkozó tervezgetésében. Nem sokkal ezután, a beleegyezésemet kérve átváltottak a saját anyanyelvükre. Ezt használtam ki, hogy észrevétlenül kisurranjak a szobából.

Katjával legközelebb másnap reggeli körutunk során találkoztam.
- Ugye megértesz Lexi – mentegetőzött. – Olyan régóta várunk erre a találkozóra. Őrültség lenne elszalasztani.
- Tudom, és hidd el egyáltalán nem zavar…
Beszélgetésünket, Eric legismertebb slágere a „Popular”  felcsendülése, szakította félbe. Katja fogadta a hívást. Svédül.
Tegnap délelőtt még nem zavart, hogy nem beszélem a nyelvüket, azóta ellenben változott egy s más. Szó szerint gyötört a tehetetlenség.
Mikor végtelen hosszúságúnak tűnő percek után, letetette a telefont, arca ideges fintorba torzult.
- Katja, történt valami?  - szegeztem neki a kérdést.
- Az előbb Jenny hívott…– nyögte ki nagy nehezen. -  Miattad. Azt hiszem Lexi, most nagy bajban vagyunk.
-Nem értem…Kifejtenéd bővebben? – Katjának nehezére esett válaszolni, én pedig már kezdtem egyre türelmetlenebb lenni. Kezdtem rosszat sejteni a hosszas hallgatásából.
- Azt mondtad miattam? – próbáltam óvatosan puhatolózni, talán így szóra bírhatom.
- Eric ma este szeretné megismerni az „angol” vendégemet, - rajzolt idézőjelet a levegőbe…

46. Fejezet A Végrendelet

/Eric szemszög/


Számtalanszor állított az élet, komoly döntési helyzet elé. Ezidáig sikerrel is vettem ezeket az akadályokat. Azonban ez mind eltörpült amellett, amelybe Glenfargba érkezésem után kerültem. Lexi szenvedését látva, első gondolatom az volt: Leülök mellé, és felajánlom a vállamat. Ezzel szemben a józan eszem más sugallt. Nem játszhatom a gáláns lovagot, mert minden valószínűség szerint, ezzel a nemes cselekedettel, a teljes búskomorságba taszítom Őt, amiből talán soha nem lábal ki. Mérlegelnem kellett: A szív vagy az ész parancsát kövessem. Végül győzött a józan paraszti ész.
- Lexi – léptem be a szobába. Jóllehet rendkívül nehezemre esett, mégis keményen rápirítottam. – Most azonnal felkelsz abból az ágyból és elmész fürdeni.
A hatás frenetikus volt. Lexi, hatalmas, tágra nyílt szemekkel bámult rám. A könnyei egy szempillantás alatt elapadtak.  Kétséget kizáróan elértem a célomat. Sikerült felráznom. Gyűlölködő pillantásából tudtam, e-pillanatban, a pokol legsötétebb bugyraiba kíván.
- Eric – ült fel még mindig hitetlenkedve. - Hogy lehetsz ilyen gonosz? – szipogta a szemét törölgetve.
- Lehet hogy most gonosznak tartasz, de hidd el, később hálás leszel érte. – közelebb léptem az ágyhoz, majd határozott hangon, folytattam a mondandómat. – Ha nem kelsz fel, most rögtön és nem indulsz el a fürdőszobába, letépem rólad a ruhát, aztán én magam raklak be a zuhany alá.
A kemény szavak megtették hatásukat. Lexi, mint a villám, pattant ki az ágyból és tűnt el a fürdőszoba ajtó mögött. Adtam neki, két percet, majd hallva a vízcsobogást, benyitottam a fürdőbe. Testének körvonalai, tisztán kirajzolódtak a zuhanyfüggönyön keresztül. A vérem nyomban egy bizonyos testrészembe áramlott. Annyi elég, hogy a közelemben legyen. Ha csak rá gondolok, őrült erővel tör rám a vágy, felforr a vérem és az ágyékom bizseregni kezd.
- Tíz perc múlva lent várlak a konyhában – Ezúttal én éreztem úgy, hogy azonnal el kell tűnnöm.
- Nem megyek – morogta – Nem vagyok éhes.
Számoltam az nyakasságával, ezért már kész válasszal álltam elő.
- Ha nem vagy lent tíz perc múlva, feljövök érted…
- Utállak. – sziszegte ingerülten.
- Jó, akkor utálj. – hagytam rá.
Inkább engem gyűlöljön, mint hogy depresszióba essen. Amíg ilyen erős érzelmekkel viseltetik irányomban, eszébe sem jut szomorkodni.

A konyhában egy tálban húslevest, két másikban pedig burgonya salátát és hideg sültet találtam. Sandra és Max előrelátóan gondoskodtak Lexiről. Ebből is látszik, mennyire a szívükön viselik a sorsát. Lexi - ahogy az várható is volt – megmakacsolta magát. Nem jött le a konyhába. A szobájában az ágyon ülve, egy képzeletbeli pontra meredve, találtam rá. Elnézve őt, rájöttem, itt már kevés az erélyes hang. Jelentősen drasztikusabb lépésekhez kell folyamodnom.
- Sandra készített neked ebédet. Lejössz enni? – ujjamat az álla alá téve, emeltem fel a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Te csak ne parancsolgass nekem! – fakadt ki bosszúsan – Különben sem vagyok éhes. Utóbbi kijelentését rögtön megcáfolta, hangosan korgó gyomra.
Valahogy rá kell vennem az evésre. Nem éhezhet tovább. Nem tehetek mást, egy enyhe sokk, talán észhez téríti.
- Ez az utolsó szavad?
- Igen. Nem eszem! Hiába is erőlködsz!
Majd meglátjuk, akkor is ezen a véleményem leszel-e, ha bevetem a nagy adumat?!
- Rendben. Akkor azt hiszem, az én feladatom ezennel véget is ért – ráérősen az ajtóhoz sétáltam.
- Ezt hogy érted? – Hangjából eltűnt a gőg.
- Semmi értelme tovább maradnom. Te a fejedbe vetted, hogy mindenben ellentmondasz nekem. – igyekeztem hideg, személytelen hangot megütni.
- El akarsz menni? De hát, csak most érkeztél. – nézett rám értetlenül.
- Lexi, neked nincs rám szükséged. Csak azt nem értem, miért hívtál, ha úgysem hallgatsz rám. – feleltem, sértődöttnek szánt hangon, összefont karokkal, hátat fordítva neki. – Szerintem az lesz a legjobb, ha én most elbúcsúzom tőled és hazamegyek.
Na, drágám, erre mit lépsz? Színpadias mozdulattal, kisétáltam a folyosóra, s közben magamban számoltam a másodperceket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét…
Mire nyolchoz értem, kirohant a szobából elkapta a karomat és maga felé fordított. Szemtől szemben állva, bűnbánó tekintettel nézett rám.
- Eric…kérlek…könyörgöm, nem menj el. - kérlelt bátortalan hangon. – Mostantól mindenben hallgatni fogok rád. Bármit megteszek. Csak kérlek….maradj.

Lexi állta a szavát. Nem volt több ellenkezés. Az első nap, még ímmel-ámmal alig pár falatot, majd napról napra egyre többet és jó étvággyal evett. A temetés napjára visszanyerte erejét és javarészt az életkedvét is. Lexi magyar nagybátyja, Steve, már a szülők halálhírét követő napon, Londonba utazott, magára vállalva minden – a temetéssel kapcsolatos – ügyintézést, ezzel levéve az óriási terhet unokahúga válláról. A temetés előtt egy nappal, mi is útnak indultunk Londonba. Kora hajnalban, vágtunk neki a tizenkét órás útnak. Hosszabb-rövidebb pihenőket beiktatva, késő délután parkoltuk le a kocsit, London szívében egy kétszintes kertvárosi ház előtt. Lexi ragaszkodott ahhoz, hogy az éjszakát itt töltsük. Minden este a karjaimban aludt el ez ezen az éjszakán sem változott. A temetés reggelén, én ébredtem hamarabb. Lexi feje a mellkasomon pihent, karjaival a derekamat kulcsolta át. Roppantmód vissza kellett fognom magam, hogy ne csókoljam meg, csábító ajkait. Az elmúlt egy hétben, mellőztünk mindenfajta intim kapcsolatot – ámde ezen a reggelen, a vágyaim ismételten a felszínre törtek. Óvatosan, nehogy felébresszem, lefejtettem magamról a karjait, visszafektettem a párnákra, ezután, megkeresve a fürdőszobát, beálltam a jéghideg víz alá. A fogaim összekoccantak a hideg vízsugártól, de férfiasan tűrtem, mert tűrnöm kellett. A zuhany alatt állva, ráébredtem a nagy igazságra. Azért utasítottam vissza minden egyes felkínálkozást, mivel minden porcikám utána vágyakozott. Egyedül Őt akarom, senki mást.

 Miután, sikeresen lejegeltem ágaskodó férfiasságomat, felöltöztem, elkészítettem a reggelit - ami pirítósból, vajból, lekvárból és narancsléből állt - ezután egy szájra puszival ébresztettem Lexit. Álmosan nyöszörögni kezdett, majd fél percen belül laposakat pislogva kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt Szívem! Hoztam reggelit.
- Drága vagy! Köszönöm – mosolyogott, majd karját a nyakam köré kulcsolva, puszit nyomott az arcomra.
A csók, ami után ébredés óta sóvárogtam, még mindig váratott magára.
Reggeli után, betoppant Steve a nagybácsi. Beszámolt a temetés előkészületeiről a szülők ügyvédjéről valamit a végrendeletről, amiről mostanáig senki nem tudott, s melynek tartalmát, homály fedte. Rövidesen mindketten a temetéshez öltözve, - Lexi tetőtől talpig  feketében, én pedig, sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben – indultunk el, a gyászszertartásra. Steve autóját követve jutottunk el a temetőig. A szertartás alatt, egy pillanatra sem engedtem el Lexi derekát. Féltem, hogy a szülei koporsója fölött, összeomlik. Szerencsére ez nem következett be. Időnként el-elpityeredett, viszont mindent összevetve, derekasan tartotta magát. A temetés után, a részvétnyilvánítás közben a háttérbe húzódtam, mégsem kerülhettem el a fura, kérdő pillantásokat. Utolsóként, egy a harmincas évei elején járó, férfi lépett Lexihez. Ő hosszabban beszélgetett vele. Volt egy olyan megérzésem, ő a híres ügyvéd, aki hamarosan ismerteti a végrendelet tartalmát.

A hazaúton a kocsiban beigazolódott a feltevésem. Lexi mesélt az ügyvéddel folytatott beszélgetéséről.
- Találkoztam apu ügyvédjével, Simonnal. Biztos láttad, magas, sötét hajú férfi, hosszú fekete kabátban. Holnap délelőtt tízkor, vár az irodájában. Kaptam tőle névjegykártyát, azon rajta van az ügyvédi iroda címe is.
Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni. Az a pasas, tüske volt a szememben. Lexi nem vette észre, miben mesterkedik. Ő nem egyszerű ügyfelet látott benne, hanem a vadászra váró zsákmányt. Kevésen múlt, hogy nem ragadtam meg a grabancát és vágtam bele, az egyik frissen ásott sírgödörbe. Baromira berágtam rá. Holnap ez a nagyképű díszhím egyedül lesz Lexivel. Ha csak egy ujjal is hozzáér, addig él…
- Eric, valami baj van? – borús gondolataimnak, Lexi kérdése vetett véget.
- Nem! Miért?
- Az előbb kérdeztem valamit, de nem válaszoltál.
- Elméláztam, ne haragudj. Megismételnéd a kérdést?
- Egy hete, itt vagy Angliában és a mai napig nem fedezte fel senki. Hogy lehet ez? Máskor, ha csak a lakásodból kiteszed a lábad, sajtóhír keletkezik belőle.
- Ez valóban jó kérdés. Még nem gondolkodtam rajta. Talán túl jól álcázom magam az pedig fel sem merül a firkászok fejében, hogy egy olyan pici városban, mint Glenfarg, keressenek.
- Akárhogy is van. Örülök neki, hogy itt vagy. – ahogy rám emelte tekintetét, ott nekem végem is volt. Elvesztem.

