40. Fejezet Pókanyó & Sunny

Kihívás! De mégis milyen kihívás? Megbántottam és csak így tehetem jóvá. Látom az arcán, hogy élvezi a bizonytalanságomat. Olyannyira elmerültem a gondolataimban, hogy csak utolsó pillanatban vettem észre, amikor a terepjáró, egy elhagyatott földút felé vette az irányt. A kihalt tájat elnézve jeges félelem lett úrrá rajtam.
- Patrick, legalább azt árud el hova megyünk.
- Már elmondtam. Segítesz nekem egy megbízás teljesítésében. – Ezt hajtogatja, akárhányszor faggatózni kezdek.
Nem használ a szép szó, tehát ideje keményebb eszközöket bevetni.
- Állj meg, vagy kiugrom a kocsiból. - kiáltottam rá.
Velem nem packázhat senki. Valójában a hideg is kiráz az ugrás gondolatától, és csak remélhetem, hogy anélkül is sikerül szóra bírnom, hogy be kellene váltanom a fenyegetőzésemet.
- Türelem kis vadmacska. Két perc és ott vagyunk - fordult felém sejtelmes vigyorral az arcán.
Dühösen, kezeimet ökölbe szorítva, a sorsomba beletörődve dőltem hátra a kényelmes bőrülésben. Patrick egy roskadozó, legalább száz éves ház előtt állította meg a kocsit.
Mit keresünk mi itt? Egyáltalán mit lehet itt fotózni?  – tettem fel magamban a kérdést. Patrick pillanatokon belül meg is adta a választ az első kérdésre.
- Mindjárt besötétedik, úgyhogy mielőbb ki kell pakolnunk a felszerelést. Az UV lámpáknak is helyet kell még találnunk.
- Éjszakai felvételeket készítünk? Itt a szabad ég alatt?
A titokzatos mosoly, még e percben sem hervadt le az arcáról. Szemeivel a házat fürkészte, majd pár másodperc elteltével megindult a düledező épület felé. A tudatalattim újfent működésbe lépett, és azt sugallta, ez a fotózás, tartogat még meglepetéseket számomra. Mostanra bizonyossá vált, Patrick a legrosszabbat, elhallgatta előlem. Hátammal a kocsinak támaszkodva, figyeltem, ahogy minden irányból szemrevételezi a házat.
- Gyere ide. – intett a kezével.
Na, nem! Nem fogok úgy ugrálni, ahogy ő fütyül.
- Innét, egy tapodtat, sem mozdulok addig, amíg el nem mondod, miért jöttünk ide… - makacsoltam meg magam.
Patrick idegesen a hajába túrva, gyors léptekkel, indult meg a kocsi felé, és két lépés távolságra tőlem megállt.
- Jól mondtad, éjszakai felvételeket készítünk, de nem a csillagos ég alatt, hanem bent a házban.
- Abban a roskatag kunyhóban?
Mi lehet ott, ami egy természet fotós figyelmét felkelheti? Érzem, hogy ott a négy fal között sötét titok lappang. A nyomasztó gondolatoknak, rögvest hangot is adtam.
- Még most sem adtál egyenest választ. Mi van abban a házban?
- Madárpókok…

