44. Fejezet. A sors kegyetlen játéka

Teltek-múltak a napok és bár Eric látszólag meg sem próbált közeledni hozzám, mégis mindent bevetett, hogy csupán a jelenlétével az őrületbe kergessen. A vérem csaknem felforrt, a látványtól, ahogy a házban félmeztelen felsőtesttel járkált előttem. Hát még amikor letelepedett mellém. Az volt csak aztán a kínzások netovábbja.  A fogamat összeszorítva, hatalmas önfegyelem árán sikerült, hű maradnom az elveimhez.
Ha azt hittem ennél rosszabb már nem jöhet, jócskán elszámítottam magam. A utolsó napon Eric már arra sem vette a fáradságot, hogy nadrágot vegyen fel. Reggelinél egy szál alsóban, fedetlen mellkassal ült az asztalhoz. Ekkor már közel álltam ahhoz, hogy elveszítsem a fejem. Nem mertem ránézni. Féltem, hogy ott helyben neki esek. Nem szabad észre vennie, mennyire szenvedek. – mondogattam magamnak, immár sokadszorra.
- Hogy aludtál? – szólalt meg, közvetlenül a hátam mögött. Szememet lehunyva hagytam, hogy a nyakamhoz a hajoljon.
- Köszönöm, mint a bunda. – A francokat! Egész éjjel le sem hunytam a szememet. Ez volt az pont, amikor elértem tűrőképességem végső határát. Villámgyorsan befaltam a sajtos omlettemet, s szinte menekülésszerűen hagytam el a konyhát. Eric hangos nevetése, még percekkel később is a fülemben csengett. Tudta nagyon jól, mi volt viharos távozásom oka.


A kínzásom persze ezzel még nem ért véget. A szakadó eső miatt, meghiúsult az egyetlen menekülési lehetőségem is. Eddig a napok nagy részét házon kívül, a környék felkutatásával töltöttük, de ezen a napon a rossz idő miatt, ez is kútba esett. Mindketten a ház fogságában rekedtünk. A köztünk pattogó szikrákról, így már lehetetlenség volt, nem tudomást venni. Csupán idő kérdése volt, mikor robban a bomba, aminek Eric is a tudatában volt, sőt egyenesen élvezte a kialakult helyzetet. A vigyor az arcán – amikor jó tíz perc elteltével megjelent a nappaliban, még mindig alulöltözve - is egyértelműen ezt sugallta.
- Úgy tűnik a mai napot, a házban kell töltenünk – nézett ki az ablakon sajnálkozó arcot vágva.
- Úgy tűnik… - motyogtam, s közben úgy tettem, mint akit nagyon leköt a szőnyeg mintájának tanulmányozása.
- Nemrég említetted, hogy szereted a horror filmeket – lépett a DVD lejátszóhoz – Itt kedvedre válogathatsz belőlük. Sikoly, Rémálom az Elm utcában… - sorolta a filmek címeit.
- Legyen a Sikoly. – Pontosan ez hiányzott most. Egy jó kis borzongás.
- A mozizás elengedhetetlen kelléke a pattogatott kukorica – ugrott fel váratlanul és rövidesen egy nagy tál csemegével tért vissza.
- Most pedig, ideje hogy kényelembe helyezzük magunkat – Hogy ő mit értett ez alatt? Még mielőtt alkalmam nyílt volna a tiltakozásra, laza mozdulattal a szőnyegre húzott, s a combjai közé ültetett. Karját a derekam köré fonta és elindította a filmet.
Alig jelentek meg az első filmkockák, Eric nyomban támadásba lendült az érzékeim ellen. Apró, leheletnyi puszik a nyakamra, véletlennek álcázott érintések, melyekkel kis híján az őrületbe kergetett. Egy idő után keze a combomra vándorolt. Természetesen ennyivel nem érte be. Nem sokkal később, kezei önállósítva magukat a pólóm alá csúsztak, majd ujjaival kis köröket kezdett rajzolni a hasamra. Nálam ekkor szakadt el a cérna. Ajkaimat összeszorítva fojtottam el, a torkom mélyéről feltörni készülő sóhajomat.
 Nagyjából a film felénél, megállította a lejátszást, s mire eljutott a tudatomig mire készül, már testével szorosan a szőnyegre nyomott.
- Lexi, nem bírom tovább! – fakadt ki - Valld be, neked is eleged van, ebből a barátosdiból.
Megtört a jég, szinte beleremegtem, amikor ujja hegyével lágyan végigcirógatta arcomat.  – Kérlek ne várakoztass tovább. Megbolondulok, ha nem érinthetlek meg. Ha nem kóstolhatom édes ajkaidat.

