29. Fejezet Egy mozgalmas este.

                   

Ajkaink lángoló, kihívó csókban váltak eggyé. Heves csók volt, tele vággyal, és gyengédséggel. Minden megszűnt körülöttünk, csak ketten voltunk az egész világon. Képtelen voltam elszakadni édes ajkaitól! Annyi időre is alig akaródzott eltávolodni tőle, amíg levegőt vettem, így néhány perc múltán gyakorlatilag oxigénhiányos állapotba kerültem. A tudat, hogy ő éppennyire átadta magát a pillanatnak, csak még inkább felpörgetett. A karjai vaspántokként szorítottak, úgy éreztem, a részévé válok, és ő az enyémmé. És nekem nem is volt szükségem másra. Amikor végül szétváltak az ajkaink, hevesen pihegve, fátyolos szemekkel néztük egymást. Eric arca kipirult, gyönyörű barna szemei most egészen sötétnek tűntek. Azt hiszem, én is hasonlóképp festhettem. Eric megbabonázva bámult rám, aztán óvatosan a fülem mögé simította egy elszabadult hajtincsemet, és az ujját lassan, puhán végighúzta a nyakamon, a kulcscsontomon, le egészen a mellkasomig. A szívemre szorította a tenyerét, és egy percig elragadtatottan élvezte a szívdobbanásaimat. Én meg csak álltam ott, megbűvölten és némán.

Csak nagy sokára eszméltem rá, mi is volt a fogadásunk tárgya, ami azon nyomban, munkára késztette agytekervényeimet. Tudtam, hiába is vágyakozom az együtt töltött idő meghosszabbítására, ha egyszer köt a Garethnek tett ígéretem, miszerint minden koncert után, elkészítem az éppen aktuális fotómontázst, amellyel már amúgy is csúsztam egy napot. Ma este mindenféleképp meg kell csinálnom, - ami számítógép és program hiányában, kizárólag otthon valósítható meg - épp ezért kénytelen leszek hazautazni. De, hogyan mondjam el Ericnek?

A gondolataim valószínűleg kiülhettek az arcomra, ugyanis Eric átható tekintettel kezdte fürkészni azt. Úgy véltem megpróbálta leolvasni róla, mire számíthat, de ahogy telt az idő, láttam, ahogy fokozatosan elbizonytalanodik. Végül halkan megszólalt.

- A homlokráncolásodból arra következtetek, hogy nem fog tetszeni amit hallani fogok .

- Hidd el a semmit sem szeretnék jobban, mint melletted lenni a nap huszonnégy órájában, de ha ma nem megyek haza, nem tudom elvégezni a munkámat, amire két hétre szerződtem… - rebegtem halkan, ezzel beigazolva Eric megérzését.

- Gareth képei… - morogta a bajsza alatt.

- Igen azok. És ezeknek a képeknek, még a mai este folyamán fel kell kerülniük Gareth honlapjára.

- Használhatod a laptomomat.

- Köszönöm, hogy felajánlottad, de semmire sem mennék a programjaim nélkül – Látszott hogy nem erre a válaszra számított. Szemei végtelen szomorúsággal teltek meg. Mindez csupán néhány másodpercig tartott. A szomorúság pillanatok alatt eltűnt, a szeme felcsillant és ajkai széles mosolyra húzódtak, amit nem tudtam mire vélni.

- Szívem, nekem még van egy kis elintéznivalóm.  – közölte sietve és egy szempillantás alatt el is tűnt a látóteremből.

Csak álltam ott, bambán, és meredtem értetlenül tovatűnő alakjára. Nem tartóztatott, amit szintén furcsállottam, és mivel a munkásokat nem szándékoztam feltartani, így totálisan összezavarodva, indultam meg a szálloda felé. Nem kellett tömegeken átvergődnöm, mert a nézőtéren alig lézengett már egy-két ember. A szobámban levetettem magam az ágyra és próbáltam megfejteni Eric viselkedését. Hihetetlen! Se szó, se beszéd faképnél hagyott. Miért? Talán nem is gondolta komolyan, azt az egy hetet és valóban csak játszik velem? – merengésemet hangos kopogás zavarta meg.

