42. Fejezet A Házikó

Miért? Miért épp velem történik mindez? Mintha valaki átokkal sújtana. Egy átokkal, amely bőkezűen osztogatja a pofonokat. Az élettől újabb keserves leckét kaptam. Megtapasztalhattam milyen érzés, mindössze néhány óra leforgása alatt, a mennyből a pokolba kerülni.

A fájdalom, ami összeszorította a szívemet, egyre elviselhetetlenebb volt. Könnyek égették a szemem és sírás fojtogatta a torkomat. Önkontrollt erőltetve magamra, sétáltam el a recepciós lány előtt, nem akartam, hogy bárki is szemtanúja legyen a bensőmet marcangoló kínnak. Remegő kezekkel nyitottam ki a szobám ajtaját, majd abban a pillanatban ahogy becsukódott mögöttem, a lábaim összecsuklottak, testemből elszállt minden erő és lassan lecsúsztam a földre a fal mentén. Olyan kicsire összekuporodtam, amennyire csak tudtam, és csendesen zokogni kezdtem…

Másnap reggel ébredéskor először azt sem tudtam, hol vagyok, kábán ültem fel, és dörzsöltem meg a szemem. Tekintetem végighordoztam a szobán, és abban percben, ahogy tudatára ébredtem, nem a saját szobámban és nem a saját ágyamban fekszek, az emlékeim is  fokozatosan kezdtek visszatérni. Az utazás, a koncert, Eric aljassága és végül a menekülésem. Pillanatok alatt világossá vált, a tegnap történteket nem csak álmodtam. Nem, ez a kíméletlen valóság...

A apró fürdőszobából, motoszkálás zajai ütötték meg a fülemet. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Ez pedig épp elég volt ahhoz, hogy azon nyomban megfeledkezzek a nyomasztó gondolatokról és végleg kirepüljön az álom a szememből. Villámgyorsan kiugrottan az ágyból majd óvatosan, mondhatni settenkedve lépdeltem az a zajforrás irányába. Már szinte a kilincsen volt a kezem, amikor az ajtó feltárult és Eric vigyorgó arcával találtam szembe magam.
- Még van képed ide jönni? - kiabáltam reszketve az felindultságtól. – Nem volt elég a tegnapi kis akciód?
Nem fért a fejembe, hogy volt mersze titokban belopózni a szobámba… Ennyire vastag lenne a bőr a képén? Nincs benne semmi szégyenérzet?
Eric egy röpke pillanatra, bosszúsan felhúzta a szemöldökét, majd mintha mi sem történt volna, az ablakhoz sétált.
- Öltözz fel! – A hangja nem tűrt ellentmondást. Csak kívülről tűnt nyugodtnak. Arcán és nyakán megfeszülő izmai, is zaklatottságról árulkodtak.
- Te nekem nem parancsolgatsz. Mi már végeztünk egymással. – rivalltam rá, mire ő egy szempillantás alatt magához rántott és karjaimat a hátam mögé feszítve, dühtől szikrázó tekintettel, mélyen a szemembe nézett. – Tévedsz, Mi még korántsem végeztünk egymással. És be is fogom bizonyítani. Kapsz öt percet, hogy felöltözz. A kocsiban várok rád!
Csak szeretnéd! Tőlem akár ítéletnapig is aszalódhatsz a nyamvadt kocsidban. – morogtam magamban. Öltözködés közben, azon agyaltam, hogyan tűnhetnék el észrevétlenül. Eric mielőtt elhagyta a szobát, az ajtóban megállt, és a szavaival porrá zúzta, szökésről szőtt terveimet.
- Arról pedig ne is álmodj, hogy megszöksz előlem. Amíg aludtál, magamhoz vettem az irataidat, a telefonodat, és a pénztárcádat is.

Soha nem láttam, még ennyire határozottnak. Ez nem az az Eric volt, akit a nyáron megismertem.
Az imént nem egy huszonéves srác lépett ki az ajtón, hanem egy ízig-vérig férfi, aki pontosan tudja mit akar és akivel jobb nem ujjat húzni. Akármennyire is haragudtam rá, azt azért el kellett ismernem ez a változás nekem is imponál. Tetszik, a magabiztos fellépése.

Miután kicsit felfrissítettem magam, magamhoz vettem a hátizsákom és bezártam az ajtót, elindultam a földszintre, hogy leadjam a kulcsot. Félúton a szobám és a recepció közt, jutott eszembe, hogy Eric az irataimmal együtt a pénztárcámat is magával vitte, ezzel pedig iszonyatosan kínos helyzetbe hozott. Hogy a francba fogom kifizetni a számlát? Gőzöm sem volt róla, hogy fogok ebből kimászni.

