32. Fejezet Játsszunk nyílt lapokkal!

Feledhetetlen napokat töltöttünk együtt Erickel.  De minden nap ott lebegett a fejünk felett, az elválás gondolata. Nem tudtuk, mikor láthatjuk újra egymást, ami némileg beárnyékolta a csodálatos perceket. Amikor csak tehettem, elkísértem a koncertjeire, és mint ama bizonyos első napon, most sem a színpadról, hanem a a közönség soraiból néztem végig a koncertet. Az álcázós játékunkat is, folytatattuk tovább, amit mindketten nagyon élveztünk, viszont Eric éles szeme elől, soha nem sikerült elbújnom. Hiába szereztem be barna parókát, sőt még egy olvasó szemüveget is, így is kiszúrt a tömegből.

A Londoni záró koncert előtti estén, a nappaliban a kanapén összebújva dvdztünk, s közben a másnapi utazásról beszélgettünk. Úgy terveztük, hogy kora hajnalban indulunk Londonba, de egy váratlan telefonhívás, mindezt meghiúsította. A főnököm Stacy keresett.
- Hello Stacy  - szóltam bele, már akkor rossz előérzettel.
- Szia Lexi. Sürgősen beszélnünk kell, és nem telefontéma - hangjából érződött, hogy az ügy valóban nem tűr halasztást, majd amikor azt is hozzátette a személyes jelenlétem elengedhetetlen az agyam nyomban elméleteket kezdett gyártani. Szokásához híven, újfent nem említett semmi konkrétumot, amivel sikerült felhúznia az amúgy is zaklatott idegeimet. Mintha nem lenne enélkül is elég bajom. Nem elég hogy el kell szakadnom a szerelmemtől, most még a főnököm is a szívbajt hozza rám.
- Ha ennyire fontos, természetesen bemehetek az irodába. Holnap nem érek rá… - alighogy bele kezdtem a mondandómba, Stacy türelmetlenül a szavamba vágott.
- Nem Lexi, holnap reggel várlak. Ismersz már annyira, hogy tudd: Ha nem lenne a dolog életbevágó, nem kérném ezt - Stacy hangjába aggodalom és kétségbeesés vegyült, amivel alaposan rám hozta a frászt. Halvány lila gőzöm sem volt, mi lehet olyan lényegbevágó, ami egy napot sem várhat, viszont Stacy-t ismerve, egy dologban teljes mértékben biztos lehettem: nem túlzott, amikor azt állította, a dolog életbevágó.  Kénytelen-kelletlen, de végül, megígértem, hogy reggel a stúdióban leszek.

Miután leraktam a telefont, Eric arcán villanásnyi időre csalódottság suhant át, ami valahol érthető is, hisz éppen az utolsó koncertjén, a londoni nagy Finálén nem leszek mellette. Azon a fellépésen, amit nem győzött hangozatatni, mekkora mérföldkő az életében. Pokolian gyötört a bűntudat, de nem tehettem mást. A gyomrom, így is egy csomóba állt össze. Képtelen voltam kiverni a fejemből a Stacy-vel folytatott párbeszédet.
- Sajnálom…
- Kicsim, ne mentegetőzz – vette elő legszívdöglesztőbb mosolyát – Az úgymond, kenyéradóddal, nem jó ujjat húzni. Ezt saját tapasztalatból mondom.
- De annyira szerettem volna ott lenni a londoni koncerteden…
- Ne sírj! Ez még nem a világ vége – morzsolt el a egy könnycseppet az arcomon. – Ha most ezen nem is, majd a párizsi fellépésemen ott leszel. Erről személyesen fogok gondoskodni.

Ezen az estén a túláradó érzelmeké lett a főszerep. Együtt készítettük el a vacsorát, ezután - mint ahogy a gyerekeket szokás etetni -  adtuk a egymás szájába a falatokat, majd a vacsora végeztével egy üveg, behűtött pezsgővel és egy tál eperrel vonultunk be a fürdőszobába. Most kivételesen nem a zuhanyt, hanem a kétszemélyes süllyesztett sarokkádat vettük célba. Poharakra megint csak nem volt szükségünk. Úgy itattuk egymást, mint nem is olyan régen azon az érzéki parkbéli éjszakán. Lassan, ráérősen, az együttlétünk minden egyes percét kihasználva szerettük egymást. Ez a feledhetetlen éjszaka, a hálószobában folytatódott, ahol szerelmes suttogások közepette, boldogan, egymás karjaiban hajtottuk álomra a fejünket.