Visszajött! – ujjongtam magamban. Villámgyorsan rohantam az ajtóhoz. Boldogan, hatalmas mosollyal az arcomon téptem fel az ajtót. A mosoly, abban a pillanatban az arcomra fagyott, amint megláttam a látogatómat.

Az ajtóban egy szőke hosszú hajú lány állt, akivel ugyan most találkoztam először személyesen, viszont nem volt ismeretlen számomra.

- Szia! Molly Sanden vagyok! – mutatkozott be, teljesen feleslegesen.

Aki kicsit is ismeri Eric életét, az előtt nem ismeretlen az ő neve sem. Eric vele élt több évig. Ő a nagy Ex.

- Szia! Alexandra Smith – viszonoztam a bemutatkozást, s közben igencsak fúrta az oldalamat a kíváncsiság, mi szél hozta hozzám.

- Beszélhetnénk? – tért rá jövetele okára.

- Persze! Gyere be! – invitáltam be, Erickel közös szobánkba.

- Szerintem sejted miért vagyok itt – közölte a szobába belépve.

Tekintetét körbehordozta a kicsinyke szobán, majd amikor felfedezte Eric ruháit az ágyon, száját egy vonalba préselte össze.

-Igen, tudom.  – néztem határozottan a szemébe, amiből dühöt és elszántságot olvastam ki.

- Eric az enyém – jelentette ki, fensőbbséges és egyben lekezelő hangnemben – Te csak pótlék vagy számára. Eljátszadozik veled, de amint hazajön Svédországba, ismét egy pár leszünk.

- Ezt majd ti egymás közt lerendezitek. Nem akarok belefolyni a vitátokba – lassan tagoltan beszéltem, nyugalmat erőltetve magamra. – Azt azonban elárulhatnád, hogy a francba találtál rám?!

- Mégis mit gondolsz? – gonoszkodott. – Követtelek.

Hogy lehet egy nő ennyire beképzelt, aljas és gonosz? Az ostobaságát már nem is említve. Eric az ilyenekre bukik? Ez egyértelmű ízlésficamra vall. Most legalább szembesültem azzal, amiről Sam és a munkások is meséltek.

- Ilyen könnyen lemondasz róla? – vonta fel hitetlenkedve a szemöldökét, majd cinikusan hozzátette:

- Gyorsan megszabadult tőled a koncert után. Lehet, hogy máris rád unt?

Erősen vissza kellett fognom magam. Minden önuralmamat összeszedtem, hogy még véletlenül se járjon el a kezem, pedig a tenyerem igencsak viszketett. Ezt váltotta ki belőlem ez a fennhéjázó liba.

- Eddig azt hittem, te nem vagy az a tipikus „szőke” nő, de tévedtem. Így már érthető miért nem lehet veled „értelmesen” beszélgetni. – rajzoltam ujjaimmal idézőjelet a levegőbe. – Sajnos az agysejtjeid  – amelyek gyors elhalásnak indultak - látták kárát, a hajszínednek.

Molly bárgyú képpel, kitágult pupillával meredt rám. Szólásra nyitotta a száját, azonban a válaszra már nem adtam lehetőséget. Beléfojtva a szavakat, lassú léptekkel elindultam az ajtó irányába, ezután sarkig tárva az ajtót, - amit két napja Erickel is eljátszottam – jeleztem: A látogatása e perctől véget ért.

Molly fújtatva, mint egy gőzmozdony ugrott fel a fotelból és trappolt az ajtóhoz.

- Ne hidd, hogy végeztünk – torpant meg az ajtóban. – Ő az enyém és bármi áron visszaszerzem.

A további párbeszédnek, egy enyhe taszítással és az ajtó becsukásával vetettem véget. Mondhatni, kilöktem a folyosóra. Az sem érdekelt, ha innét egyenesen Erichez szalad panaszkodni. Senki sem sértegethet büntetlenül, amit ez az öntelt fruska is megtapasztalhatott. Ha megint megpróbálna ujjat húzni velem, pórul jár.

