46. Fejezet A Végrendelet

/Eric szemszög/


Számtalanszor állított az élet, komoly döntési helyzet elé. Ezidáig sikerrel is vettem ezeket az akadályokat. Azonban ez mind eltörpült amellett, amelybe Glenfargba érkezésem után kerültem. Lexi szenvedését látva, első gondolatom az volt: Leülök mellé, és felajánlom a vállamat. Ezzel szemben a józan eszem más sugallt. Nem játszhatom a gáláns lovagot, mert minden valószínűség szerint, ezzel a nemes cselekedettel, a teljes búskomorságba taszítom Őt, amiből talán soha nem lábal ki. Mérlegelnem kellett: A szív vagy az ész parancsát kövessem. Végül győzött a józan paraszti ész.
- Lexi – léptem be a szobába. Jóllehet rendkívül nehezemre esett, mégis keményen rápirítottam. – Most azonnal felkelsz abból az ágyból és elmész fürdeni.
A hatás frenetikus volt. Lexi, hatalmas, tágra nyílt szemekkel bámult rám. A könnyei egy szempillantás alatt elapadtak.  Kétséget kizáróan elértem a célomat. Sikerült felráznom. Gyűlölködő pillantásából tudtam, e-pillanatban, a pokol legsötétebb bugyraiba kíván.
- Eric – ült fel még mindig hitetlenkedve. - Hogy lehetsz ilyen gonosz? – szipogta a szemét törölgetve.
- Lehet hogy most gonosznak tartasz, de hidd el, később hálás leszel érte. – közelebb léptem az ágyhoz, majd határozott hangon, folytattam a mondandómat. – Ha nem kelsz fel, most rögtön és nem indulsz el a fürdőszobába, letépem rólad a ruhát, aztán én magam raklak be a zuhany alá.
A kemény szavak megtették hatásukat. Lexi, mint a villám, pattant ki az ágyból és tűnt el a fürdőszoba ajtó mögött. Adtam neki, két percet, majd hallva a vízcsobogást, benyitottam a fürdőbe. Testének körvonalai, tisztán kirajzolódtak a zuhanyfüggönyön keresztül. A vérem nyomban egy bizonyos testrészembe áramlott. Annyi elég, hogy a közelemben legyen. Ha csak rá gondolok, őrült erővel tör rám a vágy, felforr a vérem és az ágyékom bizseregni kezd.
- Tíz perc múlva lent várlak a konyhában – Ezúttal én éreztem úgy, hogy azonnal el kell tűnnöm.
- Nem megyek – morogta – Nem vagyok éhes.
Számoltam az nyakasságával, ezért már kész válasszal álltam elő.
- Ha nem vagy lent tíz perc múlva, feljövök érted…
- Utállak. – sziszegte ingerülten.
- Jó, akkor utálj. – hagytam rá.
Inkább engem gyűlöljön, mint hogy depresszióba essen. Amíg ilyen erős érzelmekkel viseltetik irányomban, eszébe sem jut szomorkodni.

A konyhában egy tálban húslevest, két másikban pedig burgonya salátát és hideg sültet találtam. Sandra és Max előrelátóan gondoskodtak Lexiről. Ebből is látszik, mennyire a szívükön viselik a sorsát. Lexi - ahogy az várható is volt – megmakacsolta magát. Nem jött le a konyhába. A szobájában az ágyon ülve, egy képzeletbeli pontra meredve, találtam rá. Elnézve őt, rájöttem, itt már kevés az erélyes hang. Jelentősen drasztikusabb lépésekhez kell folyamodnom.
- Sandra készített neked ebédet. Lejössz enni? – ujjamat az álla alá téve, emeltem fel a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessek.
- Te csak ne parancsolgass nekem! – fakadt ki bosszúsan – Különben sem vagyok éhes. Utóbbi kijelentését rögtön megcáfolta, hangosan korgó gyomra.
Valahogy rá kell vennem az evésre. Nem éhezhet tovább. Nem tehetek mást, egy enyhe sokk, talán észhez téríti.
- Ez az utolsó szavad?
- Igen. Nem eszem! Hiába is erőlködsz!
Majd meglátjuk, akkor is ezen a véleményem leszel-e, ha bevetem a nagy adumat?!
- Rendben. Akkor azt hiszem, az én feladatom ezennel véget is ért – ráérősen az ajtóhoz sétáltam.
- Ezt hogy érted? – Hangjából eltűnt a gőg.
- Semmi értelme tovább maradnom. Te a fejedbe vetted, hogy mindenben ellentmondasz nekem. – igyekeztem hideg, személytelen hangot megütni.
- El akarsz menni? De hát, csak most érkeztél. – nézett rám értetlenül.
- Lexi, neked nincs rám szükséged. Csak azt nem értem, miért hívtál, ha úgysem hallgatsz rám. – feleltem, sértődöttnek szánt hangon, összefont karokkal, hátat fordítva neki. – Szerintem az lesz a legjobb, ha én most elbúcsúzom tőled és hazamegyek.
Na, drágám, erre mit lépsz? Színpadias mozdulattal, kisétáltam a folyosóra, s közben magamban számoltam a másodperceket. Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét…
Mire nyolchoz értem, kirohant a szobából elkapta a karomat és maga felé fordított. Szemtől szemben állva, bűnbánó tekintettel nézett rám.
- Eric…kérlek…könyörgöm, nem menj el. - kérlelt bátortalan hangon. – Mostantól mindenben hallgatni fogok rád. Bármit megteszek. Csak kérlek….maradj.

