45. Fejezet Szükségem van Rád!

/Alexandra szemszöge/

- Ön Alexandra Smith? – lépett közelebb az idősebb rendőr.
- Igen. Uram.
- William Brands őrmester vagyok, a társam pedig Scott Meldon. – A kölcsönös bemutatkozást követően a legésszerűbbnek azt, ha behívom őket a lakásba.
A szívem mélyén éreztem, hogy a két rendőr megjelenése, kihatással lesz a jövőmre. Nem is olyan régen, egy filmben láttam hasonló jelenetet. Ebben a filmben a rendőrök, egy édesanyával közölték: meghalt a fia. A legszörnyűbb gyanú ébredt ekkor bennem. Most nálam, az én házamban, ismétlődik meg a filmbéli jelenet. Csakis a családomról lehet szó.
Kezem lábam remegett, a gyomrom, maroknyira szűkült, tudtam, hogy valami borzasztó dolognak kellett történnie.
- Alexandra, - szólalt meg újfent James, abban a pillanatban, ahogy leültem a kanapéra. A társa az ajtóban várakozott, míg James néhány lépésre tőlem állt meg – Morgan és Laura Smith…
Jézus Mária! A szüleim!
- Mi történt a szüleimmel? – vágtam a szavába. - Ugye nem…Ugye nem.
- Sajnálom Alexandra. A szülei tegnap este tragikus balesetben elhunytak Őszinte részvétem…

A rendőrök távozása után, még annyi erőm maradt, hogy felvonszoljam magam a szobámba. Tehetetlen bábként rogytam le az ágyra. A fájdalom acélpántként szorította a mellkasomat, a testemből elszállt minden erő. Nincsenek többé szüleim. Még csak el sem búcsúzhattam tőlük. Már soha nem mondhatom el nekik, mennyire szerettem őket. Tekintetem az éjjeliszekrényen álló, bekeretezett képre tévedt, amelyen még boldog családként öleltük át egymást. A szüleim boldog, önfeledt mosolya láttán, könnyek gyűltek a szemembe, majd néhány pillanattal később éreztem, ahogy a könnyek utat törnek maguknak a szememből, és lassan legördülnek az arcomon. A szüleim képét a szívemhez szorítva, beletemetkezve a bánatba, zokogtam. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, eláztatva a párnámat is. Amikor lassacskán elapadt a szűnni nem akaró könnyáradat, és némileg sikerült megnyugodnom, már biztosan tudtam, képtelen leszek ezzel a fájdalommal egyedül megbirkózni. Egyetlen ember van, aki most segíthet. És csak reménykedhetek benne, hogy szóba áll még velem...


/Eric szemszöge/


Egy újabb elcseszett nap. Ez már a hatodik csaj akit ágyba vihettem volna. – vágtam be magam dühösen a kocsiba - Mi a franc van velem? Bomba nő, bomba testtel, mégis visszautasítottam. Fáradságra hivatkozva. Röhej! Ki kell szabadulnom Lexi bűvköréből. Beszélnem kell vele újra. Képtelen vagyok addig becsajozni, amíg végleg le nem zárom a múltat. Férfi vagyok, egészséges vágyakkal és mégsem tudok élni vele. Ha nem lebegne folyton a szemem előtt Lexi érzéki teste és gyönyörű arca, már az első héten lefektettem volna a dögös kis vöröst aki a koncert után nyíltan meginvitált az ágyába. Ki kell vernem a fejemből. Ha a másnaposságra bevált a mondás: Kutyaharapást, szőrével. Miért nem válhatna be nálam is? A gyógyír pedig Lexi teste lesz. Újra meg kell őt kapnom. Így véget vethetek ennek az áldatlan állapotnak.
Azon a napon a parkolóban eszembe sem jutott vele szakítani, Csupán néhány hetet kértem, hogy átgondolhassam: mi legyen velünk. A kapcsolatunk azon az utolsó éjszakán fordulópontjához érkezett. Ez mindketten éreztük és tudtuk. A kapcsolat lezárása mellett Ő döntött. Amikor az arcomba vágta: eltűnik az életemből, elsőször azt hittem, így akar rám ijeszteni. Tipikus nő praktika. Tévedtem. Halálosan komolyan gondolta. Sajnos későn esett le a tantusz, így mire észbe kaptam, ő már eltűnt a szemem elől. Ha akkor gyorsabban kapcsolok, berángatom a kocsiba, keresek egy elhagyatott mellékutat és addig szeretkezem vele, amíg a döntését meg nem változtatja. Bár, ha jobban belegondolok erről még nem most sem késtem le. Ha meglátogatom, hasonló kocsit fogok bérelni, mint az enyém. Igen, ez egész jó ötlet.