Többször is megpróbáltam válaszolni, de nem jött ki hang a torkomon. Végül feladtam, és némán bólintottam. Kétségbeesett erővel karoltam át nyakát, és olyan szilaj vággyal húztam magamhoz, ami számomra is új és félelmetes volt. Vak szenvedéllyel mélyesztettem körmömet a hátába. A mindent elsöprő vágy teljesen elvette az eszem. Legbelül ugyan a lelkiismeretem halk hangja még utoljára megszólalt, de ezt hamar elnémította a túláradó szenvedély. Forró ajkai a számra tapadtak, nyelve, vadul tört utat ajkaim közé, s míg nyelveink szenvedélyes táncukat járták, ujjai felfedezőútra indultak vágytól remegő testemen. Ahogy ujjai elérték a melleimet és végigcirógatták a bimbókat, melyek már így is fájóan meredeztek az ég felé, hangos sóhaj szakadt fel a torkomból. A melleimről lassan a hasam felé csúsztatta kezét, de nem állt meg, egyre lejjebb haladt, és mikor ujjai a combjaim közé vándoroltak, már tudtam, hogy maximálisan elvesztem. Csókunkat egy röpke pillanatra megszakítva – emelte fel a fejét és mélyen a szemembe nézett.
- Gyönyörű vagy.
Ő is villám gyorsan megszabadult a ruháitól és ismét mellém feküdt. Ajkunk forró, szenvedélyes csókban forrt össze. Éreztem sürgető vágyát, a combomon, s megborzongtam a gyötrő izgalomtól. Eric gyengéd csókokkal borított el nyakamtól a mellemig, aztán játékosan harapdálta a mellbimbóimat, melyek egyre keményebbek lettek. Miközben nyelvével a melleimet kényeztette, kezével végigsimított a csípőmön és a derekamon.
- Eric – Testemet lobogva égették a lángok, mintha el akarnának emészteni.
Eric megragadva mindkét csuklómat a fejem fölé szorította, így teljesen ki voltam szolgáltatva neki. De nem bántam. Puha kezével apró, körkörös mozdulatokkal simogatta egyre lejjebb a hasamat, míg el nem érte nőiességem selymes központját.

Bőröm izzott varázslatos kezei alatt. Fejemet hátrahajtva, halkan lihegve ösztönösen tártam szét combjaimat. Eric azonban nem kegyelmezett, Tovább csókolta és cirógatta a melleimet, én pedig úgy éreztem, hogy egy másodpercig sem bírom tovább. Arra vágytam, hogy Eric a magáévá tegyen és tökéletesen kielégítse sürgető vágyamat, mely ölem mélyén izzott. Már-már könyörögni kezdtem, mire ő, - mosolyogva, vágytól izzó pillantással, mely végig fogva tartotta tekintetemet - a combjaim közé csúszott. Egy röpke csókot nyomott az ajkaimra, majd nyelvével a hasam felé kúszott, míg el nem érte célját. Kéjesen sikoltozva, nyelvének izgató ritmusára, mozgattam a csípőmet, Heves vágy áradt szét a testemben és minden porcikám izzott. Testem izzadtságban fürdött, hajam nedvesen tapadt a homlokomra.
- Hagyd abba! -rimánkodtam kimerülten. - Kérlek, hagyd abba végre!
Eric tudta, mit kell tennie. Kezét a fenekem alá csúsztatta, és erősen tartott, amíg a testemben tomboló vihar le nem csillapodott. Ezután térdével széttolta a lábaimat és közéjük helyezkedett. Csípőjét átölelve szorítottam magamhoz. Mélyen egymás szemébe néztünk, miközben egy erőteljes lökéssel belém hatolt. A gyors behatolást a kéj forró hullámai követték. Erős lökései miatt a szőnyeget markolásztam. Testünk hol a gyors, hol pedig a lassú mozdulatokat kívánta, mindig tudta, hogy épp mire van szükségem. Leírhatatlan boldogság fogott el, minden más jelentőségét vesztette. Nem létezett már sem idő, sem hely, csak a mindent elsöprő gyönyörűség. Ahogy mozgása felgyorsult, a szenvedély egyre magasabbra röpítet mindkettőnket, s végül elérkeztünk az önkívület csúcsára. A gyönyör tűzijátékkánt robbant a testemben. Egy utolsó mély lökés után Eric teste is megfeszült, hangosan felnyögött, majd egész testében megvonaglott, és verítékben fürödve, arcát a vállamba temetve, rám rogyott.

A szavakkal leírhatatlan szeretkezés csupán a kezdet volt. Ez a nap a fékezhetetlen vágy és a szenvedély jegyében telt. Akkor még nem tudtam, hogy az a nap lesz egyben az utolsó is. Másnap reggel azonnal feltűnt, Eric megváltozott hangulata. A Stockholmba tartó autóúton is mély hallgatásba burkolózott. Tudni akartam, mi történhetett, ezért kertelés nélkül rákérdezetem. A választ a repülőtér parkolójában kaptam meg.
- Lexi – kezdett bele, kerülve a tekintetemet – Gondolkodtam kettőnkön…
Gyanítottam mire akar kilyukadni. Vége! Ezt fogja közölni. A sejtésem többé-kevésbé beigazolódott, amikor végtelennek tűnő hallgatás után, méltóztatott újra megszólalni.
- Egy darabig nem kellene találkoznunk. – Nesze. Ezt megkaptam. – Ez nem azt mondom, hogy szakítani akarok veled. Erről szó sincs. Csak egy kis időt kérek…
Na, ez egyre érdekesebb lesz. Az agyam eldobom! Nyögd már ki te barom. Nem akarsz szakítani? Akkor megteszem én. Látni akarom a képét, ahogy közlöm vele! Vége! Még nem dobta őt senki, eddig minden egyes alaklommal ő vetet véget a kapcsolatainak. Ideje megtörni ezt a hagyományt. – Egy világ omlott össze bennem, de nem akartam meg adni neki az örömet, hogy lássa amit darabokra hullik a szívem. Higgadtságot erőltetve magamra, nyúltam a hátsó ülésre a táskámért.
- Hamarosan jelentkezek – búcsúzott el, annak biztos tudatában, hogy várni fogok rá. Hát most alaposan elszámította magát.
- Nem kell kiszállnod. Előfordulhat, hogy a közelben van is vannak rajongóid.  – állítottam meg, amikor a kilincs után nyúlt. Remegő kezekkel, nyitottam ki az ajtót, majd nagy levegőt véve, kiszálltam a kocsiból. Lassan átsétáltam az ő oldalára, mélyen a szemedbe néztem, ezután az arcomra varázsolva a legelbűvölőbb mosolyomat, kimondtam, ami percek óta a begyemet nyomta:
- Megkönnyítem a döntésedet…– vigyorogtam bele a képébe – Eltűnök az életedből. Végleg. Vége Eric.
Kimondtam! Megtettem Most pedig irány haza. Egy pillantásra sem méltatva indultam el a repülőtér bejárata felé.
- Ezt nem gondolhatod komolyan! – kiáltott utánam.
- Szeretsz Eric? Ki tudod mondani, itt és most, hogy  teljes szívedből szeretsz? - léptem vissza a kocsihoz. Erre a kérdésre mindenképp válasz akartam kapni.
Eric ujjaival a kormányon dobolt. Hallgatása mindent elárult..
- Ciao Eric! - köszöntem el tőle, ezúttal végleg...