A szülők házához érve, kezdtem helyteleníteni Lexi viselkedésmódját. Egész úton, egyszer sem említette sem a temetést, sem a szüleit. Alig csukódott be mögöttünk a szoba ajtaja, azon melegében hangot adtam nemtetszésemnek.
- Szívem, amikor megérkeztem hozzád, magadon kívül voltál a bánattól. Ezúttal azonban, semmi nyomát nem látom a gyásznak.
Lexi, mosolyogva, emelte rám csillogó tekintetét.
- Én még otthon, Glenfargban elbúcsúztam a szüleimtől. Örökké élni fognak… - kezét a szívére szorította - itt a szívemben. De tovább kell lépnem. Tudom és érzem, ők is így akarnák.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam: Soha többé nem engedem el magam mellől.


Másnap reggel tíz óra előtt, öt perccel értünk az ügyvéd által megadott címre. Ezen a reggelen, nem értem be, egy szimpla szájra puszival. Mielőtt beengedtem Lexit, az oroszlán barlangjába, magamhoz húztam és hosszan forrón megcsókoltam. Hosszú percekig nem váltak el egymástól az ajkaink, rengeteg pótolni valónk volt…
A vészesen megfogyatkozott oxigén, okozta fulladásveszély, bírt rá minket a csók megszakítására. Zihálva, levegő után kapkodva, bontakoztunk ki a szenvedélyes ölelkezésből. Lexi ajkai a tüzes csóktól megduzzadtak, szemei úgy ragyogtak mint a legcsodálatosabb smaragd.
- Itt várok rád – nyomtam még utoljára egy lágy csókot az ajkára. – Aztán semmi rosszalkodás.
Tekintetén láttam, meglepte az utolsó mondatom. Kiszállt a kocsiból majd kisvártatva eltűnt a széles, cirádákkal díszített kapu mögött. Hátradőltem az ülésben, tekintetemet az órámra szegezve, figyeltem a percek múlását, várva, Lexi felbukkanását. Féltem. Ha Simon, beveti, minden sármját, amiből, bőven jutott neki, Lexi igen nagy csábításnak lesz kitéve. De az is lehet, hogy ő is meleg. Nem kizárt.  Patrick-ről sem feltételezné első ránézésre senki, hogy az erősebbik nemhez vonzódik.

Húsz percnyi elmélkedést követően, Lexi, pokoli dühösen, füstölgő fejjel viharzott ki a kapun. Min húzta fel ennyire magát? Csak nem az ügyvéd? Ha ez alak egy ujjal is hozzáért, bemegyek és kitekerem a nyakát. Lexi, beült mellém, és mély hallgatásba burkolózott. Akkor is kiszedem belőle, határoztam el. Félreálltam, a legelső kis utcában, majd Lexi arcát két tenyerem közé véve, rákérdeztem.
- Szívem, mondj már valamit. Bántott valaki?
- A végrendelet… hogy tehették ezt? – suttogta kétségbeesetten.
- Szívem, már nemegyszer elmondtam, most megismétlem…Rám mindig számíthatsz.
- Tudom... – kezdett bele akadozva – De most te sem segíthetsz. - sóhajtott szomorúan.
Nagyon elkeseredettnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyeneket mondjon.
- Mond el, mi történt az irodában.
- Simon felolvasta a végrendeletet. Mindent én örököltem. Miranda a távolmaradásával, mindentől elesett.
Nem értem, mi ebben a rossz? Miranda megkapta méltó büntetését.
- Ettől vagy ennyire kiborulva?
- Dehogy! A záradéktól. – szemei szikrát szórtak, keze ökölbe szorult. Szemmel láthatóan, majd szétrobbant az idegtől.
- Milyen záradék?
Nem tagadom, fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Kizárólag abban az esetben kaphatom meg a 25 ezer Eurót és a szüleim házát, ha három hónapon belül eljegyzett menyasszony leszek.
Te jó szagú úristen! Ez tényleg gáz!
- És ez még nem minden – folytatta tovább – További 50 ezer Font üti a markomat, ha fél éven belül, férjhez megyek és ezt házassági anyakönyvi kivonattal bizonyítom.
- Szívem, ez valóban húzós. Mi történik akkor, ha egyik feltétel sem teljesül?
- Mirandáé lesz a ház és a pénz is…
Te jó ég. Még hogy azé a hárpiáé! Na, abból nem eszik. Erről gondoskodom. És már tudom is hogyan.
- Megvan a megoldás - hajoltam hozzá, ajkainkat csupán néhány centi választotta el. - Feleségül veszlek.
- Jó vicc! Eric, ne haragudj, de most nem vagyok vevő a humorodra. - sóhajtott lemondóan.
- Lexi. Nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki viccel? Most kértem meg a kezedet.
Tekintetünk összekapcsolódott néhány másodperc erejéig,
- Ez most komoly? Te valóban feleségül akarsz venni. - Arcáról lehervadt a mosoly.
- Csakhogy leesett. Nos? Hozzám jössz?
Türelmetlenül vártam a válaszát.
Lexi válasza két hosszú, végtelennek tűnő percig váratott magára.
- Köszönöm Eric. Igazán megtisztelő, de...nem. Nem megyek hozzád.
Tudat alatt, kezdettől fogva erre a válaszra számítottam. Sejtettem, hogy nemet fog mondani. Pusztán az örökség miatt, nem fog férjhez menni. A nemleges válasszal, Kihívás elé állított.
- Rendben elfogadom a döntésed. Talán emlékszel még rá,  nem is olyan régen említettem, ára van az ittlétemnek.
Ezt a kérést, nem utasíthatja vissza. Ezzel ő is tisztában van.
- Igazad van. - látta be -  Mi az ára?
- Három hónapot kérek az életedből, az én feltételeim szerint.
- Megkapod. - hajtotta le a fejét beletörődve.
Zöld utat kaptam. A mai nappal kezdetét veszi a "Csábítás" nevű hadművelet. Mindent, bevetek a siker érdekében lépésről-lépésre haladva fogom magamba bolondítani, úgy ahogy a kedvenc könyvében olvastam. Ő még csak nem sejti, hogy üres óráimban, mind a négy kötetet elolvastam. A történelmi regényben, amelyből nem hiányzik a fülledt erotika sem, a hercegeknek két hét alatt, kell meghódítaniuk szívük hölgyét.
 (szerk megjegyzése: A könyek nem fikciók. A szerzőjük Nicole Jordan, aki korhű történelmi regényeket ír)

Nekem három hónap áll rendelkezésemre. Izgalmas hónapoknak nézünk elébe.
- Köszönöm. - Ujjaimmal az álla alá nyúltam, felemeltem, hogy újra egymás szemébe nézhessünk. - Lexi. Akarlak és nem csak az ágyamban. Mire letelik a három hónap, az ujjadon lesz a gyűrűm...

45. Fejezet Szükségem van Rád!

/Alexandra szemszöge/

- Ön Alexandra Smith? – lépett közelebb az idősebb rendőr.
- Igen. Uram.
- William Brands őrmester vagyok, a társam pedig Scott Meldon. – A kölcsönös bemutatkozást követően a legésszerűbbnek azt, ha behívom őket a lakásba.
A szívem mélyén éreztem, hogy a két rendőr megjelenése, kihatással lesz a jövőmre. Nem is olyan régen, egy filmben láttam hasonló jelenetet. Ebben a filmben a rendőrök, egy édesanyával közölték: meghalt a fia. A legszörnyűbb gyanú ébredt ekkor bennem. Most nálam, az én házamban, ismétlődik meg a filmbéli jelenet. Csakis a családomról lehet szó.
Kezem lábam remegett, a gyomrom, maroknyira szűkült, tudtam, hogy valami borzasztó dolognak kellett történnie.
- Alexandra, - szólalt meg újfent James, abban a pillanatban, ahogy leültem a kanapéra. A társa az ajtóban várakozott, míg James néhány lépésre tőlem állt meg – Morgan és Laura Smith…
Jézus Mária! A szüleim!
- Mi történt a szüleimmel? – vágtam a szavába. - Ugye nem…Ugye nem.
- Sajnálom Alexandra. A szülei tegnap este tragikus balesetben elhunytak Őszinte részvétem…

A rendőrök távozása után, még annyi erőm maradt, hogy felvonszoljam magam a szobámba. Tehetetlen bábként rogytam le az ágyra. A fájdalom acélpántként szorította a mellkasomat, a testemből elszállt minden erő. Nincsenek többé szüleim. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Már soha nem mondhatom el nekik, mennyire szerettem őket. Tekintetem az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett képre tévedt, amelyen még boldog családként öleltük át egymást. A szüleim boldog, önfeledt mosolya láttán, könnyek gyűltek a szemembe, majd néhány pillanattal később éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak a szememből, és lassan legördülnek az arcomon. A szüleim képét a szívemhez szorítva, beletemetkezve a bánatba, zokogtam. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, eláztatva a párnámat is. Amikor lassacskán elapadt a szűnni nem akaró könnyáradat, és némileg sikerült megnyugodnom, már biztosan tudtam, képtelen leszek ezzel a fájdalommal egyedül megbirkózni. Egyetlen ember van, aki most segíthet. És csak reménykedhetek benne, hogy szóba áll még velem...


/Eric szemszöge/


Egy újabb elcseszett nap. Ez már a hatodik csaj akit ágyba vihettem volna. – vágtam be magam dühösen a kocsiba - Mi a franc van velem? Bomba nő, bomba testtel, mégis visszautasítottam. Fáradságra hivatkozva. Röhej! Ki kell szabadulnom Lexi bűvköréből. Beszélnem kell vele újra. Képtelen vagyok addig becsajozni, amíg végleg le nem zárom a múltat. Férfi vagyok, egészséges vágyakkal és mégsem tudok élni vele. Ha nem lebegne folyton a szemem előtt Lexi érzéki teste és gyönyörű arca, már az első héten lefektettem volna a dögös kis vöröst aki a koncert után nyíltan meginvitált az ágyába. Ki kell vernem a fejemből. Ha a másnaposságra bevált a mondás: Kutyaharapást, szőrével. Miért nem válhatna be nálam is? A gyógyír pedig Lexi teste lesz. Újra meg kell őt kapnom. Így véget vethetek ennek az áldatlan állapotnak.
Azon a napon a parkolóban eszembe sem jutott vele szakítani, Csupán néhány hetet kértem, hogy átgondolhassam: mi legyen velünk. A kapcsolatunk azon az utolsó éjszakán fordulópontjához érkezett. Ez mindketten éreztük és tudtuk. A kapcsolat lezárása mellett Ő döntött. Amikor az arcomba vágta: eltűnik az életemből, elsőször azt hittem, így akar rám ijeszteni. Tipikus nő praktika. Tévedtem. Halálosan komolyan gondolta. Sajnos későn esett le a tantusz, így mire észbe kaptam, ő már eltűnt a szemem elől. Ha akkor gyorsabban kapcsolok, berángatom a kocsiba, keresek egy elhagyatott mellékutat és addig szeretkezem vele, amíg a döntését meg nem változtatja. Bár, ha jobban belegondolok erről még nem most sem késtem le. Ha meglátogatom, hasonló kocsit fogok bérelni, mint az enyém. Igen, ez egész jó ötlet.