Lexi állta a szavát. Nem volt több ellenkezés. Az első nap, még ímmel-ámmal alig pár falatot, majd napról napra egyre többet és jó étvággyal evett. A temetés napjára visszanyerte erejét és javarészt az életkedvét is. Lexi magyar nagybátyja, Steve, már a szülők halálhírét követő napon, Londonba utazott, magára vállalva minden – a temetéssel kapcsolatos – ügyintézést, ezzel levéve az óriási terhet unokahúga válláról. A temetés előtt egy nappal, mi is útnak indultunk Londonba. Kora hajnalban, vágtunk neki a tizenkét órás útnak. Hosszabb-rövidebb pihenőket beiktatva, késő délután parkoltuk le a kocsit, London szívében egy kétszintes kertvárosi ház előtt. Lexi ragaszkodott ahhoz, hogy az éjszakát itt töltsük. Minden este a karjaimban aludt el ez ezen az éjszakán sem változott. A temetés reggelén, én ébredtem hamarabb. Lexi feje a mellkasomon pihent, karjaival a derekamat kulcsolta át. Roppantmód vissza kellett fognom magam, hogy ne csókoljam meg, csábító ajkait. Az elmúlt egy hétben, mellőztünk mindenfajta intim kapcsolatot – ámde ezen a reggelen, a vágyaim ismételten a felszínre törtek. Óvatosan, nehogy felébresszem, lefejtettem magamról a karjait, visszafektettem a párnákra, ezután, megkeresve a fürdőszobát, beálltam a jéghideg víz alá. A fogaim összekoccantak a hideg vízsugártól, de férfiasan tűrtem, mert tűrnöm kellett. A zuhany alatt állva, ráébredtem a nagy igazságra. Azért utasítottam vissza minden egyes felkínálkozást, mivel minden porcikám utána vágyakozott. Egyedül Őt akarom, senki mást.

 Miután, sikeresen lejegeltem ágaskodó férfiasságomat, felöltöztem, elkészítettem a reggelit - ami pirítósból, vajból, lekvárból és narancsléből állt - ezután egy szájra puszival ébresztettem Lexit. Álmosan nyöszörögni kezdett, majd fél percen belül laposakat pislogva kinyitotta a szemét.
- Jó reggelt Szívem! Hoztam reggelit.
- Drága vagy! Köszönöm – mosolyogott, majd karját a nyakam köré kulcsolva, puszit nyomott az arcomra.
A csók, ami után ébredés óta sóvárogtam, még mindig váratott magára.
Reggeli után, betoppant Steve a nagybácsi. Beszámolt a temetés előkészületeiről a szülők ügyvédjéről valamit a végrendeletről, amiről mostanáig senki nem tudott, s melynek tartalmát, homály fedte. Rövidesen mindketten a temetéshez öltözve, - Lexi tetőtől talpig  feketében, én pedig, sötét öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben – indultunk el, a gyászszertartásra. Steve autóját követve jutottunk el a temetőig. A szertartás alatt, egy pillanatra sem engedtem el Lexi derekát. Féltem, hogy a szülei koporsója fölött, összeomlik. Szerencsére ez nem következett be. Időnként el-elpityeredett, viszont mindent összevetve, derekasan tartotta magát. A temetés után, a részvétnyilvánítás közben a háttérbe húzódtam, mégsem kerülhettem el a fura, kérdő pillantásokat. Utolsóként, egy a harmincas évei elején járó, férfi lépett Lexihez. Ő hosszabban beszélgetett vele. Volt egy olyan megérzésem, ő a híres ügyvéd, aki hamarosan ismerteti a végrendelet tartalmát.