Közel sem voltam olyan nyugodt, mint amilyennek mutattam magam. A kezem remegett, majd szétrobbantam az idegtől. Molly távozása után, első utam a mosdóba vezetett. Hideg vízzel megmostam az arcom, amit sokáig folyattam a csuklómra is, ezzel némileg enyhítve a bensőmben dúló harcot. Amikor úgy-ahogy sikerült megnyugodnom, nekiálltam a pakolásnak. Este kilenc óra lévén Gareth érkezése, minden percben várható volt. Húsz perccel később, útra készen az ágyon ülve vártam, hogy elindulhassak haza. Ekkor már biztos voltam benne, hogy Erictől nem fogok tudni elbúcsúzni. Hiába bűvöltem árgus szemekkel az ajtót, hátha csoda történik és belép rajta, ez merő vágyálom maradt. Rövidesen sms érkezését jelezte a telefonom. Reménnyel telve nyitottam meg az üzenetet, de újfent csalódnom kellett.

„ Lexi, most indulok érted. Tíz perc múlva legyél a szálloda parkolójában.Gath”

A hátizsákomat magamhoz véve, még egy utolsó pillantást vetve a szobára, zártam be magam mögött az ajtót, majd indultam a recepció felé, hogy leadjam a kulcsot. Mint kiderült a számlát Eric már lerendezte, így erre nem volt gondom. Kilépve a sötét éjszakába,  a hűvös levegőtől megborzongtam. A hátizsákból elővettem a kék kapucnis felsőmet. Valójában pulóvert nem akartam magammal hozni, de az utolsó pillanatban mégis beraktam a többi ruha közé, ami most nagyon jó döntésnek bizonyult. Miután gondoskodtam a hideg elleni védelemről, célba vettem a parkolót. Mindössze öt autó árválkodott a parkolóban, de Gareth Mercedese nem volt közöttük. A telefonom órájára pillantva, meglepve állapítottam, hogy a megelőlegezett tíz perc, jócskán letelt, Garethnek viszont nyoma sem volt.

A szemem sarkából megpillantottam egy padot a parkolótól néhány méterre, amit azon nyomban el is foglaltam. A lábaimat felhúztam, úgy vártam a fekete Mercedes érkezését.

Újabb öt perc elteltével, végre valahára megjelent Gareth Mercedese. Épphogy leállította a motort, egy sötét autó hajtott be a parkolóba, jobban mondva száguldott be, őrült sebességgel. A száguldozó sofőr hirtelen kiugrott a kocsiból és szinte rohant be a szállodába. Valahonnét ismerősnek tűnt, bár a sötétben csupán a sziluettjét láthattam. Gareth türelmetlenül leste az óráját, benyúlt a zsebébe elővette a telefonját és tárcsázott. Engem.

A telefonom, azonnal jelzett.

- Szia Lexi! – szólt bele. – Itt vagyok a parkolóban, te merre jársz?

- Hello Gath! – üdvözöltem mosolyogva, amit persze nem láthatott. – Jelen pillanatban téged nézlek. A kocsidnak támaszkodva telefonálsz.

Gareth hirtelen felnézett, majd fejét jobbra-balra forgatva keresni kezdett. Nem járt szerencsével, de megkönyörültem rajta. Felkelve a padról, elindultam felé. Félúton a Mercedes és a pad között, ismét megjelent a titokzatos sofőr aki legnagyobb döbbenetemre egyenesen felém tartott. Gőzöm sem volt róla, mit akarhat tőlem, egészen addig, amíg alakja ki nem bontakozott a sötétségből.

Hát, ezért tűnt olyan ismerősnek! – értettem meg hirtelenjében.

- Eric? Te… Hogyan? – dadogtam megilletődve.

- Emlékszel? – nyomott egy puszit az arcomra – Mondtam, hogy van egy kis elintéznivalóm. Ez volt az – mutatott a sötét Volvóra.

- Azt hittem, úgy kell elmennem, hogy el sem búcsúzhatok tőled. - fakadtam ki - Miért nem avattál be a tervedbe?

- Nem akartam, hogy hiú ábrándokba ringasd magad.

- Hogyan?...Miért? – képtelen voltam összefüggő mondatokban beszélni, annyira meglepett Eric felbukkanása.

- Erőszakkal nem tarthattalak magam mellett, ugyanakkor azt sem szeretném, hogy akár csak egy napra is elszakadj tőlem, ezért úgy döntöttem, ha te nem lehetsz itt velem, én megyek hozzád – vigyorgott pajkosan – A kocsit is azért béreltem, hogy haza tudjalak vinni, és eljussak a koncertjeimre.