Na, oké itt álljunk meg! Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kudarcba fulladt találkozó után, még hallok Patrickről. Amikor megjelent a lakásom ajtajában, a legrosszabbtól tartva nyitottam ajtót.  Számtalan ötlet fordult meg a fejemben, még a becsületsértési pert sem zártam ki a lehetőségek közül, de meglépő módon, ahelyett hogy rám förmedt volna, munkaajánlattal állt elő. Most pedig itt vagyok, és ugyan soha nem voltam egy agytröszt biológiából, de arra még emlékszem az iskolában tanultakból, hogy a Tarantula Brazíliában és Venezuelában őshonos mivel ott biztosított számára az állandó páratartalom. Ebből mi következik?
Amennyiben valóban igaz lenne, amit állít, már régen csodaszámba ment volna, hogy itt a pusztában, terrárium nélkül életben maradt. Ennyire hülyének néz ez a pasas? Attól, hogy szőke vagyok, még nem kellene általánosítania. Habár mostanában többször is beigazolódott, nagy mestere vagyok az elhamarkodott következtetéseknek, így hát ajánlatos inkább meg sem szólalnom.
- Tudom mi jár a fejedben…Szöszi – indult el ismét a ház felé, ravaszul vigyorogva.
- Azt csak hiszed… Szépfiú – Nehogy már az övé legyen az utolsó szó.
Hűvös nyugalmat erőltetve magamra, követtem őt a házba, s közben próbáltam lelkiekben felkészülni, a rám váró megpróbáltatásokra. Félve, mondhatni reszketve léptem be az ajtón, s amint tettem egy lépést a ház belsejébe, a szemem elé tárló látványtól, még a szőr is felállt a hátamon. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas pókhálót. És legrémisztőbb az egészben, viszont az a „szörnyeteg” volt, ami prédára várva csücsült a háló középén. Patrick csupán rám akart ijeszteni és próbára akart tenni a madárpókos dumájával, de most még a beígért tarantulának is jobban örültem volna, mint a velem szemben leselkedő, hatalmasra nőtt példánynak. Szinte megfagyott az ereimben a vér, amikor az a förtelmes jószág, komótosan megindult felénk. Soha nem iszonyodtam a pókoktól, de ez a „valami”, olyan érzetet keltett bennem, mintha egyenesen egy horrorfilm közepébe csöppentem volna.
- Pat…rick – dadogtam ledermedve.
- Nyugi Szöszi! Ő jobban tart tőled, mit te tőle - fogta meg a karomat, mire ijedtemben felsikoltottam.
- Ezt a dögöt fogjuk fényképezni?
Istenem, hogy te mekkora marha vagy! Miért kérdezel olyat, amire egyértelmű a válasz. Már csak az a nagy kérdés, mit értett Patrick kihívás alatt!?
- Gyere, még sok dolgunk van, mielőtt belekezdünk. – rázott fel mélázásomból.
- Nekem milyen szerepet szántál?
- Vedd úgy hogy te vagy az asszisztensem.
- Mi lesz a feladatom?
- A kezem alá dolgozol. Kicseréled az objektív lencséket, figyelsz az UV fényre, és a te látod el élelemmel a pókot.
Az a bestia pedig mintha csak erre a kijelentésre várt volna, egy pillanatra sem véve le rólunk a gürü szemeit, elérte a háló szélét.
- Hiányzik a barátod? – váltott témát váratlanul Patrick.
Rettenetesen hiányzott Eric. Lassan két hete annak, hogy elutazott.  Persze tartottuk a kapcsolatot, napi szinten, telefonon és emailban is, de azt egyikünk sem tudta, mikor láthatjuk újra egymást.
- Igen, nagyon
- Kihívást említettem igaz? - vigyorgott rám rejtélyesen - Holnap Stockholmban lesz megbeszélésem…
- És? Ez mennyiben érint ez engem? - Utálom a félbehagyott a mondatokat.
Patrick tekintete ismét a pókra vándorolt, amelyből azonnal leszűrtem, az a bizonyos kihívás, összefüggésben van a padlón mászkáló nyolclábú szörnnyel.
- Ugye nem az, amire gondolok? – kérdeztem rosszat sejtve.
- Attól függ, mire gondolsz.
- Testi közelségbe kell kerülnöm nyolclábú barátunkkal – böktem ki
Patrick mosolya felért egy igennel.
- Nem kötelezlek semmire, de ha úgy döntesz, van elég bátorságod, a feladat kivitelezéséhez, amivel engem is hozzásegítesz a tökéletes felvételekhez, nagyban megkönnyítve a munkámat, én is segítek neked… - itt néhány másodperc szünet következett – Velem jöhetsz Stockholmba, és meglepheted a szívszerelmedet.
Láthatom őt! Elutazhatok hozzá! – Ujjongtam magamban. Ericért lenyelem a békát. Bármit is kér Patrick, megteszem. Ilyen lehetőséget, nem hagyhatok elúszni.
- Rendben! Áll az alku!
- Jól meggondoltad? – nézett rám hitetlenkedve.
- Igen! Mond, mit kell tennem.
- Ahhoz, hogy érzékeltetni tudjuk, mekkorára nőtt, pókanyó, a tenyeredbe kell venned, de mindezt csak a fotózás legvégén és legfeljebb egy, másfél percre.
Miután másodszor is megerősítettem Patrick-et az elhatározásomban, kipakoltuk a gépeket, és a tartozékokat, elhelyeztük a lámpákat, ezután megkezdődött az órák hosszat tartó fotózás. Egy idő után, már egyáltalán nem feszélyezett, sem, a pók sem az, hogy közben besötétedett és az összes fényforrásunk mindössze két, halvány fényű UV lámpa. A tudat, hogy hamarosan Erickel lehetek, adott erőt, hogy könnyedén átvészeljem az éjszakát. Hajnali egy óra körül, jött el az ideje a színrelépésemnek. A fogaimat összeszorítva hagytam, hogy Patrick a tenyerembe rakja az óriásira nőtt csúfságot, majd többször egymásután nagy levegőt véve, igyekezetem legyőzni a félelmemet. Emeld feljebb a kezed. Hajlítsd be az ujjadat…- záporoztak az utasítások, míg végül elhangzott, amire mindvégig annyira vártam – És… vége.