A hazaúton a kocsiban beigazolódott a feltevésem. Lexi mesélt az ügyvéddel folytatott beszélgetéséről.
- Találkoztam apu ügyvédjével, Simonnal. Biztos láttad, magas, sötét hajú férfi, hosszú fekete kabátban. Holnap délelőtt tízkor, vár az irodájában. Kaptam tőle névjegykártyát, azon rajta van az ügyvédi iroda címe is.
Ehhez nem lehetett mit hozzáfűzni. Az a pasas, tüske volt a szememben. Lexi nem vette észre, miben mesterkedik. Ő nem egyszerű ügyfelet látott benne, hanem a vadászra váró zsákmányt. Kevésen múlt, hogy nem ragadtam meg a grabancát és vágtam bele, az egyik frissen ásott sírgödörbe. Baromira berágtam rá. Holnap ez a nagyképű díszhím egyedül lesz Lexivel. Ha csak egy ujjal is hozzáér, addig él…
- Eric, valami baj van? – borús gondolataimnak, Lexi kérdése vetett véget.
- Nem! Miért?
- Az előbb kérdeztem valamit, de nem válaszoltál.
- Elméláztam, ne haragudj. Megismételnéd a kérdést?
- Egy hete, itt vagy Angliában és a mai napig nem fedezte fel senki. Hogy lehet ez? Máskor, ha csak a lakásodból kiteszed a lábad, sajtóhír keletkezik belőle.
- Ez valóban jó kérdés. Még nem gondolkodtam rajta. Talán túl jól álcázom magam az pedig fel sem merül a firkászok fejében, hogy egy olyan pici városban, mint Glenfarg, keressenek.
- Akárhogy is van. Örülök neki, hogy itt vagy. – ahogy rám emelte tekintetét, ott nekem végem is volt. Elvesztem.

A szülők házához érve, kezdtem helyteleníteni Lexi viselkedésmódját. Egész úton, egyszer sem említette sem a temetést, sem a szüleit. Alig csukódott be mögöttünk a szoba ajtaja, azon melegében hangot adtam nemtetszésemnek.
- Szívem, amikor megérkeztem hozzád, magadon kívül voltál a bánattól. Ezúttal azonban, semmi nyomát nem látom a gyásznak.
Lexi, mosolyogva, emelte rám csillogó tekintetét.
- Én még otthon, Glenfargban elbúcsúztam a szüleimtől. Örökké élni fognak… - kezét a szívére szorította - itt a szívemben. De tovább kell lépnem. Tudom és érzem, ők is így akarnák.
Ez volt az a pillanat, amikor megfogadtam: Soha többé nem engedem el magam mellől.


Másnap reggel tíz óra előtt, öt perccel értünk az ügyvéd által megadott címre. Ezen a reggelen, nem értem be, egy szimpla szájra puszival. Mielőtt beengedtem Lexit, az oroszlán barlangjába, magamhoz húztam és hosszan forrón megcsókoltam. Hosszú percekig nem váltak el egymástól az ajkaink, rengeteg pótolni valónk volt…
A vészesen megfogyatkozott oxigén, okozta fulladásveszély, bírt rá minket a csók megszakítására. Zihálva, levegő után kapkodva, bontakoztunk ki a szenvedélyes ölelkezésből. Lexi ajkai a tüzes csóktól megduzzadtak, szemei úgy ragyogtak mint a legcsodálatosabb smaragd.
- Itt várok rád – nyomtam még utoljára egy lágy csókot az ajkára. – Aztán semmi rosszalkodás.
Tekintetén láttam, meglepte az utolsó mondatom. Kiszállt a kocsiból majd kisvártatva eltűnt a széles, cirádákkal díszített kapu mögött. Hátradőltem az ülésben, tekintetemet az órámra szegezve, figyeltem a percek múlását, várva, Lexi felbukkanását. Féltem. Ha Simon, beveti, minden sármját, amiből, bőven jutott neki, Lexi igen nagy csábításnak lesz kitéve. De az is lehet, hogy ő is meleg. Nem kizárt.  Patrick-ről sem feltételezné első ránézésre senki, hogy az erősebbik nemhez vonzódik.

