34. Fejezet Glenfarg

Elképesztő! Kis híján feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom öt, és amikor a legkevésbé számítok rá, akkor állt be fordulat a nyomozásban. Egy titokzatos sugallat eredményeképpen elhalasztottam az utazást és hagytam, hogy a magánnyomozók még néhány napig kutassanak Lexi után, annak ellenére, hogy nem bíztam a sikerben. Pedig pontosan ez a pár nap kellett ahhoz, feltáruljon előttem Lexi búvóhelyének titka.

Egy szerdai napon végre megérkezett az a hívás, amelyre oly régen vártam. Michael a magánnyomozó volt a vonal túl végén.
- Üdvözlöm Mr. Saade. Megtaláltuk az ön által keresett személyt – tért azonnal a lényegre, majd sietve hozzátette:
- Kiterjesztettük a kutatást Skóciára, így jutottunk el Mrs. Smith-hez.
- Hogy mondta? Skócia? – ismételtem meg a szavait elképedve.
Ez eddig eszembe sem jutott. Mindvégig Exeterre és környékére fókuszáltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Skóciáig menekül.
- Igen, Mr. Saade. Alexandrát egy skót kisvárosban, Glenfargban találtuk meg.
- Mit sikerült még kideríteni róla? – Ki voltam éhezve az információkra. Minden érdekelt, ami vele és az eltűnésével kapcsolatos.
- Nemrégiben lakást vásárolt magának, ebből úgy tűnik ott szándékozik letelepedni. Egyébként a lakásvásárlás volt az, ami előrébb vitt bennünket a nyomozásban.
Puff neki, ez nem éppen az amit hallani szerettem volna. A saját lakás némileg megnehezíti az összeköltözés lehetőségét. De legalább nem kell tovább vakon, a sötétben tapogatóznom.
Miután megkaptam a pontos címet, beírtam a keresőbe, a város nevét és minden fellelhető adatot elolvastam róla. Ezután megrendeltem Glasgowba a repülőjegyemet, s egyúttal gondoskodtam szállásról és kocsiról is. Marha nagy szerencsémre, még aznap estére sikerült Skóciába induló járatot találnom, emellett a szállással is szintén nagy mázlim volt. Nem messze Glanfardtól, Perth-ben találtam egy kiadó apartmant, amit előrelátóan egy hónapra le is foglaltam. A bérleti díjat viszont, még utazás előtt egy összegben átutaltam, felkészülve arra az eshetőségre, ha netalántán időközben Lexi befogad az otthonába, a tulajnak ne származzon belőle kára. Szívből reméltem, hogy erre előbb-utóbb sor kerül.


A késő esti indulásnak köszönhetően, sikerült megőriznem az inkognitómat. Sem a média, sem a rajongók nem neszelték meg, hova készülök. Glagowban pedig a kutya sem foglalkozott velem. Úgy tűnt a hírem ide még nem jutott el, amit nem is bántam. Épp ellenkezőleg, a tervem megvalósításához, most kimondottan jól jött. Így nem kellett attól tartanom, hogy Lexi fülébe jut az utazásom híre és ismét menekülőre fogja.

Több órányi autókázás után, fáradtan és kimerülten érkeztem meg, a bérelt lakásba, ahol perceken belül elnyomott az álom. Másnap reggel, az előző esti kimerültségnek már nyoma sem volt. Felvillanyozott a tudat, hogy rövidesen újra láthatom. Úgy döntöttem az első két-három napban, csak messziről figyelem, nem rontok ajtóstól a házba. A türelem nem éppen a legfőbb erényem, most mégis kénytelen voltam tartani magam az elhatározásomhoz.



A reggeli, éltető adag kávém után, kocsiba ültem és elindultam Glenfargba. Alig negyed óra elteltével, már a városka utcáit róttam. Viszonylag rövid idő alatt ráleltem Lexi otthonára, ami egy kétszintes sorházi lakás volt. Az utca túloldalán állítottam le a kocsit, és megpróbáltam a lehető legkevesebb feltűnés mellett, kikémlelni a mindennapjait. Félórányi várokozást követően, nyílt a ház ajtaja. Lázas izgalom lett úrrá rajtam, amint megpillantottam az ajtón kilépő fiatal lányt. És igen, ő volt az. Azonnal felismertem és csak erőnek erejével sikerült visszafognom magam, hogy ki ne ugorjak a kocsiból…

Egyelőre beértem ennyi kutakodással, mert félő volt, hogy valaki felfigyel rám.
Visszatérve a szállásomra, összegeztem magamban a látottakat, miközben kezdtek lassan körvonalazódni a fejemben a „Hogyan hódítsuk vissza Alexandrát” című hadművelet részletei. Délután újra jelentkezett Michael, újabb értékes információval. Lexi esti időtöltéséről. A nyomozásból kiderült, hetente két alkalommal (Csütörtökön és szombaton)  a közvetlen szomszédjai, Sandra és Max – egy fiatal házaspár - sörözőjében segít ki. Miután közöltem vele, hogy Lexi közelében vagyok, megállapodtunk a nyomozás lezárásában.