Hazaérve első utam a hűtőhöz vezetett, ezután egy üveg hideg sörrel a kezemben letelepedtem az nemrég vásárolt fotelba. Nemcsak a fotel volt új. A lakás is amelybe alig egy hónapja költöztem be. Ebben a házba nő még nem tette be a lábát. A berendezésre nem jutott időm, így ezzel egy lakberendezőt bíztam meg, és el kell ismernem, jó munkát végzett. Erről a lakásról még Lexi sem tud. Vajon tetszene neki? Tessék! Már megint Ő!.Ez nem mehet így tovább. – töprengésemből a telefonom hangos csengése riasztott fel.
Döbbenten, egyszersmind hitetlenkedve néztem a kijelzőn a nevet. Gondolataim fogva tartója Vajon mit akarhat? Nem tűnt fel neki, mennyi az idő? Hajnali háromkor nem illik senkit zaklatni.
- Szia! Lexi. Netán elromlott az órád? – Nem bírtam ki, oldalvágás nélkül.
Nem jött válasz.
- Ne szórakozz velem. Nyögd ki, miért hívtál. – Úgy döntöttem, ha továbbra sem szólal meg, leteszem a telefont, függetlenül attól, hogy ő hívott.
- Eric! Szükségem van rád.
Mi ez? Valami rossz vicc? Mert ha az, én nem vagyok rá vevő.
- Lexi, utoljára kérdezem, mit akarsz tőlem - Kezdtem elveszíteni a türelmemet.
- Nincsenek többé… Jaj, Eric, miért pont velem történik ez?
Alig forog a nyelve. Összefüggéstelenül beszél. Csak nem részeg?
- Lexi, mennyit ittál?
- Semmit sem ittam. Egy kortyot sem. Pedig most nagyon rám férne.
Mi viselhette meg ennyire?
- Lexi! Most leteszem…
- Eric… könyörgök, ne tedd le.
- Nyugi! Mindjárt visszahívlak. Addig pedig próbálj kicsit megnyugodni.
Ki kell derítenem, mi folyik itt. Ez nem az a Lexi, akit én ismerek. Ez a lány, teljesen kikészült. De mitől?
Két perc várakozás után tárcsáztam a számát. Első csörgés után felvette.
- Köszönöm Eric – hangja remegése árulkodott lelkiállapotáról.
- Nincs mit! Most pedig, szeretném hallani, miért hívtál hajnalok hajnalán.
- Egy órája megjelent két rendőr a lakásomon…A szüleimet baleset érte…
Mondanom sem kell letaglóztak a hallottak.
Hosszú csend. Úgy tűnt nem képes folytatni. Nem is volt rá szükség. Ennyiből is leszűrtem a lényeget. Így már értelmet nyert mire mondta: Nincsenek többé. Rögtön tudtam, mit kell tennem.
- Szívem, pihenned kell. Ha másképp nem megy, vegyél be egy szem altatót. Te is tudod, hogy a neheze még csak ezután jön.
- Eric… Ha nagyon egyedül vagyok, azért néha felhívhatlak? – Szegény kicsi lány, mennyire kétségbe van esve.
- Persze bármikor…De felesleges.
- Felesleges…Mi..mi..ért? - hangja megtörten csengett, amibe belesajdult a szívem.
- Mert még ma nálad leszek…Az első géppel indulok, amire sikerül jegyet szereznem…