Húsz percnyi elmélkedést követően, Lexi, pokoli dühösen, füstölgő fejjel viharzott ki a kapun. Min húzta fel ennyire magát? Csak nem az ügyvéd? Ha ez alak egy ujjal is hozzáért, bemegyek és kitekerem a nyakát. Lexi, beült mellém, és mély hallgatásba burkolózott. Akkor is kiszedem belőle, határoztam el. Félreálltam, a legelső kis utcában, majd Lexi arcát két tenyerem közé véve, rákérdeztem.
- Szívem, mondj már valamit. Bántott valaki?
- A végrendelet… hogy tehették ezt? – suttogta kétségbeesetten.
- Szívem, már nemegyszer elmondtam, most megismétlem…Rám mindig számíthatsz.
- Tudom... – kezdett bele akadozva – De most te sem segíthetsz. - sóhajtott szomorúan.
Nagyon elkeseredettnek kell lennie valakinek ahhoz, hogy ilyeneket mondjon.
- Mond el, mi történt az irodában.
- Simon felolvasta a végrendeletet. Mindent én örököltem. Miranda a távolmaradásával, mindentől elesett.
Nem értem, mi ebben a rossz? Miranda megkapta méltó büntetését.
- Ettől vagy ennyire kiborulva?
- Dehogy! A záradéktól. – szemei szikrát szórtak, keze ökölbe szorult. Szemmel láthatóan, majd szétrobbant az idegtől.
- Milyen záradék?
Nem tagadom, fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
- Kizárólag abban az esetben kaphatom meg a 25 ezer Eurót és a szüleim házát, ha három hónapon belül eljegyzett menyasszony leszek.
Te jó szagú úristen! Ez tényleg gáz!
- És ez még nem minden – folytatta tovább – További 50 ezer Font üti a markomat, ha fél éven belül, férjhez megyek és ezt házassági anyakönyvi kivonattal bizonyítom.
- Szívem, ez valóban húzós. Mi történik akkor, ha egyik feltétel sem teljesül?
- Mirandáé lesz a ház és a pénz is…
Te jó ég. Még hogy azé a hárpiáé! Na, abból nem eszik. Erről gondoskodom. És már tudom is hogyan.
- Megvan a megoldás - hajoltam hozzá, ajkainkat csupán néhány centi választotta el. - Feleségül veszlek.
- Jó vicc! Eric, ne haragudj, de most nem vagyok vevő a humorodra. - sóhajtott lemondóan.
- Lexi. Nézz rám! Úgy nézek ki, mint aki viccel? Most kértem meg a kezedet.
Tekintetünk összekapcsolódott néhány másodperc erejéig,
- Ez most komoly? Te valóban feleségül akarsz venni. - Arcáról lehervadt a mosoly.
- Csakhogy leesett. Nos? Hozzám jössz?
Türelmetlenül vártam a válaszát.
Lexi válasza két hosszú, végtelennek tűnő percig váratott magára.
- Köszönöm Eric. Igazán megtisztelő, de...nem. Nem megyek hozzád.
Tudat alatt, kezdettől fogva erre a válaszra számítottam. Sejtettem, hogy nemet fog mondani. Pusztán az örökség miatt, nem fog férjhez menni. A nemleges válasszal, Kihívás elé állított.
- Rendben elfogadom a döntésed. Talán emlékszel még rá,  nem is olyan régen említettem, ára van az ittlétemnek.
Ezt a kérést, nem utasíthatja vissza. Ezzel ő is tisztában van.
- Igazad van. - látta be -  Mi az ára?
- Három hónapot kérek az életedből, az én feltételeim szerint.
- Megkapod. - hajtotta le a fejét beletörődve.
Zöld utat kaptam. A mai nappal kezdetét veszi a "Csábítás" nevű hadművelet. Mindent, bevetek a siker érdekében lépésről-lépésre haladva fogom magamba bolondítani, úgy ahogy a kedvenc könyvében olvastam. Ő még csak nem sejti, hogy üres óráimban, mind a négy kötetet elolvastam. A történelmi regényben, amelyből nem hiányzik a fülledt erotika sem, a hercegeknek két hét alatt, kell meghódítaniuk szívük hölgyét.
 (szerk megjegyzése: A könyek nem fikciók. A szerzőjük Nicole Jordan, aki korhű történelmi regényeket ír)

Nekem három hónap áll rendelkezésemre. Izgalmas hónapoknak nézünk elébe.
- Köszönöm. - Ujjaimmal az álla alá nyúltam, felemeltem, hogy újra egymás szemébe nézhessünk. - Lexi. Akarlak és nem csak az ágyamban. Mire letelik a három hónap, az ujjadon lesz a gyűrűm...