A beszélgetés befejeztével, a lakás egyetlen hálószobájába indultam, hogy felkészülhessek az esti találkozóra. Csütörtök lévén nem láttam értelmét tovább halogatni az elkerülhetetlent…

/Alexandra szemszöge/

Immáron hatodik hete lakom a csendes észak skóciai kisvárosban Glenfargban és csaknem  fél hónapja, már én is a lakástulajdonosok számát gyarapítom. Még kimondani is furcsa: A saját lakásomban lakom. Ott, ahol senki nem parancsol nekem, nem szól bele a dolgaimba és nem kell attól rettegnem, mikor kerülök az utcára. Na, nem kell egy nagy valamire gondolni. A hálószobámon kívül egy aprócska vendégszoba, konyha, picurka nappali és az emeleten – ahol a szobák kaptak helyet - egy szintén egy személyes fürdőszoba található. De számomra, ez is maga a csoda. Abban a pillanatban, amikor beléptem – a még bútorozatlan lakásba – beleszerettem és addig nem is nyugodtam, amíg magaménak nem tudhattam. És nem bántam meg. Max és Sandra a szomszédaim a városba érkezésem pillanatától, mellettem voltak és vannak. Ők az egyetlen és igazi barátaim. Egyedül nekik meséltem Ericől és Garethről. Emlékszem mennyire meghökkentek, amikor megemlítettem Ericet.
- Nem mondod komolyan, hogy te és Eric Saade… - a döbbenet teljesen kiült Sandra arcára.
- A svédországi nyaralásom alatt ismerkedtünk meg és kerültünk közelebb egymáshoz. A hazautazásom után, egy időre elszakadtunk egymástól, majd az angliai turnéján megint összehozott minket a sors. Gareth… - sejtettem mi okból vágott a szavamba.
- Na, ácsi! Az a Gareth akire gondolok? – Egyértelmű volt kire gondol. Ez már nála is betette a kiskaput.
- Igen Gareth Gates… - kezdtem bele a történetem ecsetelésébe. Max és Sandra miután megbizonyosodtak róla – nem egy gazdag fantáziával megáldott hazudozóval van dolguk -  figyelmesen, közbe vágás nélkül  hallgatták a mondandómat, hol fejet csóválva, hol elámulva, hol pedig megütközve.
Meséltem a kezdetekről, Knutsfordról, Garethről, Eric koncertjéről, a csapdáról, amit Molly és Gareth állított, majd legvégül a szakításunkról.

Max – Sandra férje soha nem folyt mélyebben bele a beszélgetéseinkbe, ő inkább amolyan néma hallgatója volt, a párbeszédünknek, de most kivételesen ő is szólásra nyitotta a száját.
- Gondolom benned is felmerült annak a lehetősége, hogy amint kiderül az igazság ez az Eric keresni kezd téged már ha valóban szeret.
- Nekem is megfordult a fejemben, de ennek az esélye nagyon csekély.
- Nem is hinnéd, mi mindent megtesznek egyesek a párjukért. – kacsintott rám sejtelmes vigyorral – Akár a föld alól is előkerítik azt, a szívüknek a legfontosabb.
- Ha Eric keresne, arról én már régen tudnék.
El is hiszed amit mondasz? – kérdeztem magamtól. Ha Eric keresne is, arról senki nem tudna értesíteni, hiszen minden kapcsolatot megszakítottál az otthoniakkal. Lehetséges, hogy Eric megtudta az igazat és most meg akar találni? Miért van az, az érzésem hogy Max nem véletlenül hozta szóba a kutatást? –  Sok-sok kérdésre szerettem volna, választ kapni.
- Édesem, te tudsz valamit, igaz? – faggatta őt Sandra, de egy szót sem sikerült kihúznia belőle.
A makacs hallgatásból arra következtettem, hogy akármilyen titoknak is van a birtokában, azt velem nem fogja megosztani. Viszont az holtbiztos, hogy ennek a titoknak köze van hozzám.

Ezen a beszélgetésen törtem a fejem, a sörözőbe menet is, ahol alkalomadtán besegítek a barátaimnak. Kezdetben, összetörtem jó néhány poharat és egy alkalommal a kedves vendég ölébe borítottam a sört, ami mostanra mulatságos emlékképpé fakult. De akkor, abban a percben egyikünk sem nevetett a bénázásomon. Ahogy teltek a napok, úgy jöttem bele egyre jobban a gyakorlatba, most pedig már nem okoz gondot egy teli tálca egyensúlyozása sem. Hetente kétszer, amíg Sandra a pihenő idejét tölti (azt ugyanis tudni kell róla, hogy várandós, így nagyon nagy szüksége van a kikapcsolódásra) Max a pultnál szolgál ki, én pedig ezen a két napon felszolgálónak állok.

Az öltözőben felkaptam a munkaruha gyanánt szolgáló fekete miniszoknyát és a fehér blúzt, majd sietős léptekkel a pult felé vettem az irányt. Az ajtóban azonban megtorpantam. Max elmélyülten társalgott, egy kék baseball sapkás sráccal, aki az első perctől ismerősnek tűnt. Az ajtó takarásából alaposabban szemügyre vettem Max beszéd partnerét. A félhomályban a srác arcát nem lehetett tisztán látni de így is jól kivehetőek voltak ajkai, amelyek vonzották a tekintetemet. A srác mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, rám emelte tekintetét, nekem pedig azonmód forróság öntötte el a testemet. Elég volt csupán egy pillantás a csodás barna szempárba, hogy végképp elgyengüljek.
Eric! – suttogtam megrendülve – Nem soha többé nem hagyom, hogy megalázzon.

