34. Fejezet Glenfarg

Elképesztő! Kis híján feladtam a reményt, hogy valaha is megtalálom öt, és amikor a legkevésbé számítok rá, akkor állt be fordulat a nyomozásban. Egy titokzatos sugallat eredményeképpen elhalasztottam az utazást és hagytam, hogy a magánnyomozók még néhány napig kutassanak Lexi után, annak ellenére, hogy nem bíztam a sikerben. Pedig pontosan ez a pár nap kellett ahhoz, feltáruljon előttem Lexi búvóhelyének titka.

Egy szerdai napon végre megérkezett az a hívás, amelyre oly régen vártam. Michael a magánnyomozó volt a vonal túl végén.
- Üdvözlöm Mr. Saade. Megtaláltuk az ön által keresett személyt – tért azonnal a lényegre, majd sietve hozzátette:
- Kiterjesztettük a kutatást Skóciára, így jutottunk el Mrs. Smith-hez.
- Hogy mondta? Skócia? – ismételtem meg a szavait elképedve.
Ez eddig eszembe sem jutott. Mindvégig Exeterre és környékére fókuszáltam. Meg sem fordult a fejemben, hogy Skóciáig menekül.
- Igen, Mr. Saade. Alexandrát egy skót kisvárosban, Glenfargban találtuk meg.
- Mit sikerült még kideríteni róla? – Ki voltam éhezve az információkra. Minden érdekelt, ami vele és az eltűnésével kapcsolatos.
- Nemrégiben lakást vásárolt magának, ebből úgy tűnik ott szándékozik letelepedni. Egyébként a lakásvásárlás volt az, ami előrébb vitt bennünket a nyomozásban.
Puff neki, ez nem éppen az amit hallani szerettem volna. A saját lakás némileg megnehezíti az összeköltözés lehetőségét. De legalább nem kell tovább vakon, a sötétben tapogatóznom.
Miután megkaptam a pontos címet, beírtam a keresőbe, a város nevét és minden fellelhető adatot elolvastam róla. Ezután megrendeltem Glasgowba a repülőjegyemet, s egyúttal gondoskodtam szállásról és kocsiról is. Marha nagy szerencsémre, még aznap estére sikerült Skóciába induló járatot találnom, emellett a szállással is szintén nagy mázlim volt. Nem messze Glanfardtól, Perth-ben találtam egy kiadó apartmant, amit előrelátóan egy hónapra le is foglaltam. A bérleti díjat viszont, még utazás előtt egy összegben átutaltam, felkészülve arra az eshetőségre, ha netalántán időközben Lexi befogad az otthonába, a tulajnak ne származzon belőle kára. Szívből reméltem, hogy erre előbb-utóbb sor kerül.


A késő esti indulásnak köszönhetően, sikerült megőriznem az inkognitómat. Sem a média, sem a rajongók nem neszelték meg, hova készülök. Glagowban pedig a kutya sem foglalkozott velem. Úgy tűnt a hírem ide még nem jutott el, amit nem is bántam. Épp ellenkezőleg, a tervem megvalósításához, most kimondottan jól jött. Így nem kellett attól tartanom, hogy Lexi fülébe jut az utazásom híre és ismét menekülőre fogja.

Több órányi autókázás után, fáradtan és kimerülten érkeztem meg, a bérelt lakásba, ahol perceken belül elnyomott az álom. Másnap reggel, az előző esti kimerültségnek már nyoma sem volt. Felvillanyozott a tudat, hogy rövidesen újra láthatom. Úgy döntöttem az első két-három napban, csak messziről figyelem, nem rontok ajtóstól a házba. A türelem nem éppen a legfőbb erényem, most mégis kénytelen voltam tartani magam az elhatározásomhoz.