A recepcióhoz közeledve, a kezem ökölbe szorult a szemem elé táruló látványtól. Míg én amiatt idegeskedek, hogyan magyarázom ki magam, ebből a felettébb  kínos szituációból, addig  őurasága kedélyesen cseverészik és autógrammokat osztogat.
- Hogy pukkadnál meg! – szaladt ki a számon, önkéntelenül, mire minden jelenlévő rám kapta a tekintetét. Nagy levegőt véve – Ericet egy pillantásra sem méltatva – léptem a recepcióhoz, átadtam a kulcsot és már kezdtem volna a magyarázkodást, amikor a hölgy egy „Csak ne bízd el magad, hamarosan úgyis dobni fog” mosoly kíséretében, közölte:
- A mi drága Eric-ünk már rendezte a számlát.
Mostmár értem, hogy jutott be a szobámba – gyúlt világosság hirtelen a fejemben. – Elég volt csupán egy mosolyt villantania, a recepción álldogáló leányzóra, és ő máris itta minden szavát. Így nem is csoda, hogy megkaparintotta a pótkulcsot.

Gyilkos pillantások kereszttüzében léptem ki az ajtón. Az ünnepelt popsztár, pedig abban a biztos tudatban, hogy a parkolóban fogom várni, mint valami pincsikutya, tovább vihorászott a pultnak támaszkodva. A végtelenül megalázó helyzet után, úgy éreztem, nem bírok tovább egy percet sem a közelében. Nem érdekelt, hogy elvette az irataimat a telefonomat és a pénzemet. Legyen vele boldog. Ha sikerül eljutnom Patrick szállodájáig, nyert ügyem van. Eric nem tudja, hogyan és miképp érkeztem az országba, így nem tud Patrick-ről sem, ez viszont számomra most igen nagy előny.

A gyors elhatározást, tett követte. Futva tettem meg az utat, az utca végéig. Egy járókelő útbaigazítását követve, - mily nagy szerencse, hogy második anyanyelvük az angol -  indultam el a szálloda felé, s közben többször is beugrottam a kapualjakba, amint gyanús, az Ericéhez hasonló járművet pillantottam meg. Közeledve a célom felé, egy kereszteződésben, minden zsigeremben megéreztem Eric jelenlétét. Csupán egy pillanatra feledkeztem meg az óvatosságról, de ez a másodpercnyi kiesés is elég volt ahhoz, hogy észrevegyen.
A gyalogátkelőnél vártam a szabad jelzésre, míg ő az orrom előtt hajtott el. Hiába álltunk, vagy húszan a járdán, biztos voltam benne, hogy meglátott. Amint a lámpa zöldre váltott, rohantam át a zebrán. és azt tettem, amit, néhány perc alatt legkevesebb hatszor – beugrottam a soron következő kapualjba. Ezt rövid idő alatt művészi tökélyre fejlesztettem. Senkinek nem tűnt fel, hogy el-el tűnögetek. Ahogy arra számítani lehetett, Eric fekete BMW- je, alig néhány perc múltán ismét feltűnt, csakhogy rossz irányból – egyirányú forgalom, megspékelve egy lerobbant autóval - melynek hála én kerültem helyzeti előnybe. Ezt az előnyt, nyomban ki is használtam, így amíg ő türelmesen várakozott, előbújtam rejtekemből és emelt fővel elsétáltam mellette. A hátamban éreztem, dühtől izzó pillantását és bevallom, soha nem élveztem még ennyire, hogy húzhatom egy pasi agyát.
A szálloda körvonalai már látszottak a távolból, de még egy akadály előttem állt. Nevezeten a park, amin átvágva, közvetlenül a szálloda előtt kötök ki. Éber tekintettel lestem Eric kocsiját, mialatt a park bejárata felé igyekeztem. Szerencsére, a fekete BMW- nek nyoma sem volt. A megkönnyebbüléstől hatalmas sóhaj szakadt fel a mellkasomból. A bujkálás, mely állandó elővigyázatossággal párosult kifárasztott. Lerogytam az egyik padra, hogy egy picit kifújjam magam, de alighogy szusszantam néhány lélegzetvételnyit , egy kb. tíz főből álló leánycsapat jelent meg nem messze tőlem. Svédül beszéltek, de nyelvtudás ide vagy oda, Eric Saade nevét így is megértettem. Nem kellett Einsteinnek lennem, ahhoz, hogy tudjam, újabb rajongókkal hozott össze a sors, és nagy valószínűséggel, rövidesen imádatuk tárgya is meg fog jelenni a színen. Utóbbi következtetést a heves gesztikulálásból és a bejáratot fürkésző tekintetükből vontam le.