Villámgyorsan megpördülve, hagytam el a kis folyosót, pillanatok alatt lerángattam magamról a munkaruhát és kaptam magamra az utcait, ezután amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam ki az épületből. Sajnáltam Max-ot, a cserbenhagyásom miatt, de Eric felbukkanása felszínre hozta minden dühömet és ismerve magamat, tudtam hatalmas botrányt csapnék, ami Max-nak most a legkevésbé sem hiányzik. Ezért okosabbnak láttam felvenni a nyúlcipőt. A kijárat ajtaját jóformán feltépve a nagy menekülés közepette egyenesen egy izmos mellkasnak ütköztem.
- Hova, hova ilyen sietősen? – súgta a fülembe, melyre a testem heves borzongással válaszolt.
- Haza – nyögtem ki elfúló hangon, miközben továbbra is a szabadulásomért küzdöttem.

Ököllel ütöttem a mellkasát, rúgtam, kapálództam, amivel csupán annyit értem el, hogy egész testével a falhoz szorított.
- Engedj el – sziszegtem dühösen – különben a férfiasságod látja kárát. Hogy nyomatékosítsam, nem csak blöffölök megemeltem a térdem, megcélozva nemesebbik testrészét.
Ezt a támadást is ügyesen kivédte. Még mielőtt rúgásra lendülhetett volna a lábam, szorosan, izmos combjai közé zárta azt.  De mit is vártam tőle?
- Hm… Nem is tudtam, hogy egy vadmacska rejtőzik benned! – mormolta néhány centire az ajkaimtól.


Nem hagyhatod,megcsókolni magad. Tudod, hogy menthetetlenül a karjába omlanál, és ezzel ő is tisztában van. Éppen erre pályázik.
- Engedj el, szeretnék hazamenni.
-Menj csak!  Nem tartalak vissza! – Szavaival egy időben testemet ölelő karjai lehullottak, majd újfent meglepetést okozva, két lépést hátrált.

Lehajtott fejjel, zaklatottan indultam a lakásom felé. Eric tartotta a szavát, nem jött utánam. A rövid séta alatt kissé lecsillapodtak a kedélyeim. Átgondolva a sörözőben történteket, gyorsan beláttam: Úgy viselkedtem, mint egy eszetlen liba. A lakásom ajtajában hiába tapogattam a zsebeimet, a kulcsom nem volt sehol.
- Ezt keresed? – szólalt meg Eric a hátam mögött, megcsörgetve a fülem mellett a kulcscsomót.
- Hogyan került hozzád? - támadtam rá.
- Az öltözőben hagytad.
- Követtél? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra - Hogy találtál meg?
- Az maradjon az én titkom – fordított maga felé. Tekintetével fogva tartva az enyémet, hajolt lassan ajkaimra. – Nem folytathatnánk a beszélgetést odabent?
- Nem! – néztem határozottan a szemébe. – Itt is elmondhatod, amit akarsz.
- Oké! Te akartad. – pillantása perzselően simogatta végig a testemet.
A tüzes tekintet olyannyira elvonta a figyelmemet, hogy csak megkésve jutott el a tudatomig, szavainak értelme. A kulcscsörgést viszont egyáltalán nem hallottam meg.
A bejárati ajtó kinyílt, a következő pillanatban pedig a folyosón álltunk. Eric a lábával berúgta az ajtót, ezután arra eszméltem, hogy forró ajkak ostromolják a számat. A gyomromban a pillangók százával keltek ismét életre. Amint nyelve az ajkaim közé furakodott, elfelejtettem mindent magam körül. Elöntött egyfajta bizsergéssel vegyes bizonytalanság. Amilyen váratlanul kezdődött a csók, olyan hirtelen lett vége is.
- Kicsim,,, hamarosan folytatjuk, amit az imént elkezdtünk…- súgta vágytól rekedt hangon. - akkor viszont nem érem be néhány csókkal. Még most is ugyanúgy kívánlak, mint annak idején.
A szerelmi életünk, olyan téma, ami ha nem vigyázok a vesztemet is okozhatja. Eric veszélyes vizekre evezett. Nekem viszont meg kell őriznem a hideg véremet és mielőbb elő állnom egy kevésbé veszélyes témával, hacsak nem akarom, hogy a mai kaland az ágyban végződjön. Márpedig nem akarom! Még egyszer nem tudnám elviselni, amit nemrég a bizalmatlansága miatt átéltem.
- Neked nem koncerten kellene lenned? – talált meg ismét a józan eszem.
- Nem, melletted! –  lehelt még búcsúzásképp ajkaimra egy gyöngéd csókot, ezután már csak az ajtó csapódását hallottam...