Hajnalban az ébresztőóra csörgésére ébredtünk. Mindketten tudtuk, bekövetkezett az amitől, annyira tartottunk. Eljöttek a búcsú percei. Könnyes szemekkel indultam a konyhába, hogy amíg ő öltözik, addig én elkészítsem a kávéját. Erre a napra nem tudtam felkészülni előre. Éreztem, hogy könnyek csorognak le az arcomon, de egyelőre némán zokogtam.
Nem hallottam, mikor lépett mögém, egyszer csak megéreztem kezeit a vállamon, majd maga felé fordított, de nem mertem ránézni, így lehajtottam a fejem. Ujját az állam alá téve felemelte a fejem és lassan az ajkaimra hajolt.
- Szeretlek Lexi! – nézett mélyen a szemembe, a röpke csók után. – Bármi történjék is, én mindig melletted leszek. Ezt soha ne felejtsd el.
- Nagyon, nagyon szeretlek – próbáltam kipislogni a szememből a könnyeket, és nem elcsukló hangon szólni hozzá.

Néma, már-már kísérteties csendben, ittuk meg a kávénkat. A szívem összeszorult, ahogy arra gondoltam, nemsokára elhagyja a házat, és csak ott fent az égiek a megmondhatói mikor láthatom viszont. Rövidesen eljött a búcsú ideje. Miután bepakolta a kocsiba a csomagjait, egy ígéretekkel teli búcsúcsók után nagy nehezen elengedtem, és a könnyeimet nyelve néztem a távolodó kocsi után.

Eric távozása után, nem sokkal én is kocsiba vágtam magam. Stacy ha nem is mondta ki, mégis nyilvánvaló volt, hogy nála a reggel egyet jelent a munkakezdéssel, vagyis így hozta a tudomásomra: nyitásra legyek bent. Nem is késlekedtem egy percet sem. Azon voltam, hogy minél előbb letudhassam a beszélgetést, ami mostanra, igencsak fúrta az oldalamat. A három órás út alatt, jó néhányszor eleredtek a könnyeim, és többször kényszerültem lehúzódni az útpadkára, mert a záporesőként hulló könnycseppektől, nem láttam az utat. Egész úton a fülemben csengtek Eric szavai - Szeretlek Lexi! Bármi történjék is, én mindig melletted leszek. Ezt soha ne felejtsd el.

Stacy az íróasztalánál ülve, ujjaival az asztalon dobolva várt rám. A kölcsönös üdvözlést követően, azonnal a lényegre tért.
- Tegnap kaptam meg a szerződésedet, amiben jó néhány változtatást találtam. – Az említett papírdarabot, a kezembe nyomta, majd így folytatta:
- Nem tudom, hogy te hogyan egyeztél meg Gareth-tel, vagy egyáltalán tudsz-e a többségében téged érintő változásokról.
- Kezdesz megijeszteni – És ezek nem csupán üres szavak voltak.
- Ettől tartottam – túrt bele a hajába elgondolkodva.
- Stacy, mond már miről van szó!
- A szerződésedet, két hónappal meghosszabbították, ami lényegében annyit jelent, hogy két hónapra Kínába utazol.
- Hogy, hova? – Azt hittem ez valami gonosz tréfa.
- Köteles vagy Garethet elkísérni, a tizenhat állomásból álló, kínai turnéjára – Stacy kijelentéséből megértettem, szó sincs semmiféle viccről.
- Mi történik, ha megtagadom az együttműködést?
- Kénytelen leszek elbocsátani téged.
- Bocs, de ezt meg kell emésztenem – Igyekeztem villámgyorsan elhagyni az irodát, nehogy szemtanúja legyen a robbanásomnak.

Sebességhatár ide vagy oda, száguldottam, mint az őrült, hogy kérdőre vonhassam a szerződésem önkényes megváltoztatásában illetékes személyt. Nekibőszülten, iszonyatosan feldühödve, meg sem várva az invitálást rontottam be Gareth lakásába.