Tudtam, villámgyorsan el kéne húznom innét, ha nem akarok Eric-kel összefutni, de képtelen voltam rászánni magam az indulásra. Úgy határoztam, bőven elég akkor szednem a sátorfámat, ha Eric feltűnik.
Azt pedig a lányok viselkedéséből úgy is észreveszem. Eltelt öt, majd tíz perc, de semmi. Eric sehol.
A lánycsapat szétszéledt, nem sokkal ezután én is felszedelődzködtem.
- Élvezted a macska – egér játékot? – szólalt meg egy hang – Eric hangja - a fülem mellett, majd választ sem várva, megragadta a karomat és maga felé fordított.
Egy pillantás az arcára és tudtam, ezúttal túl feszítettem a húrt. Gyönyörű barna szemeiből sütött a harag, mondhatni szikráztak a dühtől.
- Hogy találtál meg? - motyogtam megsemmisülten.
- A kocsiból láttam, hova igyekszel.
- Engedj el! – próbáltam kiszabadulni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. – Be kell mennem abba a szállodába.
- Miért? Vár ott valaki téged? – A szorítás a karomon egy pillanatra sem lazult. A hangja sem kecsegetett semmi jóval.
- Patrick! – Na, erre mit lépsz?
- Ő hogy jön a képbe?
Nocsak! Elbizonytalanodott?
- Patricknek köszönhetem, hogy itt vagyok.
- Kifizette a repülőjegyed? Önzetlenül? Na ne nevettess! - Létezik, hogy egy meleg pasira féltékeny?
- Nem, meg kellett dolgoznom érte…
A beszélgetés arra a rövid időre -  amíg a kocsihoz értünk, amit egy a park melletti kis utcában állított le - megszakadt.
- Mesélj! Mit várt tőled ezért az útért. – Szólalt meg ismét, miután besorolt a forgalomba.
- Egy hatalmas ocsmány pókot kellett elviselnem és a kezemben tartani, egy sorozatfotó erejéig. Leküzdöttem a félelmemet és az undort, azért hogy veled lehessek.
- Miattam? – próbálta megemészteni a hallottakat.
Arcáról lefagyott a gúnyos mosoly.
- Igen! Miattad! Csakis azért, hogy meglephesselek. – A szemem könnybe lábadt, de nem akartam, hogy gyengének lásson, ezért, ha komoly erőfeszítés árán is, de visszanyeltem a könnyeimet.
- Miattam! – ismételgette elgondolkodva. Arcán fájdalom suhant át, gyönyörű barna szeméből eltűnt a csillogás. – Én pedig elszúrtam.
- De el, ám – Ehhez nem tudtam mit hozzáfűzni.
A kettőnk közt lezajlott beszélgetés, olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy csak akkor vettem észre, hogy elhagytuk a várost, amikor ráhajtottunk az autópályára.
- Eric… Azonnal fordulj vissza! – parancsoltam rá.
- Kicsim…Egy autópályán nem lehet forgolódni.
- A következő lehajtónál fordulj vissza…Haza kell mennem. – suttogtam kétségbeesetten.
- Sajnálom kicsim, de nem engedlek el addig, amíg nem beszéltünk egymással – Ujjával végigsimított a kézfejemen. Minden porcikám remegni kezdett, és önkéntelenül lehunytam a szemem, úgy élveztem az érintését.
- Itt is beszélhetünk.
- Nem.  – Eric ragaszkodott a tervéhez, amitől semmi és senki nem tántoríthatta el. - Nyugodt körülmények közt. A hely, ahova most megyünk tetszeni fog neked. Ezt garantálom.
- Eric, értsd meg, nem maradhatok – fogtam könyörgőre a dolgot, bár tagadhatatlan, hogy lelkem mélyén vágytam a kettesben töltött napokra. A remény apró szikrája, felcsillant előttem. Talán még nincs minden veszve?

Nem kaptam választ. Úgy tűnt jó darabig nem szándékozik megszólalni. én pedig hogy kicsit eltereljem a figyelmemet róla és a tegnap történtekről a  szélvédőnek támasztva a fejem, figyeltem a mellettünk elsuhanó tájat. Eric a sűrű erdővel szegélyezett útra összpontosította minden figyelmét. Erősen ráncolta a homlokát, és feltűnt, hogy szorosan markolta a kormányt, még az ujjai is belefehéredtek.

Rövidesen elhagytuk az autópályát, majd egy jó óra elteltével, egy pici, de tüneményes házikó előtt állította le a kocsit. Első pillantásra bele szerettem, ami Eric figyelmét sem kerülte el.
- Kicsim, gyere megmutatom belülről is. – karját gyengéden a derekamra fonva, terelt be az aprócska előtérbe, majd onnét tovább a konyhába, a fürdőszobába és legvégül a ház egyetlen hálószobájába.
- Hogy tetszik? - Szemeiből olyan gyengédség sugárzott hogy válaszként pillangók százai kezdtek röpködni a gyomromban.
- Nem találok szavakat! – feleltem elragadtatottan.
- Én is ugyanezt érzem! Pontosan ezért tettem rá vételi ajánlatot.
- A tiéd? –  A meghatódottságtól elcsuklott a hangom.
Apró, finom érintést éreztem az arcomon, mintha csak egy gyengéd szellő cirógatott volna. Furcsán felemelő érzés kerített a hatalmába. Azt kívántam, bár soha nem érne véget ez a pillanat.
- Még nem… - Áthatón nézett rám, barna szemei ragyogtak. Két tenyerébe fogta arcomat, szemembe fúrta a tekintetét, és nagyon komolyan minden szót kihangsúlyozva, fejezte be a megkezdett mondatot:
De hamarosan a miénk lesz...Kettőnké.