Hazaérve első utam a hűtőhöz vezetett, ezután egy üveg hideg sörrel a kezemben letelepedtem az nemrég vásárolt fotelba. Nemcsak a fotel volt új. A lakás is amelybe alig egy hónapja költöztem be. Ebben a házba nő még nem tette be a lábát. A berendezésre nem jutott időm, így ezzel egy lakberendezőt bíztam meg, és el kell ismernem, jó munkát végzett. Erről a lakásról még Lexi sem tud. Vajon tetszene neki? Tessék! Már megint Ő!.Ez nem mehet így tovább. – töprengésemből a telefonom hangos csengése riasztott fel.
Döbbenten, egyszersmind hitetlenkedve néztem a kijelzőn a nevet. Gondolataim fogva tartója Vajon mit akarhat? Nem tűnt fel neki, mennyi az idő? Hajnali háromkor nem illik senkit zaklatni.
- Szia! Lexi. Netán elromlott az órád? – Nem bírtam ki, oldalvágás nélkül.
Nem jött válasz.
- Ne szórakozz velem. Nyögd ki, miért hívtál. – Úgy döntöttem, ha továbbra sem szólal meg, leteszem a telefont, függetlenül attól, hogy ő hívott.
- Eric! Szükségem van rád.
Mi ez? Valami rossz vicc? Mert ha az, én nem vagyok rá vevő.
- Lexi, utoljára kérdezem, mit akarsz tőlem - Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Nincsenek többé… Jaj, Eric, miért pont velem történik ez?
Alig forog a nyelve. Összefüggéstelenül beszél. Csak nem részeg?
- Lexi, mennyit ittál?
- Semmit sem ittam. Egy kortyot sem. Pedig most nagyon rám férne.
Mi viselhette meg ennyire?
- Lexi! Most leteszem…
- Eric… könyörgök, ne tedd le.
- Nyugi! Mindjárt visszahívlak. Addig pedig próbálj kicsit megnyugodni.
Ki kell derítenem, mi folyik itt. Ez nem az a Lexi, akit én ismerek. Ez a lány, teljesen kikészült. De mitől?
Két perc várakozás után tárcsáztam a számát. Első csörgés után felvette.
- Köszönöm Eric – hangja remegése árulkodott lelkiállapotáról.
- Nincs mit! Most pedig, szeretném hallani, miért hívtál hajnalok hajnalán.
- Egy órája megjelent két rendőr a lakásomon…A szüleimet baleset érte…
Mondanom sem kell letaglóztak a hallottak.
Hosszú csend. Úgy tűnt nem képes folytatni. Nem is volt rá szükség. Ennyiből is leszűrtem a lényeget. Így már értelmet nyert mire mondta: Nincsenek többé. Rögtön tudtam, mit kell tennem.
- Szívem, pihenned kell. Ha másképp nem megy, vegyél be egy szem altatót. Te is tudod, hogy a neheze még csak ezután jön.
- Eric… Ha nagyon egyedül vagyok, azért néha felhívhatlak? – Szegény kicsi lány, mennyire kétségbe van esve.
- Persze bármikor…De felesleges.
- Felesleges…Mi..mi..ért? - hangja megtörten csengett, amibe belesajdult a szívem.
- Mert még ma nálad leszek…Az első géppel indulok, amire sikerül jegyet szereznem…

Amint sikerült Lexit rábeszélnem, a pihenésre, felhívtam a repteret megrendeltem a jegyet és egy füst alatt béreltem kocsit is. Az alvás ezek után szóba sem jöhetett, hiszen alig két órám maradt, hogy elérjem a korai reggeli menetrendszerinti járatot. A gép indulása előtt, Felhívtam Max-et.
- Hello Eric! Miben segíthetek ezen a korai órán?
- Ha megkérlek, ránéznél most Lexire?
- Persze! Miért? Történt vele valami? - Vajon miért nem lepett, meg hogy nem tud semmiről?
- Ma hajnalban, két rendőr a szülei halálhírével állított be hozzá.
- Atya Úristen! - Max-et sokkolták a hallottak. - Azt mondtad pár órája történt? Hogy nem vettük észre?
- Ha jól vettem ki a szavaiból, hajnali két óra körül járhattak nála.
- Aha. És mond csak, hogy a fészkes fenébe fordulhatott az elő, hogy te hamarabb tudtad, mint mi?
- Engem hívott fel.
Max közölte, elindult Lexihez. Hallottam, a bejárati ajtó jellegzetes hangját, majd Max lépteit.
- Lexi alszik, de nagyon rossz bőrben van.
Alszik ez jó hír.
- Kösz Max. Nemsokára indul a gépem. Legkésőbb délre ott leszek Glenfargban.

Kora délelőtt landolt a gép Glasgowban. A parkolóban, ahogy azt előre egyeztettem a kölcsönzővel, ott állt a bérelt terepjáró. A  repülőn, és a Glenfargba vezető úton is szünet nélkül Lexi körül forogtak a gondolataim.
Két hónapja nem láttam őt. Akkor a parkolóban nem épp a legnagyobb barátságban váltunk el. Akárhogy is van, most valóban szüksége van rám. Én pedig mellette leszek.

A városka házai, ismerősként köszöntek rám. Épphogy befordultam a kis utcába, melynek végén állt Lexi háza,a sarkon Max várt rám. Heves kézmozdulattokkal jelezte, álljak félre.
- Sandra, egész délelőtt vele volt. Egy falatot sem evett. Csak sír és sír. Megállás nélkül itatja az egereket. Rossz nézni, ahogy emészti magát…
A beszélgetésben beállt pillanatnyi szünet, arra engedett következtetni, ez volt a kisebbik rossz és a jéghegy csúcsa, csak most következik.
- Ismered a húgát?
- Mirandát? Persze.
- Az a nő, a velejéig gonosz…
Lám, lám. Ismét képbe került a boszi. Ezúttal vajon, mit követett el?
Max szitkozódott egy sort, mielőtt rátért a lényegre.
- A gonosz boszorka nem vesz részt a temetésen, mondván: Semmi kedve megszakítani a nyaralását, Bora Borán.
- Ezzel nem mondasz újat. Mit vársz egy olyan nőszemélytől, aki lenyúlta a nővére vőlegényét?
- Hogy az a megveszekedett…Csak kerüljön a kezem közé az a… – Max ontotta magából, az ízesebbnél ízesebb káromkodásokat.
- A temetést bízzátok rám. Mindenben Lexi segítségére leszek. – nyugtattam meg a még mindig hőbörgő, két méteres óriást.
- Nem tartalak fel tovább. Lexinek szüksége van Rád. – vigyorgott mind a harminckét fogát megvillantva. – Téged hívott, holott mi a közvetlen szomszédságában lakunk…Ezen jó lesz ha elgondolkozol. Csodálkozom rajta, hogy nem veszitek észre, ti egymásnak vagytok teremtve.

Max, jócskán adott gondolkodni valót. Viszont ezen ráérek rágódni majd akkor, ha túl leszünk a temetésen. Addig azonban, nem lesz egy nyugodt percem se. Most az első és legfontosabb, megakadályozni, hogy Lexi belebetegedjen a bánatba.

Türelmetlenül téptem fel a kocsi ajtaját. majd kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohantam fel az emeltre. A hálószoba ajtaja, félig volt behajtva. Szívszaggató látvány tárult a szemem elé. Lexi az ágyon feküdt, kezében egy bekeretezett fényképet szorongatott. és ezt suttogta: Szeretek Apukám! Szeretlek Anyukám...


(Folytatás: Május 4. Péntek)

44. Fejezet. A sors kegyetlen játéka

Teltek-múltak a napok és bár Eric látszólag meg sem próbált közeledni hozzám, mégis mindent bevetett, hogy csupán a jelenlétével az őrületbe kergessen. A vérem csaknem felforrt, a látványtól, ahogy a házban félmeztelen felsőtesttel járkált előttem. Hát még amikor letelepedett mellém. Az volt csak aztán a kínzások netovábbja.  A fogamat összeszorítva, hatalmas önfegyelem árán sikerült, hű maradnom az elveimhez.
Ha azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, jócskán elszámítottam magam. A utolsó napon Eric már arra sem vette a fáradságot, hogy nadrágot vegyen fel. Reggelinél egy szál alsóban, fedetlen mellkassal ült az asztalhoz. Ekkor már közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. Nem mertem ránézni. Féltem, hogy ott helyben neki esek. Nem szabad észre vennie, mennyire szenvedek. – mondogattam magamnak, immár sokadszorra.
- Hogy aludtál? – szólalt meg, közvetlenül a hátam mögött. Szememet lehunyva hagytam, hogy a nyakamhoz a hajoljon.
- Köszönöm, mint a bunda. – A francokat! Egész éjjel le sem hunytam a szememet. Ez volt az pont, amikor elértem tűrőképességem végső határát. Villámgyorsan befaltam a sajtos omlettemet, s szinte menekülésszerűen hagytam el a konyhát. Eric hangos nevetése, még percekkel később is a fülemben csengett. Tudta nagyon jól, mi volt viharos távozásom oka.


A kínzásom persze ezzel még nem ért véget. A szakadó eső miatt, meghiúsult az egyetlen menekülési lehetőségem is. Eddig a napok nagy részét házon kívül, a környék felkutatásával töltöttük, de ezen a napon a rossz idő miatt, ez is kútba esett. Mindketten a ház fogságában rekedtünk. A köztünk pattogó szikrákról, így már lehetetlenség volt, nem tudomást venni. Csupán idő kérdése volt, mikor robban a bomba, aminek Eric is a tudatában volt, sőt egyenesen élvezte a kialakult helyzetet. A vigyor az arcán – amikor jó tíz perc elteltével megjelent a nappaliban, még mindig alulöltözve - is egyértelműen ezt sugallta.
- Úgy tűnik a mai napot, a házban kell töltenünk – nézett ki az ablakon sajnálkozó arcot vágva.
- Úgy tűnik… - motyogtam, s közben úgy tettem, mint akit nagyon leköt a szőnyeg mintájának tanulmányozása.
- Nemrég említetted, hogy szereted a horror filmeket – lépett a DVD lejátszóhoz – Itt kedvedre válogathatsz belőlük. Sikoly, Rémálom az Elm utcában… - sorolta a filmek címeit.
- Legyen a Sikoly. – Pontosan ez hiányzott most. Egy jó kis borzongás.
- A mozizás elengedhetetlen kelléke a pattogatott kukorica – ugrott fel váratlanul és rövidesen egy nagy tál csemegével tért vissza.
- Most pedig, ideje hogy kényelembe helyezzük magunkat – Hogy ő mit értett ez alatt? Még mielőtt alkalmam nyílt volna a tiltakozásra, laza mozdulattal a szőnyegre húzott, s a combjai közé ültetett. Karját a derekam köré fonta és elindította a filmet.
Alig jelentek meg az első filmkockák, Eric nyomban támadásba lendült az érzékeim ellen. Apró, leheletnyi puszik a nyakamra, véletlennek álcázott érintések, melyekkel kis híján az őrületbe kergetett. Egy idő után keze a combomra vándorolt. Természetesen ennyivel nem érte be. Nem sokkal később, kezei önállósítva magukat a pólóm alá csúsztak, majd ujjaival kis köröket kezdett rajzolni a hasamra. Nálam ekkor szakadt el a cérna. Ajkaimat összeszorítva fojtottam el, a torkom mélyéről feltörni készülő sóhajomat.
 Nagyjából a film felénél, megállította a lejátszást, s mire eljutott a tudatomig mire készül, már testével szorosan a szőnyegre nyomott.
- Lexi, nem bírom tovább! – fakadt ki - Valld be, neked is eleged van, ebből a barátosdiból.
Megtört a jég, szinte beleremegtem, amikor ujja hegyével lágyan végigcirógatta arcomat.  – Kérlek ne várakoztass tovább. Megbolondulok, ha nem érinthetlek meg. Ha nem kóstolhatom édes ajkaidat.

Többször is megpróbáltam válaszolni, de nem jött ki hang a torkomon. Végül feladtam, és némán bólintottam. Kétségbeesett erővel karoltam át nyakát, és olyan szilaj vággyal húztam magamhoz, ami számomra is új és félelmetes volt. Vak szenvedéllyel mélyesztettem körmömet a hátába. A mindent elsöprő vágy teljesen elvette az eszem. Legbelül ugyan a lelkiismeretem halk hangja még utoljára megszólalt, de ezt hamar elnémította a túláradó szenvedély. Forró ajkai a számra tapadtak, nyelve, vadul tört utat ajkaim közé, s míg nyelveink szenvedélyes táncukat járták, ujjai felfedezőútra indultak vágytól remegő testemen. Ahogy ujjai elérték a melleimet és végigcirógatták a bimbókat, melyek már így is fájóan meredeztek az ég felé, hangos sóhaj szakadt fel a torkomból. A melleimről lassan a hasam felé csúsztatta kezét, de nem állt meg, egyre lejjebb haladt, és mikor ujjai a combjaim közé vándoroltak, már tudtam, hogy maximálisan elvesztem. Csókunkat egy röpke pillanatra megszakítva – emelte fel a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Gyönyörű vagy.
Ő is villám gyorsan megszabadult a ruháitól és ismét mellém feküdt. Ajkunk forró, szenvedélyes csókban forrt össze. Éreztem sürgető vágyát, a combomon, s megborzongtam a gyötrő izgalomtól. Eric gyengéd csókokkal borított el nyakamtól a mellemig, aztán játékosan harapdálta a mellbimbóimat, melyek egyre keményebbek lettek. Miközben nyelvével a melleimet kényeztette, kezével végigsimított a csípőmön és a derekamon.
- Eric – Testemet lobogva égették a lángok, mintha el akarnának emészteni.
Eric megragadva mindkét csuklómat a fejem fölé szorította, így teljesen ki voltam szolgáltatva neki. De nem bántam. Puha kezével apró, körkörös mozdulatokkal simogatta egyre lejjebb a hasamat, míg el nem érte nőiességem selymes központját.