- Ezt nem tehetted velem – támadtam rá, magamból kikelve.
- De megtehetem. Bármikor módosíthatom a szerződésedet – közeledett felém, ördögi vigyorral az arcán.
- A beleegyezésem nélkül vetted bele utólag a két hónapos kínai utat – Embert még ennyire nem gyűlöltem, mint most ebben a pillanatban őt. – Azt már most felejts el, hogy veled megyek!
- Ha nem teljesíted a szerződésben leírtakat, lemondhatsz a jutalékodról.
- Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltottam hisztérikusan – ha azt hiszed, így közelebb kerülhetsz hozzám, akkor nagyon el vagy tájolódva. Látni sem akarlak többé.
Hátra sem nézve indultam meg az ajtó felé. A kezem már a kilincsen volt, amikor egy rántással a falhoz lökött, és a száját erőszakosan az enyémre szorította. Testével a falnak préselt, kihasználva erőfölényét. Abban a pillanatban, ahogy ajkaink összeértek, éles vakuvillanás vakított el.
- Mondtam, hogy harcolni fogok érte, de te nem hittél nekem – hallottam meg a háttérből egy jól ismert hangot.

Ledermedve hallgattam a végzetes szavakat  – Gondoskodom róla, hogy még ma este Eric kezében legyenek a képek… - vigyorgott Molly önelégülten. Ekkor vált világossá számomra, ezek ketten mindent előre kitervelten csapdát állítottak, amibe én hülye, vakon bele is sétáltam.

El innen, minél gyorsabban. Ne hagyd, hogy még jobban megsebezzenek. – szólalt meg a józan eszem. Pánikszerűen, futva menekültem el, megaláztatásom helyszínéről. A lakásomba érve zokogva vetettem magam az ágyra. A könnyeim megállíthatatlanul ömlöttek, a szívemet markoló fájdalom, órák multával sem enyhült. Valamikor a nap folyamán, amikor már minden könnycseppet elhullattam, a kimerültségtől álomba merültem. Másnap reggel, csapzottan, az előző napi ruhámban ébredtem. Első gondolatom Eric volt. Vajon tényleg beváltották a fenyegetést, és elküldték Ericnek a képeket, vagy csupán blöfföltek? Reményvesztetten pillantottam a telefonom kijelzőjére, amely üresen kongott. Eric nem írt és nem is hívott. Ez csak egyet jelenhet: megkapta a képeket, és nem érdekli a magyarázatom. Ha kérdőre akar vonni, már rég megtette volna. Gondolkodás nélkül tárcsáztam a számát, de a telefonja ki volt kapcsolva. Soha egyetlen percre sem sikerült rávennem, hogy kikapcsolja a telefont, ebből sejtettem, hogy nagy a baj. Hosszasan törtem a fejem, mihez kezdjek. Visszaemlékezve az utolsó esténkre jutott eszembe, hogy a londoni koncert utáni napon – vagyis ma – indult tovább a következő turné helyszínére Franciaországba. Beugrott,  a  Heatrow repülőtér neve is, így már tudtam mit kell tennem. Ez volt az utolsó mentsváram, csakis ebbe az egyetlen lehetőségbe kapaszkodhattam. Úgy döntöttem, ha kell egész nap a reptéren fogok szobrozni, hogy még utoljára láthassam őt. Elhatározásomat, tett követte. Pillanatok alatt James irodájában termettem, majd kikerestem a Párizsba induló járatokat. Két délutáni és egy kora este induló gépet találtam.. A kiadós zuhanyzást követően, felvettem egy fehér farmert valamint a kedvenc ujjatlan felsőmet, magamhoz vettem a telefonomat és perceken belül, az autópályán szeltem a mérföldeket London felé.

Délelőtt tíz órakor léptem át a repülőtér fotocellás ajtaját, majd beljebb haladva megpillantottam egy kisebb csoportot. A lány gyülekezetet elnézve, azonnal leesett, ők csakis Eric rajongói lehetnek. Erről tanúskodott, a kezünkben tartott táblák sokasága is, „Szeretünk Eric” felirattal. Őket hallgatva tudtam meg, hogy kedvenc énekesük az első délutáni járattal utazik el. Egy kényelmetlen műanyag széken rostokolva, hosszú órákig vártam, hogy egy utolsó pillantást vethessek rá. Már nem reménykedtem abban, hogy meghallgat.
A rajongók hangos sikoltozással jelezték, megérkezett Eric Saade. Felállva, a székből, kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, ezután kissé távolabb, az addigra már többszörösére dagadt rajongói tábortól – álltam meg, hogy Eric kénytelen legyen észrevenni. Hamarosan óriási sikítozás közepette lépett be a csarnokba Alex és Kevin társaságában. Tudtam, hogy észrevett, mégsem nézett rám. A két táncos is értetlenül meredt rá, nem értették, miért nézi levegőnek azt, akivel eddig minden percét együtt töltötte.

Gareth és Molly elérték a céljukat. Sikeresen véget vetettek egy csodálatos szerelemnek…  A mi Szerelmünknek...