Basszus, kis híján mindent elszúrtam. Amikor vele vagyok, minden józan gondolatom és elhatározásom a semmibe vész. Hiába fogadtam meg, hogy egy ujjal sem érek hozzá, ha a vágy olyan elemi erővel tört rám és uralta el a testemet, hogy annak lehetetlen vállalkozás lett volna ellenállni. Be kellett látnom, a közelében elvesztem a fejem, ezért nem tudtam megállni, hogy meg ne csókoljam. Amint összeértek ajkaink, ereimben, a vérem sebesen kezdett száguldani, és féltem, hogy nem érem be csak a csókkal. Ha egy perccel is tovább maradok, ott helyben a folyosón teszem magamévá.
Hiba volt azt hinnem, hogy Lexi visszahódítása könnyű menet lesz, emellett az ismertséget illetően is tévedtem. Max abban a pillanatban a nevemen szólított, ahogy beléptem a pincehelyiségbe. Ebben a kis világvégi városkában is tudják, ki az az Eric Saade.
- Hello, Eric – köszönt rám, a pultos srác.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve, valójában át sem gondolva a következményeit, tagadtam meg a nevemet és adtam ki magam másnak.
- Bocs de az én nevem nem Eric, hanem Chris…Chris Morgan. – vettem elő a tarsolyból gyorsan egy kamu nevet.
- Nem akarod, hogy felismerjenek? Igazam van? – nézett rám kérdőn. Valószínűleg bambán mereszthettem rá a szemem, mert kérdését szinte azonnal meg is indokolta.
- Tudod, mi is nézünk TV-t, és néha napján még internetet is használunk.
Miután rájöttem, nincs értelme, titkolóznom, sőt talán még a segítségemre is lehet, beszélgetésbe elegyedtem vele.
- Ha lehetséges, szeretném megőrizni az inkognitómat.
- Ha te ezt szeretnéd... ám legyen – Jelentette ki Max, biztosítva a támogatásáról.
A pultot megkerülve, hozzám lépett, ezután egy baráti hátba veregetés kíséretében, a kezembe nyomott egy üveg sört.
- Lexi barátai az én barátaim is.
- Mesélt rólam? – kaptam fel hirtelen a fejem. Valahol számítottam rá, hogy a kapcsolatunk és az elvakultságom miatt bekövetkezett, gyalázatos tettem sem marad titokban.
- Igen, viszont én már hamarabb tudtam rólad… rólatok.
- Mégis…Hogyan? – Max iménti állítása, olyannyira váratlanul ért, hogy csak nagy nehezen sikerült egy épp kézláb mondatot kinyögnöm.
- Michael a magánnyomozód, egyik este, felöntött a garatra és enyhén illuminált állapotában kikotyogta, a megbízója nevét. – nézett rám jelentőségteljesen, majd folytatta tovább a megkezdett beszámolót. – A megérkezése napján, elég feltűnően érdeklődött egy Alexandra Smith nevű lány felől, és a neved ismeretében már gyerekjáték volt kikövetkeztetetni az összefüggést. Mindig is gyanítottam, hogy szerelmi csalódás áll Alexandra költözésének hátterében.
- Tisztában vagyok vele, mekkorát hibáztam azzal, hogy meg sem hallgattam. Ha Garetnek nem szólal meg a lelkiismerete, soha nem derül ki az igazság. – A kezem ökölbe szorult, ahogy gondoltban újra és újra átéltem a napot, a „megvilágosodásom” napját.
- A múltat ugyan nem teheted nem megtörténtté, de megpróbálhatod helyrehozni… - vélekedett elgondolkodva Max.
- Pontosan ezért vagyok itt. – tettem le a pultra az félig üres üveget. – Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni annak érdekében, hogy visszaszerezzem a bizalmát.
- Csak a bizalmát? – a rideg hang, ráébresztett, arra, Max előtt, nem kell elrejtenem, Lexi iránti érzelmeimet és megjátszanom a kemény fiút.
- Szeretem Lexit. Szerintem ezzel mindent elmondtam.
- Így mindjárt más a leányzó fekvése…
Max személyében egy igaz barátra leltem. Mindketten megnyíltunk a másik előtt. Szóba kerültek a családjaink, a múltunk, és a jövőbeni terveink is. Max tartotta magát a megállapodásunkhoz, és minden betérő vendégnek az álnevemen mutatott be.
Lexi érkezésekor – amire Max, suttogva hívta fel a figyelmemet – alig egy-két ember lézengett a sörözőben. A ruhán keresztül is éreztem a pillantását, és lassan ráemeltem tekintetem. Aranyszőke haja, lágy hullámokban omlott a vállára. Kedvem lett volna belefúrni ujjaimat, a leomló tincsekbe. Pillantásom tovább vándorolt a gyönyörű smaragdzöld szemekre, melyekben egy pillanatra el is vesztem, ezután tekintettem ajkaira, majd egyre lejjebb a rövid fehér blúzra és a fekete testhez simuló miniszoknyára tévedt. Emberfeletti erőfeszítések árán sikerült csak a helyemen maradnom. Magamban formáltam a szavakat, hogyan és miként fogok a bocsánatáért esedezni, de ekkor olyan dolog történt, amire végképp nem készültem fel. Elmenekült. Fogta magát és elrohant.
- A hátsó kijártnál még utolérheted - sürgetett Max.