Bőröm izzott varázslatos kezei alatt. Fejemet hátrahajtva, halkan lihegve ösztönösen tártam szét combjaimat. Eric azonban nem kegyelmezett, Tovább csókolta és cirógatta a melleimet, én pedig úgy éreztem, hogy egy másodpercig sem bírom tovább. Arra vágytam, hogy Eric a magáévá tegyen és tökéletesen kielégítse sürgető vágyamat, mely ölem mélyén izzott. Már-már könyörögni kezdtem, mire ő, - mosolyogva, vágytól izzó pillantással, mely végig fogva tartotta tekintetemet - a combjaim közé csúszott. Egy röpke csókot nyomott az ajkaimra, majd nyelvével a hasam felé kúszott, míg el nem érte célját. Kéjesen sikoltozva, nyelvének izgató ritmusára, mozgattam a csípőmet, Heves vágy áradt szét a testemben és minden porcikám izzott. Testem izzadtságban fürdött, hajam nedvesen tapadt a homlokomra.
- Hagyd abba! -rimánkodtam kimerülten. - Kérlek, hagyd abba végre!
Eric tudta, mit kell tennie. Kezét a fenekem alá csúsztatta, és erősen tartott, amíg a testemben tomboló vihar le nem csillapodott. Ezután térdével széttolta a lábaimat és közéjük helyezkedett. Csípőjét átölelve szorítottam magamhoz. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben egy erőteljes lökéssel belém hatolt. A gyors behatolást a kéj forró hullámai követték. Erős lökései miatt a szőnyeget markolásztam. Testünk hol a gyors, hol pedig a lassú mozdulatokat kívánta, mindig tudta, hogy épp mire van szükségem. Leírhatatlan boldogság fogott el, minden más jelentőségét vesztette. Nem létezett már sem idő, sem hely, csak a mindent elsöprő gyönyörűség. Ahogy mozgása felgyorsult, a szenvedély egyre magasabbra röpítet mindkettőnket, s végül elérkeztünk az önkívület csúcsára. A gyönyör tűzijátékkánt robbant a testemben. Egy utolsó mély lökés után Eric teste is megfeszült, hangosan felnyögött, majd egész testében megvonaglott, és verítékben fürödve, arcát a vállamba temetve, rám rogyott.

A szavakkal leírhatatlan szeretkezés csupán a kezdet volt. Ez a nap a fékezhetetlen vágy és a szenvedély jegyében telt. Akkor még nem tudtam, hogy az a nap lesz egyben az utolsó is. Másnap reggel azonnal feltűnt, Eric megváltozott hangulata. A Stockholmba tartó autóúton is mély hallgatásba burkolózott. Tudni akartam, mi történhetett, ezért kertelés nélkül rákérdezetem. A választ a repülőtér parkolójában kaptam meg.
- Lexi – kezdett bele, kerülve a tekintetemet – Gondolkodtam kettőnkön…
Gyanítottam mire akar kilyukadni. Vége! Ezt fogja közölni. A sejtésem többé-kevésbé beigazolódott, amikor végtelennek tűnő hallgatás után, méltóztatott újra megszólalni.
- Egy darabig nem kellene találkoznunk. – Nesze. Ezt megkaptam. – Ez nem azt mondom, hogy szakítani akarok veled. Erről szó sincs. Csak egy kis időt kérek…
Na, ez egyre érdekesebb lesz. Az agyam eldobom! Nyögd már ki te barom. Nem akarsz szakítani? Akkor megteszem én. Látni akarom a képét, ahogy közlöm vele! Vége! Még nem dobta őt senki, eddig minden egyes alaklommal ő vetet véget a kapcsolatainak. Ideje megtörni ezt a hagyományt. – Egy világ omlott össze bennem, de nem akartam meg adni neki az örömet, hogy lássa amit darabokra hullik a szívem. Higgadtságot erőltetve magamra, nyúltam a hátsó ülésre a táskámért.
- Hamarosan jelentkezek – búcsúzott el, annak biztos tudatában, hogy várni fogok rá. Hát most alaposan elszámította magát.
- Nem kell kiszállnod. Előfordulhat, hogy a közelben van is vannak rajongóid.  – állítottam meg, amikor a kilincs után nyúlt. Remegő kezekkel, nyitottam ki az ajtót, majd nagy levegőt véve, kiszálltam a kocsiból. Lassan átsétáltam az ő oldalára, mélyen a szemedbe néztem, ezután az arcomra varázsolva a legelbűvölőbb mosolyomat, kimondtam, ami percek óta a begyemet nyomta:
- Megkönnyítem a döntésedet…– vigyorogtam bele a képébe – Eltűnök az életedből. Végleg. Vége Eric.
Kimondtam! Megtettem Most pedig irány haza. Egy pillantásra sem méltatva indultam el a repülőtér bejárata felé.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott utánam.
- Szeretsz Eric? Ki tudod mondani, itt és most, hogy  teljes szívedből szeretsz? - léptem vissza a kocsihoz. Erre a kérdésre mindenképp válasz akartam kapni.
Eric ujjaival a kormányon dobolt. Hallgatása mindent elárult..
- Ciao Eric! - köszöntem el tőle, ezúttal végleg...

A szakítást egész jól viseltem. Sokkal könnyebben tettem túl magam a tényen, hogy Ő már nem az életem része többé. Bármilyen meglepő, nem hullattam érte könnyeket. A tudat hogy ez egyszer, egy nő által, esetünkben, általam a nagy Eric Saade is megtapasztalhatta, milyen érzés az ha lapátra teszik, segített elviselni életem nagy szerelmének elvesztését...

Két hónappal később bekövetkezett életemben az a nap, amitől mindenki retteg. Ezen a napon, összeomlott rendezettnek hitt, kis életem. Egy hideg téli éjszakán , a lakás csendjét hangos csengőszó törte meg. Elképzelni sem tudtam, ki kereshet hajnali két órakor. Félálomban mentem ajtót nyitni. Az álmosság egycsapásra eltűnt a szememből, s helyét a félelem vette át, ahogy megpillantottam a kési látogatókat. Az ajtóm előtt két egyenruhás rendőr állt...

(Folytatás holnap (Április 30. este)

43. Fejezet A bosszú mindig édes...Vagy mégsem!?

Kettőnké… Talán ha nincs az önelégült vigyor, még meg is hatódom, csakhogy Eric az elbizakodottságával éppen az ellenkező hatást érte el. Magabiztossága feldühített, legszívesebben a fejéhez vágtam volna valamit. A ház élénk színeivel – a sárga árnyalataival - egy szempillantás alatt elvarázsolt. Kivételt a hálószoba képezett, na nem azért mert az nem nyerte el a tetszésemet. Dehogy! Ez a szoba merőben elütött a ház többi helységétől. A nappaliban, a konyhában, sőt még a fürdőszobában is a világos színek voltak mérvadóak, ezzel szemben a hálószobában a fekete és a vörös játszotta a főszerepet, olyan érzést keltve az emberben, mintha egyenesen Dracula hálószobájába lépett volna be. Eric szándékosan hagyta ezt a szobát utoljára. Tudta, milyen hatást vált majd ki belőlem a sötét ágynemű látványa.

- Azt hiszed ezzel minden meg van bocsátva?  - kérdeztem végül keserűen, tekintetemet a fekete- vörös selyemre szegezve.
- Nem hiszem, tudom!  - Eric vállamra téve a kezét húzott magához.  Ajkán sokat ígérő mosoly játszott. - Ezt mindjárt be is bizonyítom.
- Kérlek, ne! - leheltem. - Eressz el!
- Ezt nem mondod komolyan! - Arcomat a tenyerébe véve kényszerített, hogy ránézzek. Barna szeme elhomályosult a vágytól. A következő pillanatban ajkai a számra tapadtak. Csókja részegítőbb volt, mint a legtüzesebb bor. Hiába küzdöttem az érzéseim ellen, képtelen voltam ellenállni. Ajkaim szétnyíltak Eric követelőző nyelve előtt. Forogni kezdett velem a világ. Nem sokkal később, azon kaptam magam, hogy testünk összesimul és alig egy lépésnyire vagyunk az ágytól.
Ám hirtelen eszembe jutott, a koncert és azt követő gyaláztos tette. Ez a gondolat azonnal kijózanított. Noha szédítő csókja most is lángra lobbantotta a testemet, kétségbeesetten tiltakozni kezdtem, s végül tényleg sikerült kiszabadulnom szoros öleléséből.

- Gyűlöllek – sziszegtem haragosan.
- Valóban? Akkor az imént miért remegtél a karomban, miért dobogott olyan vadul a szíved? Ha annyira gyűlölnél, mint ahogy állítod, utálaton kívül semmit sem éreznél! - Közel álltam hozzá, hogy a gúnyos vigyort egy csattanós pofonnal töröljem le az arcáról.
- Egy pillanatra elgyengültem, de biztos lehetsz benne, hogy többé nem fordul elő. – jelentetem ki a határozott hangon, s közben megfogadtam, bármi történjen is, tartom, magam ehhez az elhatározásomhoz.

Hatalmas csattanással vágtam be magam mögött az ajtót, de mielőtt elindultam volna a nappaliba, Eric nevetve utánam kiáltott.
- Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor haragszol?

Ezt szándékosan csinálta! Meg akarta mutatni, hogy nem tudtam becsapni, tisztában van az érzéseimmel. Arról azonban fogalma sincs, milyen szilárd az akaraterőm. Biztos vagyok benne, hogy mindent bevet majd annak érdekében, hogy az ágyába csaljon. Hoppá! Máris egy újabb gond. A házban csak egy hálószoba van. Márpedig ha meg akarom tartani a három lépés távolságot, nagy ívben el kell kerülnöm azt a szobát. El kell érnem, hogy külön aludjunk. De mégis hogyan? Ez az ő háza, nem túrhatom ki a szobájából…

Kényelmesen a lábaimat felhúzva helyezkedtem el a nappali kanapéján, eközben vettem észre, hogy a kanapé ággyá alakítható. Nem kellett tovább törnöm a fejem a megoldáson. Megszületett a döntés, itt a nappaliban fogom tölteni az éjszakákat. Nagy kérdés, hogyan fogadja majd a döntésemet a házigazda.
- Nagyon elgondolkodtál – lépett észrevétlenül a szobába minden bajom okozója.
- Az alvóhelyemet próbálgattam. – A burkolt célzásra arca elsötétült.
- Felejtsd el! - tekintete elárulta, hogy nagyon dühös.
- Nem! Ragaszkodom hozzá! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Tiéd a hálószoba, enyém a nappali. Itt maradtam, mert nincs más választásom. Elvetted az irataimat és a pénzemet. Nem önszántamból jöttem el veled és ezt te is nagyon jól tudod. Azok után pedig, amit tegnap este műveltél, nem szándékozom többé megosztani veled az ágyamat.
A bejelentésem olaj volt a tűzre. Eric pár lépéssel átszelte a szobát, és közvetlenül előttem megállt.
- Hibáztam! Belátom. De meddig akarod még a fejemre olvasni? - kérdezte nyersen, s közelebb hajolt; meleg lehelete az arcomat súrolta. – A különalvásról pedig hallani sem akarok. Velem alszol, fent a hálószobában.
- Te hallod amit mondasz? Meg akartál csalni! Ez nem egy aprócska ballépés…