A reggeli, éltető adag kávém után, kocsiba ültem és elindultam Glenfargba. Alig negyed óra elteltével, már a városka utcáit róttam. Viszonylag rövid idő alatt ráleltem Lexi otthonára, ami egy kétszintes sorházi lakás volt. Az utca túloldalán állítottam le a kocsit, és megpróbáltam a lehető legkevesebb feltűnés mellett, kikémlelni a mindennapjait. Félórányi várokozást követően, nyílt a ház ajtaja. Lázas izgalom lett úrrá rajtam, amint megpillantottam az ajtón kilépő fiatal lányt. És igen, ő volt az. Azonnal felismertem és csak erőnek erejével sikerült visszafognom magam, hogy ki ne ugorjak a kocsiból…

Egyelőre beértem ennyi kutakodással, mert félő volt, hogy valaki felfigyel rám.
Visszatérve a szállásomra, összegeztem magamban a látottakat, miközben kezdtek lassan körvonalazódni a fejemben a „Hogyan hódítsuk vissza Alexandrát” című hadművelet részletei. Délután újra jelentkezett Michael, újabb értékes információval. Lexi esti időtöltéséről. A nyomozásból kiderült, hetente két alkalommal (Csütörtökön és szombaton)  a közvetlen szomszédjai, Sandra és Max – egy fiatal házaspár - sörözőjében segít ki. Miután közöltem vele, hogy Lexi közelében vagyok, megállapodtunk a nyomozás lezárásában.

A beszélgetés befejeztével, a lakás egyetlen hálószobájába indultam, hogy felkészülhessek az esti találkozóra. Csütörtök lévén nem láttam értelmét tovább halogatni az elkerülhetetlent…

/Alexandra szemszöge/

Immáron hatodik hete lakom a csendes észak skóciai kisvárosban Glenfargban és csaknem  fél hónapja, már én is a lakástulajdonosok számát gyarapítom. Még kimondani is furcsa: A saját lakásomban lakom. Ott, ahol senki nem parancsol nekem, nem szól bele a dolgaimba és nem kell attól rettegnem, mikor kerülök az utcára. Na, nem kell egy nagy valamire gondolni. A hálószobámon kívül egy aprócska vendégszoba, konyha, picurka nappali és az emeleten – ahol a szobák kaptak helyet - egy szintén egy személyes fürdőszoba található. De számomra, ez is maga a csoda. Abban a pillanatban, amikor beléptem – a még bútorozatlan lakásba – beleszerettem és addig nem is nyugodtam, amíg magaménak nem tudhattam. És nem bántam meg. Max és Sandra a szomszédaim a városba érkezésem pillanatától, mellettem voltak és vannak. Ők az egyetlen és igazi barátaim. Egyedül nekik meséltem Ericől és Garethről. Emlékszem mennyire meghökkentek, amikor megemlítettem Ericet.
- Nem mondod komolyan, hogy te és Eric Saade… - a döbbenet teljesen kiült Sandra arcára.
- A svédországi nyaralásom alatt ismerkedtünk meg és kerültünk közelebb egymáshoz. A hazautazásom után, egy időre elszakadtunk egymástól, majd az angliai turnéján megint összehozott minket a sors. Gareth… - sejtettem mi okból vágott a szavamba.
- Na, ácsi! Az a Gareth akire gondolok? – Egyértelmű volt kire gondol. Ez már nála is betette a kiskaput.
- Igen Gareth Gates… - kezdtem bele a történetem ecsetelésébe. Max és Sandra miután megbizonyosodtak róla – nem egy gazdag fantáziával megáldott hazudozóval van dolguk -  figyelmesen, közbe vágás nélkül  hallgatták a mondandómat, hol fejet csóválva, hol elámulva, hol pedig megütközve.
Meséltem a kezdetekről, Knutsfordról, Garethről, Eric koncertjéről, a csapdáról, amit Molly és Gareth állított, majd legvégül a szakításunkról.