- De hát….Gareth.

Eric most Gareth felé fordult, neki intézte a szavait.

- Ugye nem gond, ha Lexi velem jön?

- Nem, feltéve, ha holnap reggelre a postafiókomban lesznek a képek – Gareth hangja ennél határozottabban nem is csenghetett volna.

- Kezeskedem róla, hogy megkapd – jelentette ki Eric.

- Van GPS a kocsiban? – érdeklődött Gath, Eric-től

- Alaptartozék.

- Nagyon vigyázz Lexire! – szólalt meg féltőn.

- Rajta tartom a szemem… – nyugtatta meg Garethet, aki ezután gyorsan elbúcsúzott tőlünk, beszállt a kocsiba és elhajtott – És a kezemet is– súgta a fülembe Eric, miközben ujjainkat összefűzve a fekete Volvóhoz vezetett.

Miután csomagjaink bekerültek a hátsó ülésre, mi is beszálltunk a kocsiba. Eric indulás előtt beállította a GPS-t, majd kezét a combomra téve indított.  Betartotta amit ígért. Rajtam tartotta a kezét. Nem okozott neki gondot, a jobb kormány és a fordított közlekedés sem, mivel többször is megfordult Ausztráliában - ahol szintén tömegével futnak az utakon jobb kormányos autók - lévén, hogy rokonai élnek ott, volt ideje megszokni a hazájától eltérő közlekedést. A várost elhagyva, eszembe jutott a koncert és vele együtt a fogadásunk. Akárhogy is törtem a fejem, nem sikerült rájönnöm, mi volt az ami „lebuktatott”.

Egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Eric szó nélkül lehúzódott az út szélére, felkattintotta az utastérben a lámpát, a táskájából egy kis tükröt, vett elő, amit a kezembe nyomott és így szólt.

- Szívem, nézd meg a nyakad, hátha találsz rajta valami oda nem illőt.

Az izgalomtól a tokomban dobogó szívvel tartottam a nyakam elé a tükröt és szemem-szám elállt a csodálkozástól, amikor megpillantottam a ujjhegynyi nagyságú lilás foltot.

- A hajadat a sapka alá tűrted, így semmi nem takarta a nyakadat. – húzta végig ujját az aprócska folton – A beszélgetésünk után, eszembe jutott, hogy az éjszakai vadulás közben, úgymond „megjelöltelek” Innét már gyerek játék volt megtalálni téged.

- Nekem is van egy felettébb érdekes közlendőm – néztem mélyen a szemébe.

- Ki vele – sürgetett.

- Ma este meglátogatott valaki… - húztam az agyát.

- Ki?

- Molly Sanden…

- Molly, elment hozzád?  - kerekedtek nagyra a szemei.

- Igen! Közölte velem, hogy te az övé vagy és a végsőkig harcolni fog érted… - figyeltem arca minden rezdülését, hogyan fogadja a hírt.

- És te, mit válaszoltál erre?

Szó szerint elismételtem, amit Mollynak az agysejtekről mondtam, mire Eric a hasát fogva a röhögéstől, dülöngélt az ülésben.

- Kicsim, te aztán jól megadtad neki.

- Amikor kidobtam a folyosóra…

- Hogy mit csináltál? – vágott a szavamba.

- Beállt az ajtóba, és az Istenért sem akarta elhagyni a szobát, így a kezemmel rásegítettem egy kicsit.

- Jól sejtem, hogy okkal dobtad ki? Mondott valamit igaz? – Tekintetét egy pillanatra sem vette le rólam. – Mit?

- Szerinte én csak pótlék vagyok neked, akivel eljátszadozhatsz, de a végén úgyis hozzá térsz vissza – Ismételtem meg Molly szavait.

- És te hittél neki?

- Nem. De nem tagadom, hogy a mai eltűnésed után, gondolkodóba ejtett. – vallottam be.

- Szívem! Molly a múltam, vele lezárult egy fejezet az életemben, veled pedig elkezdődött egy másik.. Te vagy a jelenem és szeretném, ha része lennél a jövőmnek is…