A rákövetkező pillanatban , furcsa, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Telefon csörgés. Az én mobilom, Eric zsebében.
- Azonnal add vissza a telefonomat. Fel kell vennem, különben Patrick a rendőrséggel kezd el kerestetni. – reméltem, hogy a szavaim nem maradnak hatástalanok. Tévedtem. Vigyorogva húzta elő a telefont a zsebéből, és mélyen a szemembe nézve szólt bele.
- Hello Patrick. Lexi most nem ér rá.
Patrick valószínűleg rákérdezett a távollétem okára, Eric következő válaszából ez egyértelműen ki derült.
- Igen, alszik. Kimerítette az éjszaka.  – Úgy hazudott mintha könyvből olvasná.
Láttam a szemén, élvezi, hogy zavarba hozhat.
- Az alvás volt a legutolsó, ami eszünkbe jutott. - Hogy lehet ennyire nagyképű és hazug?
Eric gyorsan meggyőzte Patric-ket, aki gondolkodás nélkül bevette, a végig szeretkezett az éjszakáról szóló mesét. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt a nemtetszésemnek hangot adhattam volna, Eric tenyerét a számra szorítva fojtotta belém a szót.
- Egyébként már akartunk szólni, Lexi nem utazik haza…
Ismét Patrick magyarázott valamit.
- Ne aggódj, majd én intézkedem a hazaútjáról, nyugodtan visszarepülhetsz ma este.
Ma este? Ez nem lehet igaz! Eric most akadályozta meg a hazajutásomat. Ez már valóban revansot kíván.
A számat ugyan befoghatta, de kezem és a lábam szabadon maradt. Erre nem gondolt ez az öntelt hólyag, én pedig ezt azonnal ki is használtam. A karomat meglendítve a hasába bokszoltam, mire ő fájdalmasan felnyögött.
Na ebből hogy magyarázod ki magad?
A nyögés Patrick figyelmét sem kerülte el.
- Nekimentem a dohányzóasztalnak. Nem… Még nem, de amint felébred, átadom az üzeneted… Hamarosan jelentkezünk… Jó utat.
Csoda, hogy nem szakadt rá a mennyezet.
- Aha, szóval durvulunk? – nyögte fájdalmas mosollyal az arcán.
- Örülj, hogy nem váltottam be a fenyegetésemet – emlékeztettem a kocsiban történtekre.
- Képes lennél, életem hátralévő részére egy templomi kórusba száműzni?
- Miért ne? Megérdemelnéd.
- Nem hiszem, hogy valóban ezt akarnád. – Hajolt fölém, testével csaknem a kanapéhoz szegezett. Vágyának kemény bizonyítéka a csípőmnek nyomódott.
- Szeretlek Lexi. Mi képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni. Jó páros vagyunk az ágyban is. A szex eszméletlenül jó veled. Imádom, amikor benned vagyok, azt amikor vadul magadhoz rántasz szinte könyörögve, hogy mélyebben és gyorsabban mozogjak benned. Attól pedig végképp elveszítem a fejem, amikor hangosan sikoltozol élvezettől.
- Erről nem akarok beszélni. Ennek a társalgásnak semmi értelme! Nem lesz köztünk szex. Jobban teszed, ha kezded hozzászoktatni magad ehhez a gondolathoz.
Az arcom pillanatok alatt lángba borult. Eric olyan témát hozott elő - szándékosan – amely fölött nem lehet, könnyen elsiklani. Engem sem hagyott hidegen. Megremegtem, és zavaromban önkéntelenül kinyújtottam a lábam, ami közben véletlenül súrolta Eric meztelen lábszárát. Az ártatlan érintésre forró bizsergés futott végig a testemen.
- Lehet, viszont a témája annál izgalmasabb. - Eric szélesen mosolygott. Tisztában volt vele, mit váltottak ki belőlem a szavai. - De nem bánom, legyen, ahogy kívánod… - felelte rekedten, aztán felállt, és a homlokomra adott puszi után, kimért léptekkel a lépcső felé indult. A lépcső előtt egy pillanatra megállt, majd a legszexisebb mosolyát rám villantva hozzátette - legalábbis egyelőre…

Az erotikus töltetű párbeszédünket követően, úgy éreztem megfojt a ház levegője. A szabadba vágytam. Hallottam a hálószoba ajtajának csapódását, majd nem sokkal ezután, ahogy a fürdőben megnyitják a csapot . Az órámra pillantva, meglepetten állapítottam meg, milyen gyorsan eltelt a nap. A panziót kilenc óra tájban hagytam el, több mint egy órán keresztül bujkáltam Eric elől, nagyjából három óra telt el utazással, rövidesen pedig az első csillagok is megjelennek az égen. Én pedig, még egy falatot sem ettem. Ezt a gyomrom hangos méltatlankodással adta tudtomra. A nappaliból átsétáltam a konyhába, hogy szemügyre vegyem az élelmiszer készletet. Ebben az egyben nem kellett csalódnom. Gyorsan megtaláltam minden hozzávalót a vacsorához. Miután elkészítettem a tört krumplit, bepaníroztam a húst és beraktam a sütőbe, írtam egy cetlit Ericnek, ezután hatalmas – megkönnyebbült – sóhajjal lenyomtam a kilincset.

Nem mertem mélyen bemerészkedni az erdőbe, lévén, hogy nemsokára rám esteledik, és persze tartottam attól is, hogy esetleg eltévedek, ezért nem messze a ház felé vezető ösvénytől, ültem le egy kidőlt farönkre. A friss, tiszta levegőből nagyokat szippantottam, melynek következtében egy időre sikerült megfeledkeznem Ericről és vele együtt, minden nyomasztó gondolatról. Sajnos, nem sokáig élvezhettem ezt a nyugalmat. A sötét erdőben való sétának, még a gondolatára is kirázott a hideg, így még mielőtt eltűnt a nap a látóhatáron, visszaindultam a kis házhoz.

Ericre a konyhában találtam rá. A konyha, úgy mint a többi helyiség is igencsak aprócska volt. Asztal gyanánt egy gránittal borított pult, ülőalkalmatosságként pedig a pult mindkét oldalán egy- egy bárszék szolgált. A konyhába belépve kellemes meglepetés fogadott. Amíg az erdőben sétáltam, Eric megterítette az aszalt, kiszedte egy tálra a krumplit és a húst, ezen felül még hangulatfényről – egy a pult közepére állított vörös gyertya - is gondoskodott. A vacsora kellemes, oldott hangulatban telt. Kerültük a kínos témákat, a személyeskedést, mondhatni úgy ültünk ott mint két jó barát. A vacsora végeztével Eric felpattant és a hűtőhöz indult.
- Mit szólnál egy kis pudinghoz? – érdeklődött.
- Milyen ízű?
- Kókuszos
- Nagyszerű. Jöhet.
Eric egy kis tálkával tért vissza, de ahelyett hogy visszaült volna a helyére, a széket áthúzta az én oldalamra, ezután közvetlenül előttem ült le ismét.
-  Miben sántikálsz? - kérdeztem rosszat sejtve.
-  Megetetlek...
-  Nem kell segítség! Megy az egyedül is.
-  De így kényelmesebb. Mindössze annyit kell tenned, hogy időről időre kinyitod a szádat.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a számba tegyen egy kanállal. Felséges volt! Krémes és édes, pont olyan, ahogy szeretem. Aztán váratlanul a száját éreztem meg a kanál helyén, s a következő pillanatban már a nyelve is ajkaim közé hatolt - mintegy a rajtuk és mögöttük megbújó édesség után kutatva.
- Tényleg nagyon finom - szólalt meg csillogó szemmel, megismételve az előbbi játékot.
Testemet szűnni nem akaró, forró borzongás járta át.
- Kérlek, hagyd ezt abba!  - sóhajtottam.
- De hiszen érzem, hogy jólesik... Mondd csak, miért nem vágunk egyszerűen bele?
- Micsodába?
- A közös életünkbe...
- Tessék? – kiáltottam fel. Azt hittem rosszul hallottam.
- Kicsim, költözz hozzám! Ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Szeretlek, te is szeretsz engem. Szóval, akkor miért is ne?
Dermedten pillantottam rá.
- Nem Eric, te csak hiszed hogy szeretsz engem!  - feleltem reszkető hangon. – Ha valóban szeretnél, meg sem fordul a fejedben, hogy akárcsak egy éjszakára is mást keress.
Eric letette a pudingos  tálat az asztalra, majd gyengéden végighúzva ujja hegyét, cirógatta meg az arcomat.
- Tiszta szívemből szeretlek, és nincs még egy ember a világon, akiben annyira bíznék, mint tebenned.  Ráadásul nagyszerűen megértjük egymást az ágyban...
- Gondolod, hogy az összeköltözés megoldaná minden problémánkat?
- Hidd el, jól meglennénk…

Volt  idő, amikor mindent megadtam volna egy ilyen ajánlatért.  Most
azonban már  egészen más volt a helyzet.
- Ne haragudj, de ez így nem megy. Nem akarom feladni az otthonomat. - Közöltem vele lemondó arccal.
Jelen pillanatban a kapcsolatunk meglehetősen ingatag lábakon állt, amiből Eric jó szándékúnak hangzó javaslata sem jelentett kiutat. Nem mertem a biztosat a bizonytalanért kockáztatni.
- Köszönöm, de nem élek az ajánlatoddal…
Eric arcán mélységes fájdalom suhant át, látszott rajta, hogy nem számított elutasító válaszra.
- Vedd úgy, hogy ezt meg sem hallottam! Hamarosan újra meg foglak kérdezni, akkor viszont sokkal nyomósabb érvekkel állok majd elő és nem fogadok el nemleges választ.

42. Fejezet A Házikó

Miért? Miért épp velem történik mindez? Mintha valaki átokkal sújtana. Egy átokkal, amely bőkezűen osztogatja a pofonokat. Az élettől újabb keserves leckét kaptam. Megtapasztalhattam milyen érzés, mindössze néhány óra leforgása alatt, a mennyből a pokolba kerülni.

A fájdalom, ami összeszorította a szívemet, egyre elviselhetetlenebb volt. Könnyek égették a szemem és sírás fojtogatta a torkomat. Önkontrollt erőltetve magamra, sétáltam el a recepciós lány előtt, nem akartam, hogy bárki is szemtanúja legyen a bensőmet marcangoló kínnak. Remegő kezekkel nyitottam ki a szobám ajtaját, majd abban a pillanatban ahogy becsukódott mögöttem, a lábaim összecsuklottak, testemből elszállt minden erő és lassan lecsúsztam a földre a fal mentén. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem…

Másnap reggel ébredéskor először azt sem tudtam, hol vagyok, kábán ültem fel, és dörzsöltem meg a szemem. Tekintetem végighordoztam a szobán, és abban percben, ahogy tudatára ébredtem, nem a saját szobámban és nem a saját ágyamban fekszek, az emlékeim is  fokozatosan kezdtek visszatérni. Az utazás, a koncert, Eric aljassága és végül a menekülésem. Pillanatok alatt világossá vált, a tegnap történteket nem csak álmodtam. Nem, ez a kíméletlen valóság...

A apró fürdőszobából, motoszkálás zajai ütötték meg a fülemet. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy azon nyomban megfeledkezzek a nyomasztó gondolatokról és végleg kirepüljön az álom a szememből. Villámgyorsan kiugrottan az ágyból majd óvatosan, mondhatni settenkedve lépdeltem az a zajforrás irányába. Már szinte a kilincsen volt a kezem, amikor az ajtó feltárult és Eric vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- Még van képed ide jönni? - kiabáltam reszketve az felindultságtól. – Nem volt elég a tegnapi kis akciód?
Nem fért a fejembe, hogy volt mersze titokban belopózni a szobámba… Ennyire vastag lenne a bőr a képén? Nincs benne semmi szégyenérzet?
Eric egy röpke pillanatra, bosszúsan felhúzta a szemöldökét, majd mintha mi sem történt volna, az ablakhoz sétált.
- Öltözz fel! – A hangja nem tűrt ellentmondást. Csak kívülről tűnt nyugodtnak. Arcán és nyakán megfeszülő izmai, is zaklatottságról árulkodtak.
- Te nekem nem parancsolgatsz. Mi már végeztünk egymással. – rivalltam rá, mire ő egy szempillantás alatt magához rántott és karjaimat a hátam mögé feszítve, dühtől szikrázó tekintettel, mélyen a szemembe nézett. – Tévedsz, Mi még korántsem végeztünk egymással. És be is fogom bizonyítani. Kapsz öt percet, hogy felöltözz. A kocsiban várok rád!
Csak szeretnéd! Tőlem akár ítéletnapig is aszalódhatsz a nyamvadt kocsidban. – morogtam magamban. Öltözködés közben, azon agyaltam, hogyan tűnhetnék el észrevétlenül. Eric mielőtt elhagyta a szobát, az ajtóban megállt, és a szavaival porrá zúzta, szökésről szőtt terveimet.
- Arról pedig ne is álmodj, hogy megszöksz előlem. Amíg aludtál, magamhoz vettem az irataidat, a telefonodat, és a pénztárcádat is.

Soha nem láttam, még ennyire határozottnak. Ez nem az az Eric volt, akit a nyáron megismertem.
Az imént nem egy huszonéves srác lépett ki az ajtón, hanem egy ízig-vérig férfi, aki pontosan tudja mit akar és akivel jobb nem ujjat húzni. Akármennyire is haragudtam rá, azt azért el kellett ismernem ez a változás nekem is imponál. Tetszik, a magabiztos fellépése.