Max – Sandra férje soha nem folyt mélyebben bele a beszélgetéseinkbe, ő inkább amolyan néma hallgatója volt, a párbeszédünknek, de most kivételesen ő is szólásra nyitotta a száját.
- Gondolom benned is felmerült annak a lehetősége, hogy amint kiderül az igazság ez az Eric keresni kezd téged már ha valóban szeret.
- Nekem is megfordult a fejemben, de ennek az esélye nagyon csekély.
- Nem is hinnéd, mi mindent megtesznek egyesek a párjukért. – kacsintott rám sejtelmes vigyorral – Akár a föld alól is előkerítik azt, a szívüknek a legfontosabb.
- Ha Eric keresne, arról én már régen tudnék.
El is hiszed amit mondasz? – kérdeztem magamtól. Ha Eric keresne is, arról senki nem tudna értesíteni, hiszen minden kapcsolatot megszakítottál az otthoniakkal. Lehetséges, hogy Eric megtudta az igazat és most meg akar találni? Miért van az, az érzésem hogy Max nem véletlenül hozta szóba a kutatást? –  Sok-sok kérdésre szerettem volna, választ kapni.
- Édesem, te tudsz valamit, igaz? – faggatta őt Sandra, de egy szót sem sikerült kihúznia belőle.
A makacs hallgatásból arra következtettem, hogy akármilyen titoknak is van a birtokában, azt velem nem fogja megosztani. Viszont az holtbiztos, hogy ennek a titoknak köze van hozzám.

Ezen a beszélgetésen törtem a fejem, a sörözőbe menet is, ahol alkalomadtán besegítek a barátaimnak. Kezdetben, összetörtem jó néhány poharat és egy alkalommal a kedves vendég ölébe borítottam a sört, ami mostanra mulatságos emlékképpé fakult. De akkor, abban a percben egyikünk sem nevetett a bénázásomon. Ahogy teltek a napok, úgy jöttem bele egyre jobban a gyakorlatba, most pedig már nem okoz gondot egy teli tálca egyensúlyozása sem. Hetente kétszer, amíg Sandra a pihenő idejét tölti (azt ugyanis tudni kell róla, hogy várandós, így nagyon nagy szüksége van a kikapcsolódásra) Max a pultnál szolgál ki, én pedig ezen a két napon felszolgálónak állok.

Az öltözőben felkaptam a munkaruha gyanánt szolgáló fekete miniszoknyát és a fehér blúzt, majd sietős léptekkel a pult felé vettem az irányt. Az ajtóban azonban megtorpantam. Max elmélyülten társalgott, egy kék baseball sapkás sráccal, aki az első perctől ismerősnek tűnt. Az ajtó takarásából alaposabban szemügyre vettem Max beszéd partnerét. A félhomályban a srác arcát nem lehetett tisztán látni de így is jól kivehetőek voltak ajkai, amelyek vonzották a tekintetemet. A srác mintha csak megérezte volna, hogy figyelik, rám emelte tekintetét, nekem pedig azonmód forróság öntötte el a testemet. Elég volt csupán egy pillantás a csodás barna szempárba, hogy végképp elgyengüljek.
Eric! – suttogtam megrendülve – Nem soha többé nem hagyom, hogy megalázzon.

Villámgyorsan megpördülve, hagytam el a kis folyosót, pillanatok alatt lerángattam magamról a munkaruhát és kaptam magamra az utcait, ezután amilyen gyorsan csak tudtam, rohantam ki az épületből. Sajnáltam Max-ot, a cserbenhagyásom miatt, de Eric felbukkanása felszínre hozta minden dühömet és ismerve magamat, tudtam hatalmas botrányt csapnék, ami Max-nak most a legkevésbé sem hiányzik. Ezért okosabbnak láttam felvenni a nyúlcipőt. A kijárat ajtaját jóformán feltépve a nagy menekülés közepette egyenesen egy izmos mellkasnak ütköztem.
- Hova, hova ilyen sietősen? – súgta a fülembe, melyre a testem heves borzongással válaszolt.
- Haza – nyögtem ki elfúló hangon, miközben továbbra is a szabadulásomért küzdöttem.