A szakítást egész jól viseltem. Sokkal könnyebben tettem túl magam a tényen, hogy Ő már nem az életem része többé. Bármilyen meglepő, nem hullattam érte könnyeket. A tudat hogy ez egyszer, egy nő által, esetünkben, általam a nagy Eric Saade is megtapasztalhatta, milyen érzés az ha lapátra teszik, segített elviselni életem nagy szerelmének elvesztését...

Két hónappal később bekövetkezett életemben az a nap, amitől mindenki retteg. Ezen a napon, összeomlott rendezettnek hitt, kis életem. Egy hideg téli éjszakán , a lakás csendjét hangos csengőszó törte meg. Elképzelni sem tudtam, ki kereshet hajnali két órakor. Félálomban mentem ajtót nyitni. Az álmosság egycsapásra eltűnt a szememből, s helyét a félelem vette át, ahogy megpillantottam a kési látogatókat. Az ajtóm előtt két egyenruhás rendőr állt...

(Folytatás holnap (Április 30. este)

43. Fejezet A bosszú mindig édes...Vagy mégsem!?

Kettőnké… Talán ha nincs az önelégült vigyor, még meg is hatódom, csakhogy Eric az elbizakodottságával éppen az ellenkező hatást érte el. Magabiztossága feldühített, legszívesebben a fejéhez vágtam volna valamit. A ház élénk színeivel – a sárga árnyalataival - egy szempillantás alatt elvarázsolt. Kivételt a hálószoba képezett, na nem azért mert az nem nyerte el a tetszésemet. Dehogy! Ez a szoba merőben elütött a ház többi helységétől. A nappaliban, a konyhában, sőt még a fürdőszobában is a világos színek voltak mérvadóak, ezzel szemben a hálószobában a fekete és a vörös játszotta a főszerepet, olyan érzést keltve az emberben, mintha egyenesen Dracula hálószobájába lépett volna be. Eric szándékosan hagyta ezt a szobát utoljára. Tudta, milyen hatást vált majd ki belőlem a sötét ágynemű látványa.

- Azt hiszed ezzel minden meg van bocsátva?  - kérdeztem végül keserűen, tekintetemet a fekete- vörös selyemre szegezve.
- Nem hiszem, tudom!  - Eric vállamra téve a kezét húzott magához.  Ajkán sokat ígérő mosoly játszott. - Ezt mindjárt be is bizonyítom.
- Kérlek, ne! - leheltem. - Eressz el!
- Ezt nem mondod komolyan! - Arcomat a tenyerébe véve kényszerített, hogy ránézzek. Barna szeme elhomályosult a vágytól. A következő pillanatban ajkai a számra tapadtak. Csókja részegítőbb volt, mint a legtüzesebb bor. Hiába küzdöttem az érzéseim ellen, képtelen voltam ellenállni. Ajkaim szétnyíltak Eric követelőző nyelve előtt. Forogni kezdett velem a világ. Nem sokkal később, azon kaptam magam, hogy testünk összesimul és alig egy lépésnyire vagyunk az ágytól.
Ám hirtelen eszembe jutott, a koncert és azt követő gyaláztos tette. Ez a gondolat azonnal kijózanított. Noha szédítő csókja most is lángra lobbantotta a testemet, kétségbeesetten tiltakozni kezdtem, s végül tényleg sikerült kiszabadulnom szoros öleléséből.

- Gyűlöllek – sziszegtem haragosan.
- Valóban? Akkor az imént miért remegtél a karomban, miért dobogott olyan vadul a szíved? Ha annyira gyűlölnél, mint ahogy állítod, utálaton kívül semmit sem éreznél! - Közel álltam hozzá, hogy a gúnyos vigyort egy csattanós pofonnal töröljem le az arcáról.
- Egy pillanatra elgyengültem, de biztos lehetsz benne, hogy többé nem fordul elő. – jelentetem ki a határozott hangon, s közben megfogadtam, bármi történjen is, tartom, magam ehhez az elhatározásomhoz.