33. Fejezet Megszólal a lelkiismeret

Egy hónap telt el, ama borzalmas nap óta és én még mindig szenvedem az emlékét. Akkor  a múlt megismételte önmagát. Megaláztak és a földbe döngöltek. Mélységes fájdalommal a szívemben, hagytam el a repülőteret és a számoltam fel addigi életemet. Kezdtem azzal, hogy beadtam a felmondásomat, ezután kiköltöztem Stacy bátyjának lakásából, mindezt néhány nap leforgása alatt. A főnököm addig kötötte az ebet a karóhoz, amíg meg nem nyíltam előtte és ki nem öntöttem a lelkemet. Együtt érzően hallgatott végig, és őszintén felháborította, amit ellenem elkövettek. A felmondásomat azonban az istenért sem akarta elfogadni.  Ezt azzal indokolta, hogy a távozásommal az egyik legjobb munkatársát is elveszítené. Hosszasan győzködött. A beszélgetésünk során, legkevesebb tíz alkalommal hozta szóba a nagy összegű jutalékomat, amitől a felmondás miatt elesek. Ez sem hatott meg. Újabb és újabb érveket hozott fel a maradásomra, látszott hogy esze ágában sincs elengedni, míg egy idő után végre belátta, engem már semmi és senki nem tarthat vissza. Ez az áttörés akkor következett be, amikor határozottan a sarkamra állva, közöltem vele: Képtelen vagyok maradni és ezt a történtek után, ne is várja el tőlem. Az elszántságomnak meg is lett az eredménye. Stacy ha nehezen is, de végül beadta a derekát, emellett – ami nála valóságos csodának számított -  eltekintett a felmondási idő letöltésétől. Mielőtt elhagytam az irodát, a kezébe nyomtam a Gareth-től kapott fényképezőgépet, és megkértem, adja vissza a tulajdonosának.

A napok, amíg a papírjaimra vártam, az új lakás keresésével teltek. Az elsődleges és egyben legfontosabb szempont a távolság volt. Minél messzebb annál jobb. Így találtam rá, a városra amelyben most lakom és amiről még Megan a legjobb barátnőm sem tud. Mondhatni eltűntem a Föld színéről. A költözésem is teljes titokban zajlott, az éjszaka leple alatt. Tartottam tőle, hogy Gareth minden mozdulatomat lesi, ezért is kényszerültem erre a lépésre. Hátrahagyva barátokat, ismerősöket, búcsú nélkül, egy szó nélkül jöttem el és azóta sem adtam magamról életjelt. Exeterbe sem mentem vissza. James lakásának kulcsait beletettem egy borítékba, majd félúton az új otthonom felé bedobtam egy postaládába.

A karrierem bizonyos szinten megfeneklett, viszont egy cseppet sem bánom. Nem a legrózsásabb anyagi helyzetben jöttem el, de mostanra már nincs okom a panaszra. A költözésem utáni ötödik napon, megérkezett a számlámra a fizetésem, megtoldva a végkielégítéssel. Egy hét múlva pedig szemem, szám elállt a csodálkozástól, amikor újabb összeggel – a jutalékkal, amiről lemondtam - gyarapodott a számlám.  A lelkem mélyén reménykedtem benne, Gareth-nek előbb-utóbb megszólal a lelkiismerete. Az első napokban még szívből gyűlöltem, de a napok multával, - ahogy jobban átgondoltam a történteket - a haragom némileg enyhült. Vagyok olyan jó emberismerő, hogy tudjam, Gareth nem ilyen. A fejemet tenném rá, hogy az ötlet sem tőle származott. Könnyen befolyásolható, amit Molly kihasznált. Molly a saját céljára használta fel őt. Biztos voltam benne, rádöbben mekkorát hibázott, és ez hamarabb be is következett, mint azt reméltem. Ezt bizonyította a számlámra átutalt pénz is.

Eric már keményebb dió. Őt igyekeztem kiverni a fejemből és a szívemből is egyaránt. Sokszor már abban is kételkedem, szeretett-e egyáltalán. Esélyt sem adott a magyarázatra, ezzel mindent tönkre téve kettőnk között. Azt a megaláztatást senkinek – még a legrosszabb ellenségeimnek - sem kívánom, amit az utolsó napon kellett elszenvednem.  Az általa ejtett sebek a szívemen és a lelkemen is lassacskán begyógyulnak. A szívemet összetörte, de az érzelmeket,  - hiába is igyekszem eltemetni magamban – nem sikerült kiölnie belőlem. Mindig is szeretni fogom őt, mert a szívem egy apró darabkája nála maradt örökre.

/ Eric szemszöge/

Alex szokásához híven fáraszt a baromságaival, és nem veszi észre, hogy egészen máshol járnak a gondolataim. Képtelen vagyok kiverni a fejemből, Lexit, vagy is pontosabban azt a tényt, hogy lehetetlenség őt megtalálni. Hiába mozgattam meg minden követ, a felkutatására tett kísérleteim, egytől-egyig kudarcba fulladtak. Ez a szó szoros értemében igaz, hiszen még a magánnyomozónak sem sikerült a nyomára bukkannia. De mit csodálkozok én ezen? Elhagytam, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Mert egy csökönyös barom vagyok. Bedőltem az álszent exem és a nyálgép ármánykodásának. Ha Garethnek időközben nem szólal meg a lelkiismerete, még most is abban a hitben élnék, hogy Lexi megcsalt.
- Haver, jó lesz így, vagy esetleg van más ötleted? – szakította meg Alex éles hangja a elmélkedésemet.
- Bocs, nem figyeltem…  - mentegetőztem.
- Rá gondolsz, megint…igaz? – Alex tudta egyedül a csapatból, mi történt kettőnk között, és ő volt az is, aki Párizsban a fejemre olvasta, mekkora épületes bunkó vagyok.
- Hogy tudott így eltűnni?
- Emlékezz vissza, hogy bántál vele a repülőtéren – jutatta eszembe, mekkora seggfej voltam. Úgy kezeltem őt, mint egy vadidegent.
- Vissza akarom őt kapni. Nem hagyom ennyiben a dolgot – A hiánya belemarta magát a minden napjaimba. Nem szégyelltem kimutatni mennyire szeretem őt.
- Tudom, és hidd el megértelek – veregette meg a vállamat együtt érzőn. – Biztos vagyok benne, hogy meg fogod találni.
- Szerinted ha megkérném, hogy költözzön hozzám, fontolóra venné?
- Erre nehéz válaszolni – bölcselkedett.
- És ha az ajánlatomat megtoldanám egy jegygyűrűvel?
- Téged aztán alaposan eltalált Ámor nyila – jelentette ki vigyorogva. – Csak nem nősülésre adtad a fejed?
- Ha vele oszthatom meg az életem, miért ne?  - Láttam Alex szemében a döbbenetet.
- Haver, te tényleg komolyan beszélsz – még mindig nem tért teljesen észhez a meglepetéstől. – Ha így áll a helyzet, áldásom rátok!
- Kösz! Az viszont még közel sem biztos, ha egyáltalán a nyomára is bukkanok, hogy megbocsát nekem. Sajnos Londonban minden esélyemet eljátszottam.