Ököllel ütöttem a mellkasát, rúgtam, kapálództam, amivel csupán annyit értem el, hogy egész testével a falhoz szorított.
- Engedj el – sziszegtem dühösen – különben a férfiasságod látja kárát. Hogy nyomatékosítsam, nem csak blöffölök megemeltem a térdem, megcélozva nemesebbik testrészét.
Ezt a támadást is ügyesen kivédte. Még mielőtt rúgásra lendülhetett volna a lábam, szorosan, izmos combjai közé zárta azt.  De mit is vártam tőle?
- Hm… Nem is tudtam, hogy egy vadmacska rejtőzik benned! – mormolta néhány centire az ajkaimtól.


Nem hagyhatod,megcsókolni magad. Tudod, hogy menthetetlenül a karjába omlanál, és ezzel ő is tisztában van. Éppen erre pályázik.
- Engedj el, szeretnék hazamenni.
-Menj csak!  Nem tartalak vissza! – Szavaival egy időben testemet ölelő karjai lehullottak, majd újfent meglepetést okozva, két lépést hátrált.

Lehajtott fejjel, zaklatottan indultam a lakásom felé. Eric tartotta a szavát, nem jött utánam. A rövid séta alatt kissé lecsillapodtak a kedélyeim. Átgondolva a sörözőben történteket, gyorsan beláttam: Úgy viselkedtem, mint egy eszetlen liba. A lakásom ajtajában hiába tapogattam a zsebeimet, a kulcsom nem volt sehol.
- Ezt keresed? – szólalt meg Eric a hátam mögött, megcsörgetve a fülem mellett a kulcscsomót.
- Hogyan került hozzád? - támadtam rá.
- Az öltözőben hagytad.
- Követtél? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra - Hogy találtál meg?
- Az maradjon az én titkom – fordított maga felé. Tekintetével fogva tartva az enyémet, hajolt lassan ajkaimra. – Nem folytathatnánk a beszélgetést odabent?
- Nem! – néztem határozottan a szemébe. – Itt is elmondhatod, amit akarsz.
- Oké! Te akartad. – pillantása perzselően simogatta végig a testemet.
A tüzes tekintet olyannyira elvonta a figyelmemet, hogy csak megkésve jutott el a tudatomig, szavainak értelme. A kulcscsörgést viszont egyáltalán nem hallottam meg.
A bejárati ajtó kinyílt, a következő pillanatban pedig a folyosón álltunk. Eric a lábával berúgta az ajtót, ezután arra eszméltem, hogy forró ajkak ostromolják a számat. A gyomromban a pillangók százával keltek ismét életre. Amint nyelve az ajkaim közé furakodott, elfelejtettem mindent magam körül. Elöntött egyfajta bizsergéssel vegyes bizonytalanság. Amilyen váratlanul kezdődött a csók, olyan hirtelen lett vége is.
- Kicsim,,, hamarosan folytatjuk, amit az imént elkezdtünk…- súgta vágytól rekedt hangon. - akkor viszont nem érem be néhány csókkal. Még most is ugyanúgy kívánlak, mint annak idején.
A szerelmi életünk, olyan téma, ami ha nem vigyázok a vesztemet is okozhatja. Eric veszélyes vizekre evezett. Nekem viszont meg kell őriznem a hideg véremet és mielőbb elő állnom egy kevésbé veszélyes témával, hacsak nem akarom, hogy a mai kaland az ágyban végződjön. Márpedig nem akarom! Még egyszer nem tudnám elviselni, amit nemrég a bizalmatlansága miatt átéltem.
- Neked nem koncerten kellene lenned? – talált meg ismét a józan eszem.
- Nem, melletted! –  lehelt még búcsúzásképp ajkaimra egy gyöngéd csókot, ezután már csak az ajtó csapódását hallottam...