Hatalmas csattanással vágtam be magam mögött az ajtót, de mielőtt elindultam volna a nappaliba, Eric nevetve utánam kiáltott.
- Mondták már, hogy gyönyörű vagy, amikor haragszol?

Ezt szándékosan csinálta! Meg akarta mutatni, hogy nem tudtam becsapni, tisztában van az érzéseimmel. Arról azonban fogalma sincs, milyen szilárd az akaraterőm. Biztos vagyok benne, hogy mindent bevet majd annak érdekében, hogy az ágyába csaljon. Hoppá! Máris egy újabb gond. A házban csak egy hálószoba van. Márpedig ha meg akarom tartani a három lépés távolságot, nagy ívben el kell kerülnöm azt a szobát. El kell érnem, hogy külön aludjunk. De mégis hogyan? Ez az ő háza, nem túrhatom ki a szobájából…

Kényelmesen a lábaimat felhúzva helyezkedtem el a nappali kanapéján, eközben vettem észre, hogy a kanapé ággyá alakítható. Nem kellett tovább törnöm a fejem a megoldáson. Megszületett a döntés, itt a nappaliban fogom tölteni az éjszakákat. Nagy kérdés, hogyan fogadja majd a döntésemet a házigazda.
- Nagyon elgondolkodtál – lépett észrevétlenül a szobába minden bajom okozója.
- Az alvóhelyemet próbálgattam. – A burkolt célzásra arca elsötétült.
- Felejtsd el! - tekintete elárulta, hogy nagyon dühös.
- Nem! Ragaszkodom hozzá! – kötöttem az ebet a karóhoz. – Tiéd a hálószoba, enyém a nappali. Itt maradtam, mert nincs más választásom. Elvetted az irataimat és a pénzemet. Nem önszántamból jöttem el veled és ezt te is nagyon jól tudod. Azok után pedig, amit tegnap este műveltél, nem szándékozom többé megosztani veled az ágyamat.
A bejelentésem olaj volt a tűzre. Eric pár lépéssel átszelte a szobát, és közvetlenül előttem megállt.
- Hibáztam! Belátom. De meddig akarod még a fejemre olvasni? - kérdezte nyersen, s közelebb hajolt; meleg lehelete az arcomat súrolta. – A különalvásról pedig hallani sem akarok. Velem alszol, fent a hálószobában.
- Te hallod amit mondasz? Meg akartál csalni! Ez nem egy aprócska ballépés…

A rákövetkező pillanatban , furcsa, ismerős hang ütötte meg a fülemet. Telefon csörgés. Az én mobilom, Eric zsebében.
- Azonnal add vissza a telefonomat. Fel kell vennem, különben Patrick a rendőrséggel kezd el kerestetni. – reméltem, hogy a szavaim nem maradnak hatástalanok. Tévedtem. Vigyorogva húzta elő a telefont a zsebéből, és mélyen a szemembe nézve szólt bele.
- Hello Patrick. Lexi most nem ér rá.
Patrick valószínűleg rákérdezett a távollétem okára, Eric következő válaszából ez egyértelműen ki derült.
- Igen, alszik. Kimerítette az éjszaka.  – Úgy hazudott mintha könyvből olvasná.
Láttam a szemén, élvezi, hogy zavarba hozhat.
- Az alvás volt a legutolsó, ami eszünkbe jutott. - Hogy lehet ennyire nagyképű és hazug?
Eric gyorsan meggyőzte Patric-ket, aki gondolkodás nélkül bevette, a végig szeretkezett az éjszakáról szóló mesét. Szólásra nyitottam a számat, de mielőtt a nemtetszésemnek hangot adhattam volna, Eric tenyerét a számra szorítva fojtotta belém a szót.
- Egyébként már akartunk szólni, Lexi nem utazik haza…
Ismét Patrick magyarázott valamit.
- Ne aggódj, majd én intézkedem a hazaútjáról, nyugodtan visszarepülhetsz ma este.
Ma este? Ez nem lehet igaz! Eric most akadályozta meg a hazajutásomat. Ez már valóban revansot kíván.
A számat ugyan befoghatta, de kezem és a lábam szabadon maradt. Erre nem gondolt ez az öntelt hólyag, én pedig ezt azonnal ki is használtam. A karomat meglendítve a hasába bokszoltam, mire ő fájdalmasan felnyögött.
Na ebből hogy magyarázod ki magad?
A nyögés Patrick figyelmét sem kerülte el.
- Nekimentem a dohányzóasztalnak. Nem… Még nem, de amint felébred, átadom az üzeneted… Hamarosan jelentkezünk… Jó utat.
Csoda, hogy nem szakadt rá a mennyezet.
- Aha, szóval durvulunk? – nyögte fájdalmas mosollyal az arcán.
- Örülj, hogy nem váltottam be a fenyegetésemet – emlékeztettem a kocsiban történtekre.
- Képes lennél, életem hátralévő részére egy templomi kórusba száműzni?
- Miért ne? Megérdemelnéd.
- Nem hiszem, hogy valóban ezt akarnád. – Hajolt fölém, testével csaknem a kanapéhoz szegezett. Vágyának kemény bizonyítéka a csípőmnek nyomódott.
- Szeretlek Lexi. Mi képtelenek vagyunk egymás nélkül létezni. Jó páros vagyunk az ágyban is. A szex eszméletlenül jó veled. Imádom, amikor benned vagyok, azt amikor vadul magadhoz rántasz szinte könyörögve, hogy mélyebben és gyorsabban mozogjak benned. Attól pedig végképp elveszítem a fejem, amikor hangosan sikoltozol élvezettől.
- Erről nem akarok beszélni. Ennek a társalgásnak semmi értelme! Nem lesz köztünk szex. Jobban teszed, ha kezded hozzászoktatni magad ehhez a gondolathoz.
Az arcom pillanatok alatt lángba borult. Eric olyan témát hozott elő - szándékosan – amely fölött nem lehet, könnyen elsiklani. Engem sem hagyott hidegen. Megremegtem, és zavaromban önkéntelenül kinyújtottam a lábam, ami közben véletlenül súrolta Eric meztelen lábszárát. Az ártatlan érintésre forró bizsergés futott végig a testemen.
- Lehet, viszont a témája annál izgalmasabb. - Eric szélesen mosolygott. Tisztában volt vele, mit váltottak ki belőlem a szavai. - De nem bánom, legyen, ahogy kívánod… - felelte rekedten, aztán felállt, és a homlokomra adott puszi után, kimért léptekkel a lépcső felé indult. A lépcső előtt egy pillanatra megállt, majd a legszexisebb mosolyát rám villantva hozzátette - legalábbis egyelőre…