Amint bezártam magam mögött az ajtót az álmosság ólomsúlyként nehezedett rám. Mielőtt végleg elmerültem az álmok birodalmában, még beállítottam az ébresztőórát, és perceken belül aludtam is, mint a bunda.

Reggel nyolc órakor, - túlzás lenne azt állítani, hogy frissen és kipihenten - de annál nagyobb izgalommal, szálltam be Patrick mellé.
- Köszönöm, hogy magaddal viszel. – fordultam felé, hálatelt szívvel.
- Megdolgoztál érte… Szöszi…-  húzta pajkos mosolyra a száját.

Alig félórányi autókázást követően, Patrick egy kisebb, mit utóbb kiderült, magánrepülőtér parkolójában állította le a kocsit, majd miután magához vette a csomagjainkat, elindult a hangár felé, ahova, mint egy pincsikutya követtem őt.
- Most pedig bemutatom neked az én drágámat -  jelentette ki csillogó szemmel és sietős léptekkel megindult a hangárba, egy hófehér, kb. tíz- tizenöt méter hosszú, Cessna kisgép felé. – Alexandra ő itt Sunny, egy kisméretű, kéthajtóműves, Cessna Citation 307. Gyűlölök várakozni, és ki nem állhatom a zsúfolt reptereket, ezért vásároltam Sunny-t. Ő elrepít bárhová, akár a mennyekbe is.

Egy repülőgép, amit Sunny-nak hívnak, milyen meglepetéseket tartogat még számomra, ez a pasi?
- Pilóta is jár ehhez a csodagéphez? – csúszott ki önkéntelenül a számon.
- Itt áll előtted!
- Van egyáltalán olyan dolog, amihez nem értesz?
Le a kalappal Patrick előtt. Nem csak hogy a világ egyik legprofibb fotósa, és nagy állatvédő, még pilótavizsgával is rendelkezik.  Biztos vagyok benne, hogy tartogat még meglepetéseket a tarsolyában. Amennyire kezdetben ki nem állhattam, most annyira kedvelem. Jó barát és önzetlen, ami nagy szó, ha azt vesszük, hogy ő a felső tízezerbe tartozik. Milliomos, sikeres, és… na, jó meleg, De ez cseppet sem ront az összhatáson…