Amit azóta ezerszeresen megbántam, és ha tehetném, vissza forgatnám az idő fogaskerekét és mindent másképp csinálnék.

Minden azzal az átkozott borítékkal kezdődött, amit a londoni koncertem után a szálloda recepciósa a kezembe nyomott. A szobámba lépve, ledobtam a kis asztalkára, gondolván ez is újabb rajongói levél. Sokáig eszembe sem jutott belekukkantani, de az a bizonyos kisördög csak nem hagyott nyugodni, míg végül engedve a kísértésnek, felnyitottam. Három aznapi keltezésű kép hullott a padlóra. Mindhármon Lexi és Gareth ölelkeztek. A képek valósággal sokkoltak. Soha nem tartottam volna képesnek erre, és épp ez miatt csalódtam benne hatalmasat. Azon az estén, olyannyira elvakított a gyűlölet, hogy akkor, ott, abban a percben eldöntöttem, minden kapcsolatot megszakítok vele. Másnap a repülőtéren nem lehetett őt nem észrevenni. A szívem megdobbant a látványtól. Próbáltam előle elrejteni csalódottságomat, és keserűségemet, ezért úgy tettem, mintha ott sem lenne, mondhatni levegőnek néztem őt. Miközben a rajongóimmal jópofiztam, titokban a szemem sarkából figyeltem. Szemei könnyben úsztak, ajkai megremegtek, majd néhány perc múltán, sietve elfordult és elrohant a kijárat irányába.
Ekkor láttam őt utoljára.

Franciaországban egymást érték a koncertek. Az ott eltöltött egy hét alatt, szinte minden napra jutott egy fellépés. A csapat nagy része, a szabad idejét az idegenforgalmi látványosságok felkeresésével töltötte. Első este, engem is próbáltak bevonni a közös programba, amit én fáradtságra hivatkozva elutasítottam. A koncerteket követően, többnyire a szobámban rostokoltam. A nyomott hangulatom az ott tartózkodásomra és a koncertekre is rányomta a bélyegét. A rajongóim mindebből persze semmit nem vettek észre. Gépiesen mosolyogtam, osztogattam az autógrammokat és fotózkodtam velük.
Alex – aki soha nem tesz lakatot a szájára – dühösen trappolt be hozzám, miután bejelentettem: A szobámban egyedül fogyasztom el a vacsorámat.  
- Mi a franc bajod van?  - vágta be nagy erővel maga után az ajtót – Az utóbbi napokban, hozzád sem lehet szólni. Úgy jársz-kelsz közöttünk, mint egy zombi, aki éppen most szabadult egy horrorfilmből.

Válaszképp a borítékra mutattam, amit magam sem tudom miért, de megőriztem. Kíváncsian lestem, miként reagál a fotókra. Viszont arra a lecseszésre, amit kaptam egyáltalán nem számítottam.
- Na, nehogy azt mond, hogy elhiszed, amit itt látsz! - felelte mérgesen.
- Azt gondolok amit akarok – keltem ki magamból. – Egy életre elegem van belőle. Végeztem vele.
- Elhamarkodottan ítélsz. Biztosan van rá magyarázat. – A szándéka, hogy észhez térítsen nem jött be.

Abban az egy hétben, hibát-hibára halmoztam. Összevesztem a táncosaimmal, köztük a legjobb barátommal Alexszel is. Mindenben és mindenkiben csak a rosszat kerestem. Egy fokkal sem voltam különb, mint az exem.

Az utolsó, szám szerint a hatodik koncert estéjén, az a személy keresett fel, akinek mindezt köszönhettem. A londoni estétől eltérően, most nem egy boríték, hanem a képek egyik főszereplője várt rám.
- Alexandra eltűnt – lépett elém elgyötört arccal.
- Aha, és ez engem miért kellene, hogy érdekeljen? – vontam meg a vállam, érdektelenséget színlelve.
- Lexi soha nem csalt meg téged! – vette a védelmébe.
- Akkor mégis mivel magyarázod a képeket, amelyeken csókolóztok?

Kezdett dühíteni, hogy ennyire hülyének néz, holott nem most jöttem le a falvédőről. Korábban kell felkelnie annak, aki engem át akar verni. Ezt szándékoztam tudtára adni, ennek az öntelt hólyagnak is. Viszont ő pofátlanul belém fojtotta a szót.
- A képek megrendezett jelenetek. Mollyval terveltük ki az egészet.

Először fel sem fogtam a szavak jelentőségét, de lassacskán eljutottak a tudatomig a hallottak.
- Ezt a beszélgetést a szobámban folytatjuk – közöltem vele jeges hangon.