Miután kicsit felfrissítettem magam, magamhoz vettem a hátizsákom és bezártam az ajtót, elindultam a földszintre, hogy leadjam a kulcsot. Félúton a szobám és a recepció közt, jutott eszembe, hogy Eric az irataimmal együtt a pénztárcámat is magával vitte, ezzel pedig iszonyatosan kínos helyzetbe hozott. Hogy a francba fogom kifizetni a számlát? Gőzöm sem volt róla, hogy fogok ebből kimászni.

A recepcióhoz közeledve, a kezem ökölbe szorult a szemem elé táruló látványtól. Míg én amiatt idegeskedek, hogyan magyarázom ki magam, ebből a felettébb  kínos szituációból, addig  őurasága kedélyesen cseverészik és autógrammokat osztogat.
- Hogy pukkadnál meg! – szaladt ki a számon, önkéntelenül, mire minden jelenlévő rám kapta a tekintetét. Nagy levegőt véve – Ericet egy pillantásra sem méltatva – léptem a recepcióhoz, átadtam a kulcsot és már kezdtem volna a magyarázkodást, amikor a hölgy egy „Csak ne bízd el magad, hamarosan úgyis dobni fog” mosoly kíséretében, közölte:
- A mi drága Eric-ünk már rendezte a számlát.
Mostmár értem, hogy jutott be a szobámba – gyúlt világosság hirtelen a fejemben. – Elég volt csupán egy mosolyt villantania, a recepción álldogáló leányzóra, és ő máris itta minden szavát. Így nem is csoda, hogy megkaparintotta a pótkulcsot.

Gyilkos pillantások kereszttüzében léptem ki az ajtón. Az ünnepelt popsztár, pedig abban a biztos tudatban, hogy a parkolóban fogom várni, mint valami pincsikutya, tovább vihorászott a pultnak támaszkodva. A végtelenül megalázó helyzet után, úgy éreztem, nem bírok tovább egy percet sem a közelében. Nem érdekelt, hogy elvette az irataimat a telefonomat és a pénzemet. Legyen vele boldog. Ha sikerül eljutnom Patrick szállodájáig, nyert ügyem van. Eric nem tudja, hogyan és miképp érkeztem az országba, így nem tud Patrick-ről sem, ez viszont számomra most igen nagy előny.

A gyors elhatározást, tett követte. Futva tettem meg az utat, az utca végéig. Egy járókelő útbaigazítását követve, - mily nagy szerencse, hogy második anyanyelvük az angol -  indultam el a szálloda felé, s közben többször is beugrottam a kapualjakba, amint gyanús, az Ericéhez hasonló járművet pillantottam meg. Közeledve a célom felé, egy kereszteződésben, minden zsigeremben megéreztem Eric jelenlétét. Csupán egy pillanatra feledkeztem meg az óvatosságról, de ez a másodpercnyi kiesés is elég volt ahhoz, hogy észrevegyen.
A gyalogátkelőnél vártam a szabad jelzésre, míg ő az orrom előtt hajtott el. Hiába álltunk, vagy húszan a járdán, biztos voltam benne, hogy meglátott. Amint a lámpa zöldre váltott, rohantam át a zebrán. és azt tettem, amit, néhány perc alatt legkevesebb hatszor – beugrottam a soron következő kapualjba. Ezt rövid idő alatt művészi tökélyre fejlesztettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy el-el tűnögetek. Ahogy arra számítani lehetett, Eric fekete BMW- je, alig néhány perc múltán ismét feltűnt, csakhogy rossz irányból – egyirányú forgalom, megspékelve egy lerobbant autóval - melynek hála én kerültem helyzeti előnybe. Ezt az előnyt, nyomban ki is használtam, így amíg ő türelmesen várakozott, előbújtam rejtekemből és emelt fővel elsétáltam mellette. A hátamban éreztem, dühtől izzó pillantását és bevallom, soha nem élveztem még ennyire, hogy húzhatom egy pasi agyát.
A szálloda körvonalai már látszottak a távolból, de még egy akadály előttem állt. Nevezeten a park, amin átvágva, közvetlenül a szálloda előtt kötök ki. Éber tekintettel lestem Eric kocsiját, mialatt a park bejárata felé igyekeztem. Szerencsére, a fekete BMW- nek nyoma sem volt. A megkönnyebbüléstől hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. A bujkálás, mely állandó elővigyázatossággal párosult kifárasztott. Lerogytam az egyik padra, hogy egy picit kifújjam magam, de alighogy szusszantam néhány lélegzetvételnyit , egy kb. tíz főből álló leánycsapat jelent meg nem messze tőlem. Svédül beszéltek, de nyelvtudás ide vagy oda, Eric Saade nevét így is megértettem. Nem kellett Einsteinnek lennem, ahhoz, hogy tudjam, újabb rajongókkal hozott össze a sors, és nagy valószínűséggel, rövidesen imádatuk tárgya is meg fog jelenni a színen. Utóbbi következtetést a heves gesztikulálásból és a bejáratot fürkésző tekintetükből vontam le.

Tudtam, villámgyorsan el kéne húznom innét, ha nem akarok Eric-kel összefutni, de képtelen voltam rászánni magam az indulásra. Úgy határoztam, bőven elég akkor szednem a sátorfámat, ha Eric feltűnik.
Azt pedig a lányok viselkedéséből úgy is észreveszem. Eltelt öt, majd tíz perc, de semmi. Eric sehol.
A lánycsapat szétszéledt, nem sokkal ezután én is felszedelődzködtem.
- Élvezted a macska – egér játékot? – szólalt meg egy hang – Eric hangja - a fülem mellett, majd választ sem várva, megragadta a karomat és maga felé fordított.
Egy pillantás az arcára és tudtam, ezúttal túl feszítettem a húrt. Gyönyörű barna szemeiből sütött a harag, mondhatni szikráztak a dühtől.
- Hogy találtál meg? - motyogtam megsemmisülten.
- A kocsiból láttam, hova igyekszel.
- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. – Be kell mennem abba a szállodába.
- Miért? Vár ott valaki téged? – A szorítás a karomon egy pillanatra sem lazult. A hangja sem kecsegetett semmi jóval.
- Patrick! – Na, erre mit lépsz?
- Ő hogy jön a képbe?
Nocsak! Elbizonytalanodott?
- Patricknek köszönhetem, hogy itt vagyok.
- Kifizette a repülőjegyed? Önzetlenül? Na ne nevettess! - Létezik, hogy egy meleg pasira féltékeny?
- Nem, meg kellett dolgoznom érte…
A beszélgetés arra a rövid időre -  amíg a kocsihoz értünk, amit egy a park melletti kis utcában állított le - megszakadt.
- Mesélj! Mit várt tőled ezért az útért. – Szólalt meg ismét, miután besorolt a forgalomba.
- Egy hatalmas ocsmány pókot kellett elviselnem és a kezemben tartani, egy sorozatfotó erejéig. Leküzdöttem a félelmemet és az undort, azért hogy veled lehessek.
- Miattam? – próbálta megemészteni a hallottakat.
Arcáról lefagyott a gúnyos mosoly.
- Igen! Miattad! Csakis azért, hogy meglephesselek. – A szemem könnybe lábadt, de nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért, ha komoly erőfeszítés árán is, de visszanyeltem a könnyeimet.
- Miattam! – ismételgette elgondolkodva. Arcán fájdalom suhant át, gyönyörű barna szeméből eltűnt a csillogás. – Én pedig elszúrtam.
- De el, ám – Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni.
A kettőnk közt lezajlott beszélgetés, olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak akkor vettem észre, hogy elhagytuk a várost, amikor ráhajtottunk az autópályára.
- Eric… Azonnal fordulj vissza! – parancsoltam rá.
- Kicsim…Egy autópályán nem lehet forgolódni.
- A következő lehajtónál fordulj vissza…Haza kell mennem. – suttogtam kétségbeesetten.
- Sajnálom kicsim, de nem engedlek el addig, amíg nem beszéltünk egymással – Ujjával végigsimított a kézfejemen. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.
- Itt is beszélhetünk.
- Nem.  – Eric ragaszkodott a tervéhez, amitől semmi és senki nem tántoríthatta el. - Nyugodt körülmények közt. A hely, ahova most megyünk tetszeni fog neked. Ezt garantálom.
- Eric, értsd meg, nem maradhatok – fogtam könyörgőre a dolgot, bár tagadhatatlan, hogy lelkem mélyén vágytam a kettesben töltött napokra. A remény apró szikrája, felcsillant előttem. Talán még nincs minden veszve?

Nem kaptam választ. Úgy tűnt jó darabig nem szándékozik megszólalni. én pedig hogy kicsit eltereljem a figyelmemet róla és a tegnap történtekről a  szélvédőnek támasztva a fejem, figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Eric a sűrű erdővel szegélyezett útra összpontosította minden figyelmét. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek.

Rövidesen elhagytuk az autópályát, majd egy jó óra elteltével, egy pici, de tüneményes házikó előtt állította le a kocsit. Első pillantásra bele szerettem, ami Eric figyelmét sem kerülte el.
- Kicsim, gyere megmutatom belülről is. – karját gyengéden a derekamra fonva, terelt be az aprócska előtérbe, majd onnét tovább a konyhába, a fürdőszobába és legvégül a ház egyetlen hálószobájába.
- Hogy tetszik? - Szemeiből olyan gyengédség sugárzott hogy válaszként pillangók százai kezdtek röpködni a gyomromban.
- Nem találok szavakat! – feleltem elragadtatottan.
- Én is ugyanezt érzem! Pontosan ezért tettem rá vételi ajánlatot.
- A tiéd? –  A meghatódottságtól elcsuklott a hangom.
Apró, finom érintést éreztem az arcomon, mintha csak egy gyengéd szellő cirógatott volna. Furcsán felemelő érzés kerített a hatalmába. Azt kívántam, bár soha nem érne véget ez a pillanat.
- Még nem… - Áthatón nézett rám, barna szemei ragyogtak. Két tenyerébe fogta arcomat, szemembe fúrta a tekintetét, és nagyon komolyan minden szót kihangsúlyozva, fejezte be a megkezdett mondatot:
De hamarosan a miénk lesz...Kettőnké.

41. Fejezet Elhibázott lépés

A feledhetetlen hét – melyben sok – sok szerelmes órában volt részünk, mondhatni ki sem keltünk az ágyból -  egykettőre véget ért és azon vettük észre magunkat, hogy eljött a búcsú napja. A hazautazásomat követő második napon, ismét beindultak a tánc és ének próbák, és rövidesen a koncertek is. A csapatom minden tagja, lázasan készült a Skanzenben tartandó, évadzáró nagy koncertre, amelyben helyet kaptak a Masqurade és Made of Pop album legnépszerűbb dalai is. A nap mint nap ismétlődő, éjszakába nyúló próbák, minden erőmet kiszívták. Esténként holtfáradtan – a koncertet megelőző két napban, pedig izomláztól elgyötörten - estem be az ágyamba. A fellépés napján a kelleténél tovább lustálkodtam az ágyban, próbáltam elodázni a felkelés időpontját, akkor még nem sejtettem, milyen katasztrofális napnak nézek elébe.

Mire nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elvonszoltam magam a fürdőbe, megszólalt a déli harangszó is. Most először fittyet hányva a koreográfus intelmeire – miszerint fellépés előtt csak könnyű ételek megengedettek, úgy mint saláta, müzli, párolt húsok, esetleg hal - első utam a a Mc’Donaldsba vezetett, ahol elpusztítottam egy adag sült krumplit, mellé pedig egy sajtos hamburgert. Na és persze a Kóla sem maradhatott ki. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok és rövidesen meg lesz ennek a böjtje, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek.
A délután villámgyorsan eltelt. Öt órakor megnyíltak a kapuk, és csak úgy özönlött be a rengeteg ember. Első ránézésre is feltűnt, sokkal többen jöttek el most, mint a nyári koncertre.
Egy utolsó hang és fénypróbát követően, elindultam az öltözőmbe, ahol a hangulatomnak megfelelő fekete felsőt és  farmert kaptam magamra. Ugyanis időközben fellázadt a gyomrom a zsíros kaja miatt, és ha ez még nem lett volna elég, Lexi hiánya is kezdte az elviselhetetlenség határát súrolni.