Amint sikerült Lexit rábeszélnem, a pihenésre, felhívtam a repteret megrendeltem a jegyet és egy füst alatt béreltem kocsit is. Az alvás ezek után szóba sem jöhetett, hiszen alig két órám maradt, hogy elérjem a korai reggeli menetrendszerinti járatot. A gép indulása előtt, Felhívtam Max-et.
- Hello Eric! Miben segíthetek ezen a korai órán?
- Ha megkérlek, ránéznél most Lexire?
- Persze! Miért? Történt vele valami? - Vajon miért nem lepett, meg hogy nem tud semmiről?
- Ma hajnalban, két rendőr a szülei halálhírével állított be hozzá.
- Atya Úristen! - Max-et sokkolták a hallottak. - Azt mondtad pár órája történt? Hogy nem vettük észre?
- Ha jól vettem ki a szavaiból, hajnali két óra körül járhattak nála.
- Aha. És mond csak, hogy a fészkes fenébe fordulhatott az elő, hogy te hamarabb tudtad, mint mi?
- Engem hívott fel.
Max közölte, elindult Lexihez. Hallottam, a bejárati ajtó jellegzetes hangját, majd Max lépteit.
- Lexi alszik, de nagyon rossz bőrben van.
Alszik ez jó hír.
- Kösz Max. Nemsokára indul a gépem. Legkésőbb délre ott leszek Glenfargban.

Kora délelőtt landolt a gép Glasgowban. A parkolóban, ahogy azt előre egyeztettem a kölcsönzővel, ott állt a bérelt terepjáró. A  repülőn, és a Glenfargba vezető úton is szünet nélkül Lexi körül forogtak a gondolataim.
Két hónapja nem láttam őt. Akkor a parkolóban nem épp a legnagyobb barátságban váltunk el. Akárhogy is van, most valóban szüksége van rám. Én pedig mellette leszek.

A városka házai, ismerősként köszöntek rám. Épphogy befordultam a kis utcába, melynek végén állt Lexi háza,a sarkon Max várt rám. Heves kézmozdulattokkal jelezte, álljak félre.
- Sandra, egész délelőtt vele volt. Egy falatot sem evett. Csak sír és sír. Megállás nélkül itatja az egereket. Rossz nézni, ahogy emészti magát…
A beszélgetésben beállt pillanatnyi szünet, arra engedett következtetni, ez volt a kisebbik rossz és a jéghegy csúcsa, csak most következik.
- Ismered a húgát?
- Mirandát? Persze.
- Az a nő, a velejéig gonosz…
Lám, lám. Ismét képbe került a boszi. Ezúttal vajon, mit követett el?
Max szitkozódott egy sort, mielőtt rátért a lényegre.
- A gonosz boszorka nem vesz részt a temetésen, mondván: Semmi kedve megszakítani a nyaralását, Bora Borán.
- Ezzel nem mondasz újat. Mit vársz egy olyan nőszemélytől, aki lenyúlta a nővére vőlegényét?
- Hogy az a megveszekedett…Csak kerüljön a kezem közé az a… – Max ontotta magából, az ízesebbnél ízesebb káromkodásokat.
- A temetést bízzátok rám. Mindenben Lexi segítségére leszek. – nyugtattam meg a még mindig hőbörgő, két méteres óriást.
- Nem tartalak fel tovább. Lexinek szüksége van Rád. – vigyorgott mind a harminckét fogát megvillantva. – Téged hívott, holott mi a közvetlen szomszédságában lakunk…Ezen jó lesz ha elgondolkozol. Csodálkozom rajta, hogy nem veszitek észre, ti egymásnak vagytok teremtve.

Max, jócskán adott gondolkodni valót. Viszont ezen ráérek rágódni majd akkor, ha túl leszünk a temetésen. Addig azonban, nem lesz egy nyugodt percem se. Most az első és legfontosabb, megakadályozni, hogy Lexi belebetegedjen a bánatba.

Türelmetlenül téptem fel a kocsi ajtaját. majd kettesével szedve a lépcsőfokokat, rohantam fel az emeltre. A hálószoba ajtaja, félig volt behajtva. Szívszaggató látvány tárult a szemem elé. Lexi az ágyon feküdt, kezében egy bekeretezett fényképet szorongatott. és ezt suttogta: Szeretek Apukám! Szeretlek Anyukám...


(Folytatás: Május 4. Péntek)