Az erotikus töltetű párbeszédünket követően, úgy éreztem megfojt a ház levegője. A szabadba vágytam. Hallottam a hálószoba ajtajának csapódását, majd nem sokkal ezután, ahogy a fürdőben megnyitják a csapot . Az órámra pillantva, meglepetten állapítottam meg, milyen gyorsan eltelt a nap. A panziót kilenc óra tájban hagytam el, több mint egy órán keresztül bujkáltam Eric elől, nagyjából három óra telt el utazással, rövidesen pedig az első csillagok is megjelennek az égen. Én pedig, még egy falatot sem ettem. Ezt a gyomrom hangos méltatlankodással adta tudtomra. A nappaliból átsétáltam a konyhába, hogy szemügyre vegyem az élelmiszer készletet. Ebben az egyben nem kellett csalódnom. Gyorsan megtaláltam minden hozzávalót a vacsorához. Miután elkészítettem a tört krumplit, bepaníroztam a húst és beraktam a sütőbe, írtam egy cetlit Ericnek, ezután hatalmas – megkönnyebbült – sóhajjal lenyomtam a kilincset.

Nem mertem mélyen bemerészkedni az erdőbe, lévén, hogy nemsokára rám esteledik, és persze tartottam attól is, hogy esetleg eltévedek, ezért nem messze a ház felé vezető ösvénytől, ültem le egy kidőlt farönkre. A friss, tiszta levegőből nagyokat szippantottam, melynek következtében egy időre sikerült megfeledkeznem Ericről és vele együtt, minden nyomasztó gondolatról. Sajnos, nem sokáig élvezhettem ezt a nyugalmat. A sötét erdőben való sétának, még a gondolatára is kirázott a hideg, így még mielőtt eltűnt a nap a látóhatáron, visszaindultam a kis házhoz.

Ericre a konyhában találtam rá. A konyha, úgy mint a többi helyiség is igencsak aprócska volt. Asztal gyanánt egy gránittal borított pult, ülőalkalmatosságként pedig a pult mindkét oldalán egy- egy bárszék szolgált. A konyhába belépve kellemes meglepetés fogadott. Amíg az erdőben sétáltam, Eric megterítette az aszalt, kiszedte egy tálra a krumplit és a húst, ezen felül még hangulatfényről – egy a pult közepére állított vörös gyertya - is gondoskodott. A vacsora kellemes, oldott hangulatban telt. Kerültük a kínos témákat, a személyeskedést, mondhatni úgy ültünk ott mint két jó barát. A vacsora végeztével Eric felpattant és a hűtőhöz indult.
- Mit szólnál egy kis pudinghoz? – érdeklődött.
- Milyen ízű?
- Kókuszos
- Nagyszerű. Jöhet.
Eric egy kis tálkával tért vissza, de ahelyett hogy visszaült volna a helyére, a széket áthúzta az én oldalamra, ezután közvetlenül előttem ült le ismét.
-  Miben sántikálsz? - kérdeztem rosszat sejtve.
-  Megetetlek...
-  Nem kell segítség! Megy az egyedül is.
-  De így kényelmesebb. Mindössze annyit kell tenned, hogy időről időre kinyitod a szádat.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a számba tegyen egy kanállal. Felséges volt! Krémes és édes, pont olyan, ahogy szeretem. Aztán váratlanul a száját éreztem meg a kanál helyén, s a következő pillanatban már a nyelve is ajkaim közé hatolt - mintegy a rajtuk és mögöttük megbújó édesség után kutatva.
- Tényleg nagyon finom - szólalt meg csillogó szemmel, megismételve az előbbi játékot.
Testemet szűnni nem akaró, forró borzongás járta át.
- Kérlek, hagyd ezt abba!  - sóhajtottam.
- De hiszen érzem, hogy jólesik... Mondd csak, miért nem vágunk egyszerűen bele?
- Micsodába?
- A közös életünkbe...
- Tessék? – kiáltottam fel. Azt hittem rosszul hallottam.
- Kicsim, költözz hozzám! Ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Szeretlek, te is szeretsz engem. Szóval, akkor miért is ne?
Dermedten pillantottam rá.
- Nem Eric, te csak hiszed hogy szeretsz engem!  - feleltem reszkető hangon. – Ha valóban szeretnél, meg sem fordul a fejedben, hogy akárcsak egy éjszakára is mást keress.
Eric letette a pudingos  tálat az asztalra, majd gyengéden végighúzva ujja hegyét, cirógatta meg az arcomat.
- Tiszta szívemből szeretlek, és nincs még egy ember a világon, akiben annyira bíznék, mint tebenned.  Ráadásul nagyszerűen megértjük egymást az ágyban...
- Gondolod, hogy az összeköltözés megoldaná minden problémánkat?
- Hidd el, jól meglennénk…