Képtelen voltam elhinni, de az eszem is azt súgta, az előbbiekben az igazság hangzott el. És ha ez így van, már pedig így van, akkor egyes-egyedül Lexi volt mindennek a szenvedő áldozata.

 Gareth mindenről részletesen beszámolt. Kitért a szerződésre, a két hónapos kínai útra, majd az ezt követő veszekedésre, és a képekre is ami mint elmondta, teljes egészében Molly ötlete alapján valósult meg. Molly-t ismerve, nem csodálkoztam azon, hogy befűzte ezt a fajankót. Egy szerelmes pasit, könnyen rá lehet venni, bármilyen aljasságra. Garethre, pedig elég csupán ránézni. Süt róla, mennyire odavan Lexiért. Épp ezért, nem is tudtam rá haragudni. Molly-ra viszont annál inkább. Legszívesebben kitekertem volna a nyakát. Ha van egy kis esze, mostantól úgy kerül mint a pestist, mert ha a kezem közé kerül, azt nem ússza meg egy ejnye-bejnyével.

- Azt mondtad a beszélgetésünk kezdetén, hogy Lexi eltűnt. Ez pontosan mit takar? – tettem fel azt a kérdést, amire talán a legjobban vártam a választ.
- Elköltözött, a stúdióban felmondott, azóta semmi hír róla.
- Megan a barátnője… - újfent a szavamba vágott.
- Ő sem tud róla semmit. Még neki sem árulta el az új címét.
- Akkor mostantól ketten keressük! – Gareth-tel ha nem is lettünk barátok, abban mindketten egyetértettünk, segítenünk kell egymást a keresésben.

Az ominózus beszélgetést követően vettem fel a kapcsolatot egy magánnyomozó irodával, hátha ők nagyobb szerencsével járnak. Lexit ugyan nem találták meg, viszont a számlámat jócskán megcsapolták. Három hét eredménytelen nyomozás után, úgy döntöttem, magam veszem kézbe az ügyet és az egy hónapnyi pihenőmet – ami már igencsak kijárt nekem -  Lexi felkutatásának szentelem. Gareth időközben Kínába utazott, de nem egyedül. A mai napig sem tudom, hogyan vette rá Lexi barátnőjét Megant ilyen hosszú kiruccanásra, de tény, hogy együtt utaztak el. Ez a fejlemény számomra igen megnyugtató, hiszen két hónap alatt, komoly érzelmi szálak szövődhetnek kettejük között.

Ahhoz, hogy kerek egésszé váljon az életem, a nagy szerelem - akit ostoba módon elmartam magam mellől - hiányzik. A hiánya - ami szinte az elviselhetetlenségig fokozódott - döbbentett rá arra, mit jelent ő nekem. Csak és kizárólag vele tudom elképzelni a jövőmet. Ezen oknál fogva utazom újra Angliába, és csupán remélhetem, hogy nem egyedül térek haza…

32. Fejezet Játsszunk nyílt lapokkal!

Feledhetetlen napokat töltöttünk együtt Erickel.  De minden nap ott lebegett a fejünk felett, az elválás gondolata. Nem tudtuk, mikor láthatjuk újra egymást, ami némileg beárnyékolta a csodálatos perceket. Amikor csak tehettem, elkísértem a koncertjeire, és mint ama bizonyos első napon, most sem a színpadról, hanem a a közönség soraiból néztem végig a koncertet. Az álcázós játékunkat is, folytatattuk tovább, amit mindketten nagyon élveztünk, viszont Eric éles szeme elől, soha nem sikerült elbújnom. Hiába szereztem be barna parókát, sőt még egy olvasó szemüveget is, így is kiszúrt a tömegből.

A Londoni záró koncert előtti estén, a nappaliban a kanapén összebújva dvdztünk, s közben a másnapi utazásról beszélgettünk. Úgy terveztük, hogy kora hajnalban indulunk Londonba, de egy váratlan telefonhívás, mindezt meghiúsította. A főnököm Stacy keresett.
- Hello Stacy  - szóltam bele, már akkor rossz előérzettel.
- Szia Lexi. Sürgősen beszélnünk kell, és nem telefontéma - hangjából érződött, hogy az ügy valóban nem tűr halasztást, majd amikor azt is hozzátette a személyes jelenlétem elengedhetetlen az agyam nyomban elméleteket kezdett gyártani. Szokásához híven, újfent nem említett semmi konkrétumot, amivel sikerült felhúznia az amúgy is zaklatott idegeimet. Mintha nem lenne enélkül is elég bajom. Nem elég hogy el kell szakadnom a szerelmemtől, most még a főnököm is a szívbajt hozza rám.
- Ha ennyire fontos, természetesen bemehetek az irodába. Holnap nem érek rá… - alighogy bele kezdtem a mondandómba, Stacy türelmetlenül a szavamba vágott.
- Nem Lexi, holnap reggel várlak. Ismersz már annyira, hogy tudd: Ha nem lenne a dolog életbevágó, nem kérném ezt - Stacy hangjába aggodalom és kétségbeesés vegyült, amivel alaposan rám hozta a frászt. Halvány lila gőzöm sem volt, mi lehet olyan lényegbevágó, ami egy napot sem várhat, viszont Stacy-t ismerve, egy dologban teljes mértékben biztos lehettem: nem túlzott, amikor azt állította, a dolog életbevágó.  Kénytelen-kelletlen, de végül, megígértem, hogy reggel a stúdióban leszek.