Villámgyorsan rohantam ki az utcára, majd be a hátsó udvarra, feszülten lesve Lexi távozását. Másodperceken belül kivágódott az ajtó és szerelmem egyenesen a karjaimba rohant. Sebzett vadként vergődött az ölelésemben. Ütött, rúgott, mindent megtett, hogy mielőbb kiszabadulhasson a karjaimból. A férfiasságomra tett fenyegetését, először csak megmosolyogtam, amikor viszont a térdét felemelve támadásra készült, kénytelen voltam belátni, cseppet sincs vicces kedvében. Ösztönösen cselekedve, szorítottam a falhoz, amivel újfent melléfogtam.. Amint testünk szorosan összesimult, csillapíthatatlan vágy borzongatta meg minden sejtemet.
Agyam egy távoli szegletében, még maradt annyi józan ész, ami figyelmeztetett: ha nem engedem el, helyrehozhatatlanul elrontom azt a kevéske kis esélyt is a kibékülésünkre. Hallgatva az intelemre, lassan leengedtem karjaimat és hagytam elsétálni.
Alighogy Lexi elment, Max jelent meg kezében egy kulcscsomóval.
- Nem kell magyarázkodnod – nyomta a kezembe a kulcsot. – Lexi a fejvesztett menekülés közepette, megfeledkezett a kulcsáról. Gondolom nem szükséges elmagyaráznom a további teendőidet és Lexi címét sem.
- Már jártam a lakásánál. – ismertem be.
- Akkor mire vársz még?
Lexi lakásához érve a következő kép fogadott. Lexi az ajtó előtt állt és dühösen szitkozódva, tapogatta a farmerja zsebét. Belenézett az ajtó melletti apró cserépbe, majd miután ott sem járt sikerrel, felemelte a lábtörlőt. Nocsak? Jó tudni, milyen helyeken rejtegeti a kulcsait. Ha nem vigyáz, még nagy meglepetésben lehet része.
- Ezt keresed? – ráztam meg a kulcscsomót a füle mellett.
- Hogyan került hozzád? – szemében vad tűz gyúlt. Látszott rajta, hogy legszívesebben felképelne.
- Az öltözőben hagytad.
A nap folyamán sok hibát elkövettem, nem akartam még azzal is tetézni, hogy bevallom, miden lépéséről tudok, ezért jobbnak láttam, egyelőre, titokban tartani, hogyan találtam rá. Ezután szó-szót követett. Hiába próbáltam a vágyaimat kordában tartani, miután megtagadta, hogy a lakásába lépjek, az agyam végleg szabadságolta magát. Rövidesen mindketten a folyosón kötöttünk ki. Már nem érdekelt megbántom-e vagy sem. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megízleljem ajkait. Nem bírtam már tovább, vadul a szája után kaptam. Nyelvemmel addig ostromoltam ajkait, míg azok meg nem nyíltak. Istenem, mennyire vágytam már erre! A vágy szinte elvette az eszemet. Közel álltam hozzá, hogy a karjaimba kapva meginduljak vele a hálószoba felé, és ott folytassam, ahol néhány hete abbahagytuk, mégsem tettem. Az értelem, egy parányi szikrája még pislákolt bennem, így bár baromira nehezemre esett, elszakadtam forró ajkaitól.
- Kicsim,,, hamarosan folytatjuk, amit az imént elkezdtünk…Akkor viszont nem érem be néhány csókkal. Még most is ugyanúgy kívánlak, mint annak idején.
Részemről ez nem ígéret, inkább egyfajta bizakodás volt. A szeméből vágyakozást olvastam ki. Az iménti pár percben megbizonyosodhattam róla, még most is tűzbe jön az érintéseimtől és ugyanúgy remeg a karjaimban mint a „szakítás” előtt. Tekintetünk összefonódott, arcán halvány mosoly rajzolódott ki. Sejtettem, hogy hamarosan vége szakad ennek a csodálatos harmóniának, és ez másodperceken belül be is következett. A varázslatos hangulat egy csapásra oda lett, amikor hűvös tartózkodó hangnemben, kijelentette, hol kellene lennem.
Tudtam, eljött az ideje a búcsúnak. Na, nem a véglegesnek.
- Nem, melletted! – Mélyen a szemébe nézve, mondtam ki azt, amit a legkomolyabban is gondoltam. Az ajkaira lágy csókot nyomva, búcsúztam el tőle, majd egy utolsó pillantást vetve rá, csuktam be magam mögött az ajtót.
Már útközben a bérelt lakásom felé tartva, megszületett a megoldás Lexi megbékítésére. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam, szándékosan figyelmen kívül hagyva a két kontinens közti időeltolódást.
- Eric, hajnali három óra van - Szólt bele álmos hangon minden bajom okozója.
- Tudom, de egy percig sem várhat amit mondani akarok. Biztos lehetsz benne, hogy azonnal kimegy az álom a szemedből, amint meghallod a tervemet.
- Hallgatlak! - felelte hatalmas ásítás közepette.
- Megtaláltam Lexit. - közöltem vele tárgyilagosan.
- Hol? Merre? - Na mit mondtam? Rögtön felébredsz.
- Skóciában, egy Glenfarg nevű kisvárosban.
- Az anyját...jó messzire menekült. - hangjából aggodalommal teljes bánat csendült ki. - Valami tervet említettél az imént.
- Szabaddá tudod tenni magad péntekre?
- Persze, a következő fellépésem, úgyis csak hat nap múlva esedékes.
- Egy hosszabb utazást is bevállalsz?
- Ez nem is kérdés!Mond hol és mikor kell ott lennem!
- És Megan?
- Minden percét a menedzseremmel tölti - fújtatott bosszúsan.
Ez kezd érdekes lenni, csak nem féltékenységet véltem felfedezni a hangjában?
- Eric, hiába várom, hogy kitérj a terved részleteire. - emlékeztetett a hívásom valódi okára.
- Pénteken este nyilvánosan fogjuk megkövetni őt. Ha erre nem enyhül meg, akkor semmire...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy megtisztelsz a véleményeddel!.