Volt  idő, amikor mindent megadtam volna egy ilyen ajánlatért.  Most
azonban már  egészen más volt a helyzet.
- Ne haragudj, de ez így nem megy. Nem akarom feladni az otthonomat. - Közöltem vele lemondó arccal.
Jelen pillanatban a kapcsolatunk meglehetősen ingatag lábakon állt, amiből Eric jó szándékúnak hangzó javaslata sem jelentett kiutat. Nem mertem a biztosat a bizonytalanért kockáztatni.
- Köszönöm, de nem élek az ajánlatoddal…
Eric arcán mélységes fájdalom suhant át, látszott rajta, hogy nem számított elutasító válaszra.
- Vedd úgy, hogy ezt meg sem hallottam! Hamarosan újra meg foglak kérdezni, akkor viszont sokkal nyomósabb érvekkel állok majd elő és nem fogadok el nemleges választ.

42. Fejezet A Házikó

Miért? Miért épp velem történik mindez? Mintha valaki átokkal sújtana. Egy átokkal, amely bőkezűen osztogatja a pofonokat. Az élettől újabb keserves leckét kaptam. Megtapasztalhattam milyen érzés, mindössze néhány óra leforgása alatt, a mennyből a pokolba kerülni.

A fájdalom, ami összeszorította a szívemet, egyre elviselhetetlenebb volt. Könnyek égették a szemem és sírás fojtogatta a torkomat. Önkontrollt erőltetve magamra, sétáltam el a recepciós lány előtt, nem akartam, hogy bárki is szemtanúja legyen a bensőmet marcangoló kínnak. Remegő kezekkel nyitottam ki a szobám ajtaját, majd abban a pillanatban ahogy becsukódott mögöttem, a lábaim összecsuklottak, testemből elszállt minden erő és lassan lecsúsztam a földre a fal mentén. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem…

Másnap reggel ébredéskor először azt sem tudtam, hol vagyok, kábán ültem fel, és dörzsöltem meg a szemem. Tekintetem végighordoztam a szobán, és abban percben, ahogy tudatára ébredtem, nem a saját szobámban és nem a saját ágyamban fekszek, az emlékeim is  fokozatosan kezdtek visszatérni. Az utazás, a koncert, Eric aljassága és végül a menekülésem. Pillanatok alatt világossá vált, a tegnap történteket nem csak álmodtam. Nem, ez a kíméletlen valóság...

A apró fürdőszobából, motoszkálás zajai ütötték meg a fülemet. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy azon nyomban megfeledkezzek a nyomasztó gondolatokról és végleg kirepüljön az álom a szememből. Villámgyorsan kiugrottan az ágyból majd óvatosan, mondhatni settenkedve lépdeltem az a zajforrás irányába. Már szinte a kilincsen volt a kezem, amikor az ajtó feltárult és Eric vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- Még van képed ide jönni? - kiabáltam reszketve az felindultságtól. – Nem volt elég a tegnapi kis akciód?
Nem fért a fejembe, hogy volt mersze titokban belopózni a szobámba… Ennyire vastag lenne a bőr a képén? Nincs benne semmi szégyenérzet?
Eric egy röpke pillanatra, bosszúsan felhúzta a szemöldökét, majd mintha mi sem történt volna, az ablakhoz sétált.
- Öltözz fel! – A hangja nem tűrt ellentmondást. Csak kívülről tűnt nyugodtnak. Arcán és nyakán megfeszülő izmai, is zaklatottságról árulkodtak.
- Te nekem nem parancsolgatsz. Mi már végeztünk egymással. – rivalltam rá, mire ő egy szempillantás alatt magához rántott és karjaimat a hátam mögé feszítve, dühtől szikrázó tekintettel, mélyen a szemembe nézett. – Tévedsz, Mi még korántsem végeztünk egymással. És be is fogom bizonyítani. Kapsz öt percet, hogy felöltözz. A kocsiban várok rád!
Csak szeretnéd! Tőlem akár ítéletnapig is aszalódhatsz a nyamvadt kocsidban. – morogtam magamban. Öltözködés közben, azon agyaltam, hogyan tűnhetnék el észrevétlenül. Eric mielőtt elhagyta a szobát, az ajtóban megállt, és a szavaival porrá zúzta, szökésről szőtt terveimet.
- Arról pedig ne is álmodj, hogy megszöksz előlem. Amíg aludtál, magamhoz vettem az irataidat, a telefonodat, és a pénztárcádat is.