Négy órás repülőút után - hosszú hónapok elteltével – ismét Svéd földre léphettem. Patrick kitűnő pilótának bizonyult, mellette egy percig sem éreztem veszélyben magam. Nem sokkal a leszállást követően, már a szállásunkat intéztük. Pontosabban az enyémet, ugyanis Patrick már jó előre gondoskodott a szállásáról és lefoglalt magának egy lakosztályt a Hotel Inn-ben. Amikor szóba került ki hol tölti az elkövetkezendő két éjszakát, azonnal felajánlotta, hogy az itt tartózkodásunk idejére, beköltözhetek a lakosztály három szobája közül az egyikbe, de nem szándékoztam őt kihasználni, - így is a lekötelezettje voltam, hiszen nélküle, legfeljebb csak álmodhattam volna erről az utazásról - ezért kerestem egy árban és színvonalban is elfogadható panziót, Eric lakása közelében.
Miután elfoglaltam a szobámat, egy kezdett körvonalazódni a fejemben. Az ötletet, a Patrick által rám ragasztott, becenév adta. Nem is teketóriáztam sokat. Gyors zuhany és egy nagy csésze kávé után, kerestem egy a pénztárcámnak is megfelelő fodrászüzletet, ahol szerencsére, beszéltek angolul, és egy óra múltán, vállig érő, barna hajjal távoztam a szalonból. A panzió felé sétálva, egy hirdetőoszlopról Eric arca mosolygott rám, alatta a koncert helyszíne és dátuma, ami történtessen éppen aznapra esett. A panzióba visszatérve – svéd nyelvtudás hiányában - a recepciós hölgy segítségét voltam kénytelen igénybe venni, Néhány percnyi telefonálás és máris volt jegyem az esti koncertre. Választhattam, vagy a koncert előtt bemegyek a jegyirodába, vagy feláron kiküldik futárral a jegyet. Én az utóbbi mellett döntöttem. Alighogy visszatértem a szobámba, megszólalt a mobilom.
- Szia szívem. Nagyon Hiányzol – Hallottam meg szerelmem bársonyos hangját.
- Szia! Te is nagyon hiányzol nekem - A szívem a torkomban dobogott, a tudat, hogy este látni fogom, hihetetlen izgalommal töltött el.
- Most éppen mi jót csinálsz?
- Fekszem az ágyon – Ami, ha úgy vesszük, megfelelt a valóságnak, ha leszámítjuk, hogy ez az ágy, a lakásától ötutcányira volt.
- Szívesen lennék most melletted… Megmasszíroználak.- suttogta vágytól izzó hangon.
- De jó is lenne… - sóhajtottam álmodozón, s rögtön eszembe is jutott, az esti koncertje, így arról kezdtem faggatni.
- A Skanzenben lesz ma fellépésünk. Ott ahol az első randink volt. Bárcsak te is itt lehetnél – a hangjából és hangsúlyból is kiérződött, mennyire szenved a távolléttől.

Még pár percig beszélgettünk, és fájó búcsút vettünk egymástól. Pokolian nehéz volt megállnom, hogy ne leplezzem le az esti meglepetést. Fáradt voltam és elcsigázott, az átvirrasztott éjszakától, mégsem bírtam egy pillanatra sem lehunyni a szemem. Este hat óra tájban, talpig feketében (fekete hímzett farmerben és a hozzá tartozó ugyancsak hímzett farmerdzsekiben indultam el a koncert helyszínére.
A kígyózó sor, az első koncertet juttatta eszembe. Akkor Megannal és Katjával jöttem el, és a személyzeti bejáraton jutottunk be. Most azonban türelmesen végig kellett várnom a soromat, és ha nem is közvetlenül a kiugró rész előtt – ahol szegény a melleimet bámulta, és emiatt elakadt a szava is - de olyan helyre sikerült állnom, ahol biztosra vehettem, észre fog venni. Rövidesen megszólaltak a Masqurade első akkordjai, és mint akkor nyáron, ezen az estén is az aranyszínű álarc fedte az arcát. A dal második felénél, elindult a kiugró rész felé, majd tőlem két méterre a színpad szélén megállt. A múlt megismételte önmagát. Gyönyörű barna szemei fel-le cikáztak a közönség sorain - amit a maszkkal ügyesen álcázott, és pillanatokon belül magamon éreztem fürkésző tekintetét. A szívem szinte a torkomban verdesett, szabadulni akart, mint valami kalitkába zárt kismadár. Amikor tekintetem találkozott az övével, eszméletlen tűz gyúlt lángra a testemben. Mélyen egymás szemébe néztünk, tekintetünk összekapcsolódott, s akkor sem szakadt el egymástól, amikor elhajította a maszkot…