Abban a  pillanatban ahogy felcsendültek a már unalomig játszott Masqurade dallamai, felvettem az aranyszínű maszkot és elindultam a színpad felé, ahol Alex és Kevin, előzőleg már megteremtették az alap hangulatot. A közönség szokás szerint hangos sikoltozással és őrjöngéssel fogadta a belépőmet. Máskor az üdvrivalgás felvillanyoz és büszkeséggel tölt el, most viszont ezek az érzések elmaradtak. Boldog mosolyt kényszerítve az arcomra, emeltem a számhoz a mikrofont, és kezdtem bele a dalba. Egy laikus szemlélő szemében, boldognak és örömtelinek tűnhettem, pedig belül nem éreztem mást csak kongó ürességet. A közönségem is csak azt látta, amit én láttatni akartam velük. A második versszaknál – egy megmagyarázhatatlan erő hatására, amely mint a mágnes vonzott - indultam a színpad L alakú kiszögellése felé, ahol még abban a percben kiszúrtam a rövid, barna hajú lányt, aki a haját leszámítva a megszólalásig hasonlított Lexire. Ha nem tudom biztosan, hogy Lexi Angliában van, még abba a hitbe ringatom magam, persze tévesen, hogy Ő a titokzatos lány. Csakhogy ennek lehetőségét nyomban el is vetettem, amint felidéztem a beszélgetés perceit.
Nem sokkal a Skanzenbe való érkezésem után, hívtam fel, mert pokolian vágytam arra, hogy hallhassam a hangját.
- Szia szívem. Nagyon Hiányzol – Szóltam bele, miután felvette a telefont.
- Szia! Te is nagyon hiányzol nekem – Szavai megdobogtatták egyszersmind melegséggel is töltötték el a szívemet.
- Most éppen mi jót csinálsz? – Hülye kérdés, de jobb e - percben nem jutott eszembe.
- Fekszem az ágyon – Na, ez az amit nem kellett volna megemlítenie. A szemem előtt képek sorozata villant fel, mégpedig olyan képeké, melyeket egy férfi és nő az ágyban művelhet. Elég csupán egy véletlenül elejtett utalás és máris úgy gerjedek mint egy villany pózna. De ezt egyes egyedül Lexi, képes kiváltani belőlem.
- Szívesen lennék most melletted… Megmasszíroználak .- A vágy, hogy mellette lehessek, őrült erővel tört rám.
- De jó is lenne… - sóhajtott fel halkan de egyben kihívóan is, majd gyorsan az esti koncertemre terelte a szót.
- A Skanzenben lesz ma fellépésünk. Ott ahol az első randink volt. Bárcsak te is itt lehetnél – Mit meg nem adtam volna, hogy ezen az estén ő is itt lehessen velem?
A beszélgetésünknek Sam felbukkanása vetett véget.

A fellépés során, gondolataim minduntalan visszatértek a barna hajú lányhoz. Egy percre sem tévesztettem szem elől.
Meg akartam ismerni, érinteni, csókolni. Megbabonázott, elbűvölt, így ismeretlenül is. Észveszejtően festett a hímzett farmerban és kabátban. Mellének domborulatait és combjainak kecses ívét, kiemelte a testére feszülő ruha, én pedig mint egy kis taknyos tini, nyálcsorgatva bámultam gyönyörű testét.

Egy hang a fejemben azt skandálta – Hé Eric, Gondolj Lexire, ő szeret téged és Rád vár. De villámgyorsan elhallgattattam a lelki ismeretemet. Úgy döntöttem a bűntudatommal ráérek később is elszámolni. Ezúttal a vágy, hogy a barna lány közelébe kerülhessek mindennél – még a Lexi iránt érzett  szerelmemnél is erősebbnek bizonyult. Az értelem fölött a vad férfias ösztönök vették át az irányítást és izgatottan vártam, hogy a koncert végén, valamilyen ürüggyel megszólíthassam.

Megkönnyebbülten, borzongató várakozással énekeltem és táncoltam végig a záró számot, majd miután elült a tapsvihar és lassan kezdett szétszéledni a tömeg, rohantam az öltözőbe. Kis híján letéptem magamról a fellépő ruhát, öt perc elteltével pedig már a kocsimban ülve a kijáratot lestem. A barna hajú lány az utolsók között távozott a Skanzen területéről és nagy mázlimra, gyalogosan indult el a belváros irányába. Ismertem a várost mint a tenyeremet, így azt is tudtam, hol vághatok elé.
Egy kisebb mellékutcában, végre támadásba lendülhettem. Lehúzódva az útpadkára, figyeltem mikor fordul be az utcába, és amint elhaladt a kocsi mellett, kinyitottam a kocsiajtót és megtettem, amire azóta vágytam, mióta megpillantottam: megszólítottam. Az anyanyelvemre nem reagált, ezért az angollal próbálkoztam és láss csodát az az ismeretlen lány megtorpant, én pedig a pillanatnyi habozását kihasználva, mellé léptem.
- Tudom, most azt kérdezed magadtól, miért követtelek és vajon mit akarok tőled? – kezdtem bele a nagy monológomba – Mi még nem ismerjük egymást, de mint látod, azon vagyok, hogy ezen az állapoton változtassak. Első lépésként szeretném felajánlani a kocsimat és vele együtt sofőri szolgálataimat. Elfogadod?
- Igen – felelte halkan.

Siker! Máris egy lépéssel közelebb kerültél a meghódításához. Azonban több dolog is nyugtalanított.
Egy: Az ismeretlen lány is angol, és a hangja is hasonlít Lexiéhez.
Kettő: Miért van olyan érzésem, hogy Lexi ül mellettem és életem legnagyobb baklövését készülök elkövetni?

Az est folyamán rövid idő alatt, immár másodszor söpörtem agyam legtávolabbi zugába, az aggodalmaskodó gondolatokat és magyaráztam egyszerű paranoiával a különös egybeeséseket.

A szemem sarkából figyeltem minden rezdülését. Feszengett mellettem, szemmel láthatóan kínosan érezte magát. Én is, de egészen más okból feszengtem: a nadrágomban dúló vihar miatt. Iszonyatosan nehéz volt visszafognom magam a közelében. Amennyiben csakis az ösztöneimre hallgatok, megállok egy sötét félreeső utcában és azon nyomban rávetem magam. Csakhogy, ha úgy vesszük, mi ketten idegenek vagyunk egymás számára – még ha sokszor olyan érzetem is kelt bennem, mintha közelről ismernénk egymást. Mégpedig nagyon közelről.

Nem sokkal azután, hogy  a névtelen lány, elmondta a címet, ami jelen esetben egy a lakásomhoz közeli panzió volt – rövidesen úton is voltunk a szállása felé.
- Elárulod a neved? – furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Mandy. – Tisztán csengő hangja éppúgy elvarázsolt, mint gyönyörű, formás teste.
- Szép, akárcsak a tulajdonosa.
- Eric, valóban szeretném tudni, miért jöttél utánam és a mi a célod ezzel bájcsevellyel.
Mandy szemében egy röpke pillanatra a harag szikrája gyúlt fel, a felindultságából azt szűrtem le: Ez a lány, azért haragszik rám, mert úgy véli, - és valljuk be, jól -  egy éjszakás kalandot akarok tőle. Ezt gyorsan meg kell cáfolnom, még mielőtt faképnél hagy, és kárba vesznek az eddigi erőfeszítéseim. Ő egy kellemes kaland semmi más. Szeretem Lexit, viszont ennek a lánynak lehetetlenség ellenállni.
- Másra sem tudok gondolni, mióta megláttalak a koncerten, mint rád. Éppen ezért szeretnélek jobban megismerni.

Időközben megérkeztünk a panzió elé. A kocsit a panzió melletti parkolóba kormányoztam és leállítottam a motort, ezzel is jelezve, részemről még nem ért véget az este.
- Van barátnőd? – szegezte nekem a kérdést, félig felém fordulva.
Erre mit válaszoljak? Ha az igazat mondom, elmenekül, ha viszont hazudok, fennáll a veszélye, hogy elveszítem Lexit. Bár ha jobban belegondolok, igen csekély az esélye, hogy Lexi tudomást szerezzen a félrelépésemről. Némi hezitálást követően, mélyen Mandy szemébe nézve kijelentettem:
- Nincs barátnőm.

Az események e perctől viharos fordulatot vettek. A hazugságom jutalmaként, hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Ezt miért kaptam? – néztem rá ledöbbenve. Ahelyett hogy a nyakamba ugrana, lekever egy jókora maflást.
- Mert hazudtál! – fújtatott dühösen.
- Mandy… – próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem vagyok Mandy… -
Ha szemmel ölni lehetne, én ott helyben meghaltam volna. A pofon és a lány gyűlölködése kötötte le minden gondolatomat, így csak jókora fáziskéséssel jutott el a tudatomig, amit a nevéről mondott „Nem vagyok Mandy”.  Nem csak én hazudtam, ő sem mondott igazat.
- Rendben, akkor most kezdjük újra. – megfogtam a kezét, hogy még csak véletlenül se menekülhessen el. – A nevem Eric Saade, énekes, dalszövegíró. Most te jössz.
Néhány másodpercnyi idegőrlő várakozás után, szólalt meg újra. Amikor kimondta a nevét, rögtön tudtam, helyrehozhatatlan hibát követtem el, amire nincs bocsánat.
- Alexandra Smith…Eric Saade exbarátnője....És ha most rögtön nem veszed le rólam a mocskos kezeidet teszek róla, hogy életed végéig szopránt énekelj, egy egyházi kórusban.

40. Fejezet Pókanyó & Sunny

Kihívás! De mégis milyen kihívás? Megbántottam és csak így tehetem jóvá. Látom az arcán, hogy élvezi a bizonytalanságomat. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak utolsó pillanatban vettem észre, amikor a terepjáró, egy elhagyatott földút felé vette az irányt. A kihalt tájat elnézve jeges félelem lett úrrá rajtam.
- Patrick, legalább azt árud el hova megyünk.
- Már elmondtam. Segítesz nekem egy megbízás teljesítésében. – Ezt hajtogatja, akárhányszor faggatózni kezdek.
Nem használ a szép szó, tehát ideje keményebb eszközöket bevetni.
- Állj meg, vagy kiugrom a kocsiból. - kiáltottam rá.
Velem nem packázhat senki. Valójában a hideg is kiráz az ugrás gondolatától, és csak remélhetem, hogy anélkül is sikerül szóra bírnom, hogy be kellene váltanom a fenyegetőzésemet.
- Türelem kis vadmacska. Két perc és ott vagyunk - fordult felém sejtelmes vigyorral az arcán.
Dühösen, kezeimet ökölbe szorítva, a sorsomba beletörődve dőltem hátra a kényelmes bőrülésben. Patrick egy roskadozó, legalább száz éves ház előtt állította meg a kocsit.
Mit keresünk mi itt? Egyáltalán mit lehet itt fotózni?  – tettem fel magamban a kérdést. Patrick pillanatokon belül meg is adta a választ az első kérdésre.
- Mindjárt besötétedik, úgyhogy mielőbb ki kell pakolnunk a felszerelést. Az UV lámpáknak is helyet kell még találnunk.
- Éjszakai felvételeket készítünk? Itt a szabad ég alatt?
A titokzatos mosoly, még e percben sem hervadt le az arcáról. Szemeivel a házat fürkészte, majd pár másodperc elteltével megindult a düledező épület felé. A tudatalattim újfent működésbe lépett, és azt sugallta, ez a fotózás, tartogat még meglepetéseket számomra. Mostanra bizonyossá vált, Patrick a legrosszabbat, elhallgatta előlem. Hátammal a kocsinak támaszkodva, figyeltem, ahogy minden irányból szemrevételezi a házat.
- Gyere ide. – intett a kezével.
Na, nem! Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.
- Innét, egy tapodtat, sem mozdulok addig, amíg el nem mondod, miért jöttünk ide… - makacsoltam meg magam.
Patrick idegesen a hajába túrva, gyors léptekkel, indult meg a kocsi felé, és két lépés távolságra tőlem megállt.
- Jól mondtad, éjszakai felvételeket készítünk, de nem a csillagos ég alatt, hanem bent a házban.
- Abban a roskatag kunyhóban?
Mi lehet ott, ami egy természet fotós figyelmét felkelheti? Érzem, hogy ott a négy fal között sötét titok lappang. A nyomasztó gondolatoknak, rögvest hangot is adtam.
- Még most sem adtál egyenest választ. Mi van abban a házban?
- Madárpókok…