Soha nem láttam, még ennyire határozottnak. Ez nem az az Eric volt, akit a nyáron megismertem.
Az imént nem egy huszonéves srác lépett ki az ajtón, hanem egy ízig-vérig férfi, aki pontosan tudja mit akar és akivel jobb nem ujjat húzni. Akármennyire is haragudtam rá, azt azért el kellett ismernem ez a változás nekem is imponál. Tetszik, a magabiztos fellépése.

Miután kicsit felfrissítettem magam, magamhoz vettem a hátizsákom és bezártam az ajtót, elindultam a földszintre, hogy leadjam a kulcsot. Félúton a szobám és a recepció közt, jutott eszembe, hogy Eric az irataimmal együtt a pénztárcámat is magával vitte, ezzel pedig iszonyatosan kínos helyzetbe hozott. Hogy a francba fogom kifizetni a számlát? Gőzöm sem volt róla, hogy fogok ebből kimászni.

A recepcióhoz közeledve, a kezem ökölbe szorult a szemem elé táruló látványtól. Míg én amiatt idegeskedek, hogyan magyarázom ki magam, ebből a felettébb  kínos szituációból, addig  őurasága kedélyesen cseverészik és autógrammokat osztogat.
- Hogy pukkadnál meg! – szaladt ki a számon, önkéntelenül, mire minden jelenlévő rám kapta a tekintetét. Nagy levegőt véve – Ericet egy pillantásra sem méltatva – léptem a recepcióhoz, átadtam a kulcsot és már kezdtem volna a magyarázkodást, amikor a hölgy egy „Csak ne bízd el magad, hamarosan úgyis dobni fog” mosoly kíséretében, közölte:
- A mi drága Eric-ünk már rendezte a számlát.
Mostmár értem, hogy jutott be a szobámba – gyúlt világosság hirtelen a fejemben. – Elég volt csupán egy mosolyt villantania, a recepción álldogáló leányzóra, és ő máris itta minden szavát. Így nem is csoda, hogy megkaparintotta a pótkulcsot.

Gyilkos pillantások kereszttüzében léptem ki az ajtón. Az ünnepelt popsztár, pedig abban a biztos tudatban, hogy a parkolóban fogom várni, mint valami pincsikutya, tovább vihorászott a pultnak támaszkodva. A végtelenül megalázó helyzet után, úgy éreztem, nem bírok tovább egy percet sem a közelében. Nem érdekelt, hogy elvette az irataimat a telefonomat és a pénzemet. Legyen vele boldog. Ha sikerül eljutnom Patrick szállodájáig, nyert ügyem van. Eric nem tudja, hogyan és miképp érkeztem az országba, így nem tud Patrick-ről sem, ez viszont számomra most igen nagy előny.

A gyors elhatározást, tett követte. Futva tettem meg az utat, az utca végéig. Egy járókelő útbaigazítását követve, - mily nagy szerencse, hogy második anyanyelvük az angol -  indultam el a szálloda felé, s közben többször is beugrottam a kapualjakba, amint gyanús, az Ericéhez hasonló járművet pillantottam meg. Közeledve a célom felé, egy kereszteződésben, minden zsigeremben megéreztem Eric jelenlétét. Csupán egy pillanatra feledkeztem meg az óvatosságról, de ez a másodpercnyi kiesés is elég volt ahhoz, hogy észrevegyen.
A gyalogátkelőnél vártam a szabad jelzésre, míg ő az orrom előtt hajtott el. Hiába álltunk, vagy húszan a járdán, biztos voltam benne, hogy meglátott. Amint a lámpa zöldre váltott, rohantam át a zebrán. és azt tettem, amit, néhány perc alatt legkevesebb hatszor – beugrottam a soron következő kapualjba. Ezt rövid idő alatt művészi tökélyre fejlesztettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy el-el tűnögetek. Ahogy arra számítani lehetett, Eric fekete BMW- je, alig néhány perc múltán ismét feltűnt, csakhogy rossz irányból – egyirányú forgalom, megspékelve egy lerobbant autóval - melynek hála én kerültem helyzeti előnybe. Ezt az előnyt, nyomban ki is használtam, így amíg ő türelmesen várakozott, előbújtam rejtekemből és emelt fővel elsétáltam mellette. A hátamban éreztem, dühtől izzó pillantását és bevallom, soha nem élveztem még ennyire, hogy húzhatom egy pasi agyát.
A szálloda körvonalai már látszottak a távolból, de még egy akadály előttem állt. Nevezeten a park, amin átvágva, közvetlenül a szálloda előtt kötök ki. Éber tekintettel lestem Eric kocsiját, mialatt a park bejárata felé igyekeztem. Szerencsére, a fekete BMW- nek nyoma sem volt. A megkönnyebbüléstől hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. A bujkálás, mely állandó elővigyázatossággal párosult kifárasztott. Lerogytam az egyik padra, hogy egy picit kifújjam magam, de alighogy szusszantam néhány lélegzetvételnyit , egy kb. tíz főből álló leánycsapat jelent meg nem messze tőlem. Svédül beszéltek, de nyelvtudás ide vagy oda, Eric Saade nevét így is megértettem. Nem kellett Einsteinnek lennem, ahhoz, hogy tudjam, újabb rajongókkal hozott össze a sors, és nagy valószínűséggel, rövidesen imádatuk tárgya is meg fog jelenni a színen. Utóbbi következtetést a heves gesztikulálásból és a bejáratot fürkésző tekintetükből vontam le.