Miután leraktam a telefont, Eric arcán villanásnyi időre csalódottság suhant át, ami valahol érthető is, hisz éppen az utolsó koncertjén, a londoni nagy Finálén nem leszek mellette. Azon a fellépésen, amit nem győzött hangozatatni, mekkora mérföldkő az életében. Pokolian gyötört a bűntudat, de nem tehettem mást. A gyomrom, így is egy csomóba állt össze. Képtelen voltam kiverni a fejemből a Stacy-vel folytatott párbeszédet.
- Sajnálom…
- Kicsim, ne mentegetőzz – vette elő legszívdöglesztőbb mosolyát – Az úgymond, kenyéradóddal, nem jó ujjat húzni. Ezt saját tapasztalatból mondom.
- De annyira szerettem volna ott lenni a londoni koncerteden…
- Ne sírj! Ez még nem a világ vége – morzsolt el a egy könnycseppet az arcomon. – Ha most ezen nem is, majd a párizsi fellépésemen ott leszel. Erről személyesen fogok gondoskodni.

Ezen az estén a túláradó érzelmeké lett a főszerep. Együtt készítettük el a vacsorát, ezután - mint ahogy a gyerekeket szokás etetni -  adtuk a egymás szájába a falatokat, majd a vacsora végeztével egy üveg, behűtött pezsgővel és egy tál eperrel vonultunk be a fürdőszobába. Most kivételesen nem a zuhanyt, hanem a kétszemélyes süllyesztett sarokkádat vettük célba. Poharakra megint csak nem volt szükségünk. Úgy itattuk egymást, mint nem is olyan régen azon az érzéki parkbéli éjszakán. Lassan, ráérősen, az együttlétünk minden egyes percét kihasználva szerettük egymást. Ez a feledhetetlen éjszaka, a hálószobában folytatódott, ahol szerelmes suttogások közepette, boldogan, egymás karjaiban hajtottuk álomra a fejünket.

Hajnalban az ébresztőóra csörgésére ébredtünk. Mindketten tudtuk, bekövetkezett az amitől, annyira tartottunk. Eljöttek a búcsú percei. Könnyes szemekkel indultam a konyhába, hogy amíg ő öltözik, addig én elkészítsem a kávéját. Erre a napra nem tudtam felkészülni előre. Éreztem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, de egyelőre némán zokogtam.
Nem hallottam, mikor lépett mögém, egyszer csak megéreztem kezeit a vállamon, majd maga felé fordított, de nem mertem ránézni, így lehajtottam a fejem. Ujját az állam alá téve felemelte a fejem és lassan az ajkaimra hajolt.
- Szeretlek Lexi! – nézett mélyen a szemembe, a röpke csók után. – Bármi történjék is, én mindig melletted leszek. Ezt soha ne felejtsd el.
- Nagyon, nagyon szeretlek – próbáltam kipislogni a szememből a könnyeket, és nem elcsukló hangon szólni hozzá.

Néma, már-már kísérteties csendben, ittuk meg a kávénkat. A szívem összeszorult, ahogy arra gondoltam, nemsokára elhagyja a házat, és csak ott fent az égiek a megmondhatói mikor láthatom viszont. Rövidesen eljött a búcsú ideje. Miután bepakolta a kocsiba a csomagjait, egy ígéretekkel teli búcsúcsók után nagy nehezen elengedtem, és a könnyeimet nyelve néztem a távolodó kocsi után.

Eric távozása után, nem sokkal én is kocsiba vágtam magam. Stacy ha nem is mondta ki, mégis nyilvánvaló volt, hogy nála a reggel egyet jelent a munkakezdéssel, vagyis így hozta a tudomásomra: nyitásra legyek bent. Nem is késlekedtem egy percet sem. Azon voltam, hogy minél előbb letudhassam a beszélgetést, ami mostanra, igencsak fúrta az oldalamat. A három órás út alatt, jó néhányszor eleredtek a könnyeim, és többször kényszerültem lehúzódni az útpadkára, mert a záporesőként hulló könnycseppektől, nem láttam az utat. Egész úton a fülemben csengtek Eric szavai - Szeretlek Lexi! Bármi történjék is, én mindig melletted leszek. Ezt soha ne felejtsd el.

Stacy az íróasztalánál ülve, ujjaival az asztalon dobolva várt rám. A kölcsönös üdvözlést követően, azonnal a lényegre tért.
- Tegnap kaptam meg a szerződésedet, amiben jó néhány változtatást találtam. – Az említett papírdarabot, a kezembe nyomta, majd így folytatta:
- Nem tudom, hogy te hogyan egyeztél meg Gareth-tel, vagy egyáltalán tudsz-e a többségében téged érintő változásokról.
- Kezdesz megijeszteni – És ezek nem csupán üres szavak voltak.
- Ettől tartottam – túrt bele a hajába elgondolkodva.
- Stacy, mond már miről van szó!
- A szerződésedet, két hónappal meghosszabbították, ami lényegében annyit jelent, hogy két hónapra Kínába utazol.
- Hogy, hova? – Azt hittem ez valami gonosz tréfa.
- Köteles vagy Garethet elkísérni, a tizenhat állomásból álló, kínai turnéjára – Stacy kijelentéséből megértettem, szó sincs semmiféle viccről.
- Mi történik, ha megtagadom az együttműködést?
- Kénytelen leszek elbocsátani téged.
- Bocs, de ezt meg kell emésztenem – Igyekeztem villámgyorsan elhagyni az irodát, nehogy szemtanúja legyen a robbanásomnak.