Na, oké itt álljunk meg! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kudarcba fulladt találkozó után, még hallok Patrickről. Amikor megjelent a lakásom ajtajában, a legrosszabbtól tartva nyitottam ajtót.  Számtalan ötlet fordult meg a fejemben, még a becsületsértési pert sem zártam ki a lehetőségek közül, de meglépő módon, ahelyett hogy rám förmedt volna, munkaajánlattal állt elő. Most pedig itt vagyok, és ugyan soha nem voltam egy agytröszt biológiából, de arra még emlékszem az iskolában tanultakból, hogy a Tarantula Brazíliában és Venezuelában őshonos mivel ott biztosított számára az állandó páratartalom. Ebből mi következik?
Amennyiben valóban igaz lenne, amit állít, már régen csodaszámba ment volna, hogy itt a pusztában, terrárium nélkül életben maradt. Ennyire hülyének néz ez a pasas? Attól, hogy szőke vagyok, még nem kellene általánosítania. Habár mostanában többször is beigazolódott, nagy mestere vagyok az elhamarkodott következtetéseknek, így hát ajánlatos inkább meg sem szólalnom.
- Tudom mi jár a fejedben…Szöszi – indult el ismét a ház felé, ravaszul vigyorogva.
- Azt csak hiszed… Szépfiú – Nehogy már az övé legyen az utolsó szó.
Hűvös nyugalmat erőltetve magamra, követtem őt a házba, s közben próbáltam lelkiekben felkészülni, a rám váró megpróbáltatásokra. Félve, mondhatni reszketve léptem be az ajtón, s amint tettem egy lépést a ház belsejébe, a szemem elé tárló látványtól, még a szőr is felállt a hátamon. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas pókhálót. És legrémisztőbb az egészben, viszont az a „szörnyeteg” volt, ami prédára várva csücsült a háló középén. Patrick csupán rám akart ijeszteni és próbára akart tenni a madárpókos dumájával, de most még a beígért tarantulának is jobban örültem volna, mint a velem szemben leselkedő, hatalmasra nőtt példánynak. Szinte megfagyott az ereimben a vér, amikor az a förtelmes jószág, komótosan megindult felénk. Soha nem iszonyodtam a pókoktól, de ez a „valami”, olyan érzetet keltett bennem, mintha egyenesen egy horrorfilm közepébe csöppentem volna.
- Pat…rick – dadogtam ledermedve.
- Nyugi Szöszi! Ő jobban tart tőled, mit te tőle - fogta meg a karomat, mire ijedtemben felsikoltottam.
- Ezt a dögöt fogjuk fényképezni?
Istenem, hogy te mekkora marha vagy! Miért kérdezel olyat, amire egyértelmű a válasz. Már csak az a nagy kérdés, mit értett Patrick kihívás alatt!?
- Gyere, még sok dolgunk van, mielőtt belekezdünk. – rázott fel mélázásomból.
- Nekem milyen szerepet szántál?
- Vedd úgy hogy te vagy az asszisztensem.
- Mi lesz a feladatom?
- A kezem alá dolgozol. Kicseréled az objektív lencséket, figyelsz az UV fényre, és a te látod el élelemmel a pókot.
Az a bestia pedig mintha csak erre a kijelentésre várt volna, egy pillanatra sem véve le rólunk a gürü szemeit, elérte a háló szélét.
- Hiányzik a barátod? – váltott témát váratlanul Patrick.
Rettenetesen hiányzott Eric. Lassan két hete annak, hogy elutazott.  Persze tartottuk a kapcsolatot, napi szinten, telefonon és emailban is, de azt egyikünk sem tudta, mikor láthatjuk újra egymást.
- Igen, nagyon
- Kihívást említettem igaz? - vigyorgott rám rejtélyesen - Holnap Stockholmban lesz megbeszélésem…
- És? Ez mennyiben érint ez engem? - Utálom a félbehagyott a mondatokat.
Patrick tekintete ismét a pókra vándorolt, amelyből azonnal leszűrtem, az a bizonyos kihívás, összefüggésben van a padlón mászkáló nyolclábú szörnnyel.
- Ugye nem az, amire gondolok? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Attól függ, mire gondolsz.
- Testi közelségbe kell kerülnöm nyolclábú barátunkkal – böktem ki
Patrick mosolya felért egy igennel.
- Nem kötelezlek semmire, de ha úgy döntesz, van elég bátorságod, a feladat kivitelezéséhez, amivel engem is hozzásegítesz a tökéletes felvételekhez, nagyban megkönnyítve a munkámat, én is segítek neked… - itt néhány másodperc szünet következett – Velem jöhetsz Stockholmba, és meglepheted a szívszerelmedet.
Láthatom őt! Elutazhatok hozzá! – Ujjongtam magamban. Ericért lenyelem a békát. Bármit is kér Patrick, megteszem. Ilyen lehetőséget, nem hagyhatok elúszni.
- Rendben! Áll az alku!
- Jól meggondoltad? – nézett rám hitetlenkedve.
- Igen! Mond, mit kell tennem.
- Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk, mekkorára nőtt, pókanyó, a tenyeredbe kell venned, de mindezt csak a fotózás legvégén és legfeljebb egy, másfél percre.
Miután másodszor is megerősítettem Patrick-et az elhatározásomban, kipakoltuk a gépeket, és a tartozékokat, elhelyeztük a lámpákat, ezután megkezdődött az órák hosszat tartó fotózás. Egy idő után, már egyáltalán nem feszélyezett, sem, a pók sem az, hogy közben besötétedett és az összes fényforrásunk mindössze két, halvány fényű UV lámpa. A tudat, hogy hamarosan Erickel lehetek, adott erőt, hogy könnyedén átvészeljem az éjszakát. Hajnali egy óra körül, jött el az ideje a színrelépésemnek. A fogaimat összeszorítva hagytam, hogy Patrick a tenyerembe rakja az óriásira nőtt csúfságot, majd többször egymásután nagy levegőt véve, igyekezetem legyőzni a félelmemet. Emeld feljebb a kezed. Hajlítsd be az ujjadat…- záporoztak az utasítások, míg végül elhangzott, amire mindvégig annyira vártam – És… vége.

Amint bezártam magam mögött az ajtót az álmosság ólomsúlyként nehezedett rám. Mielőtt végleg elmerültem az álmok birodalmában, még beállítottam az ébresztőórát, és perceken belül aludtam is, mint a bunda.

Reggel nyolc órakor, - túlzás lenne azt állítani, hogy frissen és kipihenten - de annál nagyobb izgalommal, szálltam be Patrick mellé.
- Köszönöm, hogy magaddal viszel. – fordultam felé, hálatelt szívvel.
- Megdolgoztál érte… Szöszi…-  húzta pajkos mosolyra a száját.

Alig félórányi autókázást követően, Patrick egy kisebb, mit utóbb kiderült, magánrepülőtér parkolójában állította le a kocsit, majd miután magához vette a csomagjainkat, elindult a hangár felé, ahova, mint egy pincsikutya követtem őt.
- Most pedig bemutatom neked az én drágámat -  jelentette ki csillogó szemmel és sietős léptekkel megindult a hangárba, egy hófehér, kb. tíz- tizenöt méter hosszú, Cessna kisgép felé. – Alexandra ő itt Sunny, egy kisméretű, kéthajtóműves, Cessna Citation 307. Gyűlölök várakozni, és ki nem állhatom a zsúfolt reptereket, ezért vásároltam Sunny-t. Ő elrepít bárhová, akár a mennyekbe is.

Egy repülőgép, amit Sunny-nak hívnak, milyen meglepetéseket tartogat még számomra, ez a pasi?
- Pilóta is jár ehhez a csodagéphez? – csúszott ki önkéntelenül a számon.
- Itt áll előtted!
- Van egyáltalán olyan dolog, amihez nem értesz?
Le a kalappal Patrick előtt. Nem csak hogy a világ egyik legprofibb fotósa, és nagy állatvédő, még pilótavizsgával is rendelkezik.  Biztos vagyok benne, hogy tartogat még meglepetéseket a tarsolyában. Amennyire kezdetben ki nem állhattam, most annyira kedvelem. Jó barát és önzetlen, ami nagy szó, ha azt vesszük, hogy ő a felső tízezerbe tartozik. Milliomos, sikeres, és… na, jó meleg, De ez cseppet sem ront az összhatáson…

Négy órás repülőút után - hosszú hónapok elteltével – ismét Svéd földre léphettem. Patrick kitűnő pilótának bizonyult, mellette egy percig sem éreztem veszélyben magam. Nem sokkal a leszállást követően, már a szállásunkat intéztük. Pontosabban az enyémet, ugyanis Patrick már jó előre gondoskodott a szállásáról és lefoglalt magának egy lakosztályt a Hotel Inn-ben. Amikor szóba került ki hol tölti az elkövetkezendő két éjszakát, azonnal felajánlotta, hogy az itt tartózkodásunk idejére, beköltözhetek a lakosztály három szobája közül az egyikbe, de nem szándékoztam őt kihasználni, - így is a lekötelezettje voltam, hiszen nélküle, legfeljebb csak álmodhattam volna erről az utazásról - ezért kerestem egy árban és színvonalban is elfogadható panziót, Eric lakása közelében.
Miután elfoglaltam a szobámat, egy kezdett körvonalazódni a fejemben. Az ötletet, a Patrick által rám ragasztott, becenév adta. Nem is teketóriáztam sokat. Gyors zuhany és egy nagy csésze kávé után, kerestem egy a pénztárcámnak is megfelelő fodrászüzletet, ahol szerencsére, beszéltek angolul, és egy óra múltán, vállig érő, barna hajjal távoztam a szalonból. A panzió felé sétálva, egy hirdetőoszlopról Eric arca mosolygott rám, alatta a koncert helyszíne és dátuma, ami történtessen éppen aznapra esett. A panzióba visszatérve – svéd nyelvtudás hiányában - a recepciós hölgy segítségét voltam kénytelen igénybe venni, Néhány percnyi telefonálás és máris volt jegyem az esti koncertre. Választhattam, vagy a koncert előtt bemegyek a jegyirodába, vagy feláron kiküldik futárral a jegyet. Én az utóbbi mellett döntöttem. Alighogy visszatértem a szobámba, megszólalt a mobilom.
- Szia szívem. Nagyon Hiányzol – Hallottam meg szerelmem bársonyos hangját.
- Szia! Te is nagyon hiányzol nekem - A szívem a torkomban dobogott, a tudat, hogy este látni fogom, hihetetlen izgalommal töltött el.
- Most éppen mi jót csinálsz?
- Fekszem az ágyon – Ami, ha úgy vesszük, megfelelt a valóságnak, ha leszámítjuk, hogy ez az ágy, a lakásától ötutcányira volt.
- Szívesen lennék most melletted… Megmasszíroználak.- suttogta vágytól izzó hangon.
- De jó is lenne… - sóhajtottam álmodozón, s rögtön eszembe is jutott, az esti koncertje, így arról kezdtem faggatni.
- A Skanzenben lesz ma fellépésünk. Ott ahol az első randink volt. Bárcsak te is itt lehetnél – a hangjából és hangsúlyból is kiérződött, mennyire szenved a távolléttől.

Még pár percig beszélgettünk, és fájó búcsút vettünk egymástól. Pokolian nehéz volt megállnom, hogy ne leplezzem le az esti meglepetést. Fáradt voltam és elcsigázott, az átvirrasztott éjszakától, mégsem bírtam egy pillanatra sem lehunyni a szemem. Este hat óra tájban, talpig feketében (fekete hímzett farmerben és a hozzá tartozó ugyancsak hímzett farmerdzsekiben indultam el a koncert helyszínére.
A kígyózó sor, az első koncertet juttatta eszembe. Akkor Megannal és Katjával jöttem el, és a személyzeti bejáraton jutottunk be. Most azonban türelmesen végig kellett várnom a soromat, és ha nem is közvetlenül a kiugró rész előtt – ahol szegény a melleimet bámulta, és emiatt elakadt a szava is - de olyan helyre sikerült állnom, ahol biztosra vehettem, észre fog venni. Rövidesen megszólaltak a Masqurade első akkordjai, és mint akkor nyáron, ezen az estén is az aranyszínű álarc fedte az arcát. A dal második felénél, elindult a kiugró rész felé, majd tőlem két méterre a színpad szélén megállt. A múlt megismételte önmagát. Gyönyörű barna szemei fel-le cikáztak a közönség sorain - amit a maszkkal ügyesen álcázott, és pillanatokon belül magamon éreztem fürkésző tekintetét. A szívem szinte a torkomban verdesett, szabadulni akart, mint valami kalitkába zárt kismadár. Amikor tekintetem találkozott az övével, eszméletlen tűz gyúlt lángra a testemben. Mélyen egymás szemébe néztünk, tekintetünk összekapcsolódott, s akkor sem szakadt el egymástól, amikor elhajította a maszkot…