Tudtam, villámgyorsan el kéne húznom innét, ha nem akarok Eric-kel összefutni, de képtelen voltam rászánni magam az indulásra. Úgy határoztam, bőven elég akkor szednem a sátorfámat, ha Eric feltűnik.
Azt pedig a lányok viselkedéséből úgy is észreveszem. Eltelt öt, majd tíz perc, de semmi. Eric sehol.
A lánycsapat szétszéledt, nem sokkal ezután én is felszedelődzködtem.
- Élvezted a macska – egér játékot? – szólalt meg egy hang – Eric hangja - a fülem mellett, majd választ sem várva, megragadta a karomat és maga felé fordított.
Egy pillantás az arcára és tudtam, ezúttal túl feszítettem a húrt. Gyönyörű barna szemeiből sütött a harag, mondhatni szikráztak a dühtől.
- Hogy találtál meg? - motyogtam megsemmisülten.
- A kocsiból láttam, hova igyekszel.
- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. – Be kell mennem abba a szállodába.
- Miért? Vár ott valaki téged? – A szorítás a karomon egy pillanatra sem lazult. A hangja sem kecsegetett semmi jóval.
- Patrick! – Na, erre mit lépsz?
- Ő hogy jön a képbe?
Nocsak! Elbizonytalanodott?
- Patricknek köszönhetem, hogy itt vagyok.
- Kifizette a repülőjegyed? Önzetlenül? Na ne nevettess! - Létezik, hogy egy meleg pasira féltékeny?
- Nem, meg kellett dolgoznom érte…
A beszélgetés arra a rövid időre -  amíg a kocsihoz értünk, amit egy a park melletti kis utcában állított le - megszakadt.
- Mesélj! Mit várt tőled ezért az útért. – Szólalt meg ismét, miután besorolt a forgalomba.
- Egy hatalmas ocsmány pókot kellett elviselnem és a kezemben tartani, egy sorozatfotó erejéig. Leküzdöttem a félelmemet és az undort, azért hogy veled lehessek.
- Miattam? – próbálta megemészteni a hallottakat.
Arcáról lefagyott a gúnyos mosoly.
- Igen! Miattad! Csakis azért, hogy meglephesselek. – A szemem könnybe lábadt, de nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért, ha komoly erőfeszítés árán is, de visszanyeltem a könnyeimet.
- Miattam! – ismételgette elgondolkodva. Arcán fájdalom suhant át, gyönyörű barna szeméből eltűnt a csillogás. – Én pedig elszúrtam.
- De el, ám – Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni.
A kettőnk közt lezajlott beszélgetés, olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak akkor vettem észre, hogy elhagytuk a várost, amikor ráhajtottunk az autópályára.
- Eric… Azonnal fordulj vissza! – parancsoltam rá.
- Kicsim…Egy autópályán nem lehet forgolódni.
- A következő lehajtónál fordulj vissza…Haza kell mennem. – suttogtam kétségbeesetten.
- Sajnálom kicsim, de nem engedlek el addig, amíg nem beszéltünk egymással – Ujjával végigsimított a kézfejemen. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.
- Itt is beszélhetünk.
- Nem.  – Eric ragaszkodott a tervéhez, amitől semmi és senki nem tántoríthatta el. - Nyugodt körülmények közt. A hely, ahova most megyünk tetszeni fog neked. Ezt garantálom.
- Eric, értsd meg, nem maradhatok – fogtam könyörgőre a dolgot, bár tagadhatatlan, hogy lelkem mélyén vágytam a kettesben töltött napokra. A remény apró szikrája, felcsillant előttem. Talán még nincs minden veszve?

Nem kaptam választ. Úgy tűnt jó darabig nem szándékozik megszólalni. én pedig hogy kicsit eltereljem a figyelmemet róla és a tegnap történtekről a  szélvédőnek támasztva a fejem, figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Eric a sűrű erdővel szegélyezett útra összpontosította minden figyelmét. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek.

Rövidesen elhagytuk az autópályát, majd egy jó óra elteltével, egy pici, de tüneményes házikó előtt állította le a kocsit. Első pillantásra bele szerettem, ami Eric figyelmét sem kerülte el.
- Kicsim, gyere megmutatom belülről is. – karját gyengéden a derekamra fonva, terelt be az aprócska előtérbe, majd onnét tovább a konyhába, a fürdőszobába és legvégül a ház egyetlen hálószobájába.
- Hogy tetszik? - Szemeiből olyan gyengédség sugárzott hogy válaszként pillangók százai kezdtek röpködni a gyomromban.
- Nem találok szavakat! – feleltem elragadtatottan.
- Én is ugyanezt érzem! Pontosan ezért tettem rá vételi ajánlatot.
- A tiéd? –  A meghatódottságtól elcsuklott a hangom.
Apró, finom érintést éreztem az arcomon, mintha csak egy gyengéd szellő cirógatott volna. Furcsán felemelő érzés kerített a hatalmába. Azt kívántam, bár soha nem érne véget ez a pillanat.
- Még nem… - Áthatón nézett rám, barna szemei ragyogtak. Két tenyerébe fogta arcomat, szemembe fúrta a tekintetét, és nagyon komolyan minden szót kihangsúlyozva, fejezte be a megkezdett mondatot:
De hamarosan a miénk lesz...Kettőnké.