Sebességhatár ide vagy oda, száguldottam, mint az őrült, hogy kérdőre vonhassam a szerződésem önkényes megváltoztatásában illetékes személyt. Nekibőszülten, iszonyatosan feldühödve, meg sem várva az invitálást rontottam be Gareth lakásába.

- Ezt nem tehetted velem – támadtam rá, magamból kikelve.
- De megtehetem. Bármikor módosíthatom a szerződésedet – közeledett felém, ördögi vigyorral az arcán.
- A beleegyezésem nélkül vetted bele utólag a két hónapos kínai utat – Embert még ennyire nem gyűlöltem, mint most ebben a pillanatban őt. – Azt már most felejts el, hogy veled megyek!
- Ha nem teljesíted a szerződésben leírtakat, lemondhatsz a jutalékodról.
- Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltottam hisztérikusan – ha azt hiszed, így közelebb kerülhetsz hozzám, akkor nagyon el vagy tájolódva. Látni sem akarlak többé.
Hátra sem nézve indultam meg az ajtó felé. A kezem már a kilincsen volt, amikor egy rántással a falhoz lökött, és a száját erőszakosan az enyémre szorította. Testével a falnak préselt, kihasználva erőfölényét. Abban a pillanatban, ahogy ajkaink összeértek, éles vakuvillanás vakított el.
- Mondtam, hogy harcolni fogok érte, de te nem hittél nekem – hallottam meg a háttérből egy jól ismert hangot.

Ledermedve hallgattam a végzetes szavakat  – Gondoskodom róla, hogy még ma este Eric kezében legyenek a képek… - vigyorgott Molly önelégülten. Ekkor vált világossá számomra, ezek ketten mindent előre kitervelten csapdát állítottak, amibe én hülye, vakon bele is sétáltam.

El innen, minél gyorsabban. Ne hagyd, hogy még jobban megsebezzenek. – szólalt meg a józan eszem. Pánikszerűen, futva menekültem el, megaláztatásom helyszínéről. A lakásomba érve zokogva vetettem magam az ágyra. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, a szívemet markoló fájdalom, órák multával sem enyhült. Valamikor a nap folyamán, amikor már minden könnycseppet elhullattam, a kimerültségtől álomba merültem. Másnap reggel, csapzottan, az előző napi ruhámban ébredtem. Első gondolatom Eric volt. Vajon tényleg beváltották a fenyegetést, és elküldték Ericnek a képeket, vagy csupán blöfföltek? Reményvesztetten pillantottam a telefonom kijelzőjére, amely üresen kongott. Eric nem írt és nem is hívott. Ez csak egyet jelenhet: megkapta a képeket, és nem érdekli a magyarázatom. Ha kérdőre akar vonni, már rég megtette volna. Gondolkodás nélkül tárcsáztam a számát, de a telefonja ki volt kapcsolva. Soha egyetlen percre sem sikerült rávennem, hogy kikapcsolja a telefont, ebből sejtettem, hogy nagy a baj. Hosszasan törtem a fejem, mihez kezdjek. Visszaemlékezve az utolsó esténkre jutott eszembe, hogy a londoni koncert utáni napon – vagyis ma – indult tovább a következő turné helyszínére Franciaországba. Beugrott,  a  Heatrow repülőtér neve is, így már tudtam mit kell tennem. Ez volt az utolsó mentsváram, csakis ebbe az egyetlen lehetőségbe kapaszkodhattam. Úgy döntöttem, ha kell egész nap a reptéren fogok szobrozni, hogy még utoljára láthassam őt. Elhatározásomat, tett követte. Pillanatok alatt James irodájában termettem, majd kikerestem a Párizsba induló járatokat. Két délutáni és egy kora este induló gépet találtam.. A kiadós zuhanyzást követően, felvettem egy fehér farmert valamint a kedvenc ujjatlan felsőmet, magamhoz vettem a telefonomat és perceken belül, az autópályán szeltem a mérföldeket London felé.

Délelőtt tíz órakor léptem át a repülőtér fotocellás ajtaját, majd beljebb haladva megpillantottam egy kisebb csoportot. A lány gyülekezetet elnézve, azonnal leesett, ők csakis Eric rajongói lehetnek. Erről tanúskodott, a kezünkben tartott táblák sokasága is, „Szeretünk Eric” felirattal. Őket hallgatva tudtam meg, hogy kedvenc énekesük az első délutáni járattal utazik el. Egy kényelmetlen műanyag széken rostokolva, hosszú órákig vártam, hogy egy utolsó pillantást vethessek rá. Már nem reménykedtem abban, hogy meghallgat.
A rajongók hangos sikoltozással jelezték, megérkezett Eric Saade. Felállva, a székből, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, ezután kissé távolabb, az addigra már többszörösére dagadt rajongói tábortól – álltam meg, hogy Eric kénytelen legyen észrevenni. Hamarosan óriási sikítozás közepette lépett be a csarnokba Alex és Kevin társaságában. Tudtam, hogy észrevett, mégsem nézett rám. A két táncos is értetlenül meredt rá, nem értették, miért nézi levegőnek azt, akivel eddig minden percét együtt töltötte.

Gareth és Molly elérték a céljukat. Sikeresen véget vetettek egy csodálatos szerelemnek…  A mi Szerelmünknek...