41. Fejezet Elhibázott lépés

A feledhetetlen hét – melyben sok – sok szerelmes órában volt részünk, mondhatni ki sem keltünk az ágyból -  egykettőre véget ért és azon vettük észre magunkat, hogy eljött a búcsú napja. A hazautazásomat követő második napon, ismét beindultak a tánc és ének próbák, és rövidesen a koncertek is. A csapatom minden tagja, lázasan készült a Skanzenben tartandó, évadzáró nagy koncertre, amelyben helyet kaptak a Masqurade és Made of Pop album legnépszerűbb dalai is. A nap mint nap ismétlődő, éjszakába nyúló próbák, minden erőmet kiszívták. Esténként holtfáradtan – a koncertet megelőző két napban, pedig izomláztól elgyötörten - estem be az ágyamba. A fellépés napján a kelleténél tovább lustálkodtam az ágyban, próbáltam elodázni a felkelés időpontját, akkor még nem sejtettem, milyen katasztrofális napnak nézek elébe.

Mire nagy nehezen kikászálódtam az ágyból és elvonszoltam magam a fürdőbe, megszólalt a déli harangszó is. Most először fittyet hányva a koreográfus intelmeire – miszerint fellépés előtt csak könnyű ételek megengedettek, úgy mint saláta, müzli, párolt húsok, esetleg hal - első utam a a Mc’Donaldsba vezetett, ahol elpusztítottam egy adag sült krumplit, mellé pedig egy sajtos hamburgert. Na és persze a Kóla sem maradhatott ki. Tudtam, hogy hülyeséget csinálok és rövidesen meg lesz ennek a böjtje, de képtelen voltam ellenállni a kísértésnek.
A délután villámgyorsan eltelt. Öt órakor megnyíltak a kapuk, és csak úgy özönlött be a rengeteg ember. Első ránézésre is feltűnt, sokkal többen jöttek el most, mint a nyári koncertre.
Egy utolsó hang és fénypróbát követően, elindultam az öltözőmbe, ahol a hangulatomnak megfelelő fekete felsőt és  farmert kaptam magamra. Ugyanis időközben fellázadt a gyomrom a zsíros kaja miatt, és ha ez még nem lett volna elég, Lexi hiánya is kezdte az elviselhetetlenség határát súrolni.


Abban a  pillanatban ahogy felcsendültek a már unalomig játszott Masqurade dallamai, felvettem az aranyszínű maszkot és elindultam a színpad felé, ahol Alex és Kevin, előzőleg már megteremtették az alap hangulatot. A közönség szokás szerint hangos sikoltozással és őrjöngéssel fogadta a belépőmet. Máskor az üdvrivalgás felvillanyoz és büszkeséggel tölt el, most viszont ezek az érzések elmaradtak. Boldog mosolyt kényszerítve az arcomra, emeltem a számhoz a mikrofont, és kezdtem bele a dalba. Egy laikus szemlélő szemében, boldognak és örömtelinek tűnhettem, pedig belül nem éreztem mást csak kongó ürességet. A közönségem is csak azt látta, amit én láttatni akartam velük. A második versszaknál – egy megmagyarázhatatlan erő hatására, amely mint a mágnes vonzott - indultam a színpad L alakú kiszögellése felé, ahol még abban a percben kiszúrtam a rövid, barna hajú lányt, aki a haját leszámítva a megszólalásig hasonlított Lexire. Ha nem tudom biztosan, hogy Lexi Angliában van, még abba a hitbe ringatom magam, persze tévesen, hogy Ő a titokzatos lány. Csakhogy ennek lehetőségét nyomban el is vetettem, amint felidéztem a beszélgetés perceit.
Nem sokkal a Skanzenbe való érkezésem után, hívtam fel, mert pokolian vágytam arra, hogy hallhassam a hangját.
- Szia szívem. Nagyon Hiányzol – Szóltam bele, miután felvette a telefont.
- Szia! Te is nagyon hiányzol nekem – Szavai megdobogtatták egyszersmind melegséggel is töltötték el a szívemet.
- Most éppen mi jót csinálsz? – Hülye kérdés, de jobb e - percben nem jutott eszembe.
- Fekszem az ágyon – Na, ez az amit nem kellett volna megemlítenie. A szemem előtt képek sorozata villant fel, mégpedig olyan képeké, melyeket egy férfi és nő az ágyban művelhet. Elég csupán egy véletlenül elejtett utalás és máris úgy gerjedek mint egy villany pózna. De ezt egyes egyedül Lexi, képes kiváltani belőlem.
- Szívesen lennék most melletted… Megmasszíroználak .- A vágy, hogy mellette lehessek, őrült erővel tört rám.
- De jó is lenne… - sóhajtott fel halkan de egyben kihívóan is, majd gyorsan az esti koncertemre terelte a szót.
- A Skanzenben lesz ma fellépésünk. Ott ahol az első randink volt. Bárcsak te is itt lehetnél – Mit meg nem adtam volna, hogy ezen az estén ő is itt lehessen velem?
A beszélgetésünknek Sam felbukkanása vetett véget.

A fellépés során, gondolataim minduntalan visszatértek a barna hajú lányhoz. Egy percre sem tévesztettem szem elől.
Meg akartam ismerni, érinteni, csókolni. Megbabonázott, elbűvölt, így ismeretlenül is. Észveszejtően festett a hímzett farmerban és kabátban. Mellének domborulatait és combjainak kecses ívét, kiemelte a testére feszülő ruha, én pedig mint egy kis taknyos tini, nyálcsorgatva bámultam gyönyörű testét.

Egy hang a fejemben azt skandálta – Hé Eric, Gondolj Lexire, ő szeret téged és Rád vár. De villámgyorsan elhallgattattam a lelki ismeretemet. Úgy döntöttem a bűntudatommal ráérek később is elszámolni. Ezúttal a vágy, hogy a barna lány közelébe kerülhessek mindennél – még a Lexi iránt érzett  szerelmemnél is erősebbnek bizonyult. Az értelem fölött a vad férfias ösztönök vették át az irányítást és izgatottan vártam, hogy a koncert végén, valamilyen ürüggyel megszólíthassam.

Megkönnyebbülten, borzongató várakozással énekeltem és táncoltam végig a záró számot, majd miután elült a tapsvihar és lassan kezdett szétszéledni a tömeg, rohantam az öltözőbe. Kis híján letéptem magamról a fellépő ruhát, öt perc elteltével pedig már a kocsimban ülve a kijáratot lestem. A barna hajú lány az utolsók között távozott a Skanzen területéről és nagy mázlimra, gyalogosan indult el a belváros irányába. Ismertem a várost mint a tenyeremet, így azt is tudtam, hol vághatok elé.
Egy kisebb mellékutcában, végre támadásba lendülhettem. Lehúzódva az útpadkára, figyeltem mikor fordul be az utcába, és amint elhaladt a kocsi mellett, kinyitottam a kocsiajtót és megtettem, amire azóta vágytam, mióta megpillantottam: megszólítottam. Az anyanyelvemre nem reagált, ezért az angollal próbálkoztam és láss csodát az az ismeretlen lány megtorpant, én pedig a pillanatnyi habozását kihasználva, mellé léptem.
- Tudom, most azt kérdezed magadtól, miért követtelek és vajon mit akarok tőled? – kezdtem bele a nagy monológomba – Mi még nem ismerjük egymást, de mint látod, azon vagyok, hogy ezen az állapoton változtassak. Első lépésként szeretném felajánlani a kocsimat és vele együtt sofőri szolgálataimat. Elfogadod?
- Igen – felelte halkan.

Siker! Máris egy lépéssel közelebb kerültél a meghódításához. Azonban több dolog is nyugtalanított.
Egy: Az ismeretlen lány is angol, és a hangja is hasonlít Lexiéhez.
Kettő: Miért van olyan érzésem, hogy Lexi ül mellettem és életem legnagyobb baklövését készülök elkövetni?

Az est folyamán rövid idő alatt, immár másodszor söpörtem agyam legtávolabbi zugába, az aggodalmaskodó gondolatokat és magyaráztam egyszerű paranoiával a különös egybeeséseket.

A szemem sarkából figyeltem minden rezdülését. Feszengett mellettem, szemmel láthatóan kínosan érezte magát. Én is, de egészen más okból feszengtem: a nadrágomban dúló vihar miatt. Iszonyatosan nehéz volt visszafognom magam a közelében. Amennyiben csakis az ösztöneimre hallgatok, megállok egy sötét félreeső utcában és azon nyomban rávetem magam. Csakhogy, ha úgy vesszük, mi ketten idegenek vagyunk egymás számára – még ha sokszor olyan érzetem is kelt bennem, mintha közelről ismernénk egymást. Mégpedig nagyon közelről.

Nem sokkal azután, hogy  a névtelen lány, elmondta a címet, ami jelen esetben egy a lakásomhoz közeli panzió volt – rövidesen úton is voltunk a szállása felé.
- Elárulod a neved? – furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
- Mandy. – Tisztán csengő hangja éppúgy elvarázsolt, mint gyönyörű, formás teste.
- Szép, akárcsak a tulajdonosa.
- Eric, valóban szeretném tudni, miért jöttél utánam és a mi a célod ezzel bájcsevellyel.
Mandy szemében egy röpke pillanatra a harag szikrája gyúlt fel, a felindultságából azt szűrtem le: Ez a lány, azért haragszik rám, mert úgy véli, - és valljuk be, jól -  egy éjszakás kalandot akarok tőle. Ezt gyorsan meg kell cáfolnom, még mielőtt faképnél hagy, és kárba vesznek az eddigi erőfeszítéseim. Ő egy kellemes kaland semmi más. Szeretem Lexit, viszont ennek a lánynak lehetetlenség ellenállni.
- Másra sem tudok gondolni, mióta megláttalak a koncerten, mint rád. Éppen ezért szeretnélek jobban megismerni.

Időközben megérkeztünk a panzió elé. A kocsit a panzió melletti parkolóba kormányoztam és leállítottam a motort, ezzel is jelezve, részemről még nem ért véget az este.
- Van barátnőd? – szegezte nekem a kérdést, félig felém fordulva.
Erre mit válaszoljak? Ha az igazat mondom, elmenekül, ha viszont hazudok, fennáll a veszélye, hogy elveszítem Lexit. Bár ha jobban belegondolok, igen csekély az esélye, hogy Lexi tudomást szerezzen a félrelépésemről. Némi hezitálást követően, mélyen Mandy szemébe nézve kijelentettem:
- Nincs barátnőm.

Az események e perctől viharos fordulatot vettek. A hazugságom jutalmaként, hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Ezt miért kaptam? – néztem rá ledöbbenve. Ahelyett hogy a nyakamba ugrana, lekever egy jókora maflást.
- Mert hazudtál! – fújtatott dühösen.
- Mandy… – próbáltam menteni a menthetőt.
- Nem vagyok Mandy… -
Ha szemmel ölni lehetne, én ott helyben meghaltam volna. A pofon és a lány gyűlölködése kötötte le minden gondolatomat, így csak jókora fáziskéséssel jutott el a tudatomig, amit a nevéről mondott „Nem vagyok Mandy”.  Nem csak én hazudtam, ő sem mondott igazat.
- Rendben, akkor most kezdjük újra. – megfogtam a kezét, hogy még csak véletlenül se menekülhessen el. – A nevem Eric Saade, énekes, dalszövegíró. Most te jössz.
Néhány másodpercnyi idegőrlő várakozás után, szólalt meg újra. Amikor kimondta a nevét, rögtön tudtam, helyrehozhatatlan hibát követtem el, amire nincs bocsánat.
- Alexandra Smith…Eric Saade exbarátnője....És ha most rögtön nem veszed le rólam a mocskos kezeidet teszek róla, hogy életed végéig szopránt énekelj, egy